igaz történetek szülésről, születésről

559. nap: Kaparászik a kezével (Sára születése)

559. nap: Kaparászik a kezével (Sára születése)

Ezen a napon korán keltünk – a három és fél éves kicsi lányunkkal bementünk a városba ügyeket intézni. Délután értünk haza, és nagyon elfáradtunk. Fürödtünk, vacsoráztunk, mese, ének, és Borcsa kilenc körül elaludt. Apával a kanapén ülve beszélgettünk, írogattam. Mikor elkészültem, ledőltem a kanapéra.

Hirtelen egy kis kilövellést éreztem. Felpattantam, és kirohantam a fürdőbe, visszakiáltottam, hogy folyik a magzatvíz. Nagyon izgatott lettem, egy csomó gondolat cikázott a fejemben. Ekkor tíz óra volt. Az információs héten „tanultuk”, hogy a többedszer szülő nők gyakran tévesen riasztják a segítőket; hogy a magzatvíz szivárgása, csöpögése még nem feltétlen jelenti, hogy a baba aznap meg akar születni. Még kábé egy hét volt a szülés várható időpontjáig. Ez a harmadik szülésem, de még nem tudom, milyen is úgy igaziból szülni: hiszen az elsőt indították, a második császár volt. Alig telt el azóta egy év…

Borcsa békésen alszik. Kinek szóljunk? Méhösszehúzódás sehol. Tanakodtunk. Elkezdtem mosogatni, pakolászni, átmentem a szomszédba szólni, hogy esetleg Borcsát átvinnénk, ha mégis beindulnak az események. Minden porcikám remegett.

Egyszer csak eltöltött valami nagy bizonyosság: igen, ez a szülés. Telefonáltam Áginak, mondtam: elfolyt egy kis magzatvíz, és távozott a nyákdugó, nem tudom, hogy ez a szülés-e, de talán mégis, méhösszehúzódásaim nincsenek. Ági nem beszélt vaklármáról, ahogy számítottam, nyugodtan azt mondta, hogy jó, akkor ő most aludna egy kicsit, majd hívjuk, ha úgy érezzük, hogy indulnia kell.

Utána felhívtuk Nagypapáékat, hogy jöjjenek el Borcsáért. (Senki nem tudta, hogy itthon szeretnénk szülni.) Közben az összehúzódások is beindultak. Ennek nagyon örültünk. És féltünk, talán sírtunk is Apával. Réka miatt. (Ő meghalt egy évvel ezelőtt a kórházban, mert nagyon beteg volt a szíve.)

A „fájások” (nem szeretem ezt a szót) egyre sűrűsödtek, már meg kellett állnom néha. Papáék 11 körül értek ide, addigra Borcsát felébresztettük, felöltöztettük, de nagyon nem akart elmenni, sírt. Karomba vettem, és levittem a harmadikról az autóhoz, közben is jött vagy három fájás. Felhívtam Ágit, jó lenne, ha elindulna.

Nagyon zavart a fény, ezért leoltottuk a lámpákat, csak gyertyák és egy kislámpa égett. Betérdeltem a kádba, meleg zuhannyal locsoltam a pocimat a fájásszünetekben, fájás alatt. Apa a derekamat masszírozta a meleg víz alatt. Nem volt kényelmes, ezért kiszálltam, és sétálgatni kezdtem a szobában: az erkélyajtó és a kisszoba ablaka között. Ha jött a fájás, félúton a fiókos szekrényben megtámaszkodtam, és Apa masszírozta a derekam.

Már nagyon vártam Ágit. Mikor jön már? Ugyan nem tudtam, milyen lehet a muskotályoszsálya-borogatás, de nagyon vágytam rá. Csörgött a telefon. Ági hívott, eltévedt (pedig mi azt hittük, jó a térkép), és kit hívjon doulának? Julit ajánlja. Megörültem Juli neve hallatán, ha már Luca nem lehet itt, Juli a legjobb nekünk.

Apa igyekszik elmagyarázni, hogy jut el Ági hozzánk, mert én kontrakció alatt nem tudok beszélni. Miért nem jön már, hiszen az előbb itt volt a közelben?!? Szólok Apának, tegye fel a tűzhelyre forrni a vizet a borogatáshoz. Újra hív, hol is kell lekanyarodni? Kiabálok Apának, ne tegye le, navigálja ide Ágit.

Végre! Az erkélyajtónál hallom az autó zúgását, most fordul be a parkolóba. Még kivárjuk az esedékes fájást, Apa szalad le segíteni. Csak felérjenek a következő kontrakcióig! Nem sikerült. Hiányoznak! Olyan egyedül vagyok, pedig csak két-három perc telhetett el!

Ági belép, megnyugszom. Éjjel egy óra lehet kábé. Megpusziljuk egymást, vérnyomásmérés, vizsgálat, kábé 4 cm-re van nyitva a méhszáj. Közben Juli is megérkezik. Miért nem kapom a borogatást? Ági kitalálja a gondolatom, rögtön kezdik, csak várjak türelemmel.

Séta, fájás, fiók, Apa masszíroz, Ági és Juli borogat, jajgatok, ásványvíz… séta, fájás, fiók, Apa masszíroz, Ági és Juli borogat, jajgatok, ásványvíz, aztán valamelyikőjük átveszi Apától a masszírozást. Néha kérnek valamit. Nem tudom, mennyi idő telik el.

Egyre jobban le kell guggolnom, szétnyitni a combomat. Érzem, ahogy halad a baba lefelé, ahogy spirálisan fordul. Fantasztikus érzés!!! Ági azt ajánlja, térdeljek a matrac szélére. Apa álljon térd-könyök támaszra, hogy meg tudjak támaszkodni a hátán. Hálásan elfogadom, épp azon kezdtem gondolkodni, hogyan lenne jó.

Előtte még történt valami, amit el is meséltem nekik: mintha búcsút venne a benti világtól, kaparászik a kezével, integet.

Nem tudom, mennyi időt töltünk így, fájásszünetekben Apára fekve pihenek, fájás alatt egyre hangosabban kiabálok. Egyszer csak kakilási ingert érzek, nem akarom elhinni, de egyre határozottabban érzem, hátranézek Ágira, ugye ez még nem lehet AZ? De igen.

És Apától fogadópárnát, kistakarót, hősugárzót kér. Érzem a saját izzadságszagomat, amit „tanultunk” az információs héten, hogy a kitolási szak kezdetét jelzi. De miért vagyok én ennyire itt? Ez nagyon zavar, amikor van időm ilyenekre gondolni két fájás között. Mit szólnak a szomszédok, Ágiéknak kényelmes-e, Borcsa vajon alszik-e Papáéknál, szegény Apa, biztosan nagyon fog fájni a dereka.

Aztán érzem, hogy tolásnál jön lefele, és a végén egy kicsit visszacsúszik, de egész biztosan éreztem, hogy kevesebb a vissza, mint az előre. Két kontrakció között szívhanghallgatás (halkan, nem akarom hallani a masina hangját), mindig megkérdezem Ágitól: „Jó?” Ő meg csak annyit felel: „Jó.” És már jön is a következő kontrakció.

Ági valamikor megvizsgál, mert friss vér csöpög, keresi, mi lehet az oka. Becsípődött a méhszáj, el kell simítsa, ne haragudjak, ez nagyon fog fájni. „Jó.” – mondom. Ági kesztyűt húz, és simít, és nem fáj, csak egy picit, sőt inkább megkönnyebbülök, a baba feje is lejjebb tud már jönni, érzem.

Ezután felállunk, és Apa tart hátulról a hónom alatt, már látszik a haja, megsimítom. Nagyon feszül a gátam, éget, főleg egy ponton (később kiderült, hogy ez a gátmetszés hege), valaki olajos kézzel masszírozza. Ez nagyon jó. És a következő tolásnál kinn van a feje, a nyakán a köldökzsinór, talán kétszer is (hát ezért csúszkált vissza), Ági letekeri, és már csúszik is ki a teste.

„Kislány!” – kiáltja Apa. Lefektetnek az ágyra, és már meg is kapom, kicsit nyekereg, körülnéz, egymás szemébe nézünk. Aztán ügyesen szopizni kezd. Milyen kicsi és milyen gyönyörű! Sára, Sára lesz a neve. Kapunk homeopátiás szereket. Hamarosan megszületik a méhlepény is, szép, egészséges, mutatja Ági. Amikor már nem pulzál a köldökzsinór, Apa elvágja, hosszúra hagyjuk. Mindenfélét kérdeznek tőlem, de én csak Őt tudom nézni.

Kimegyek zuhanyozni, addig Ági dajkálja, vigyáz rá. Amikor visszajövök a fürdőből, ezt hallom: „De jó, hogy kislány lettél!” (Miért mondja ezt? – gondolom magamban.) „Egy fiúnak nem köll ilyen szépnek lennie.” – jön a válasz Ágitól.

Amikor korán reggel Borcsa megérkezett, meglátta a kistestvérét, nagy áhítattal nézte, simogatta, ölelte, aztán odabújt hozzám: „Anya, köszönöm, hogy nem mentél kórházba.” Most már sírok, nagyon.

Ági, Juli köszönjük, hogy nem kellett kórházba mennünk! Köszönjük, hogy császármetszés után átélhettük a szülés csodáját. Azóta is – mint egy soha ki nem fogyó akkumulátorból – nap mint nap új erőt merítünk belőle.

Szeretettel:

K. T.

Borcsa > > >
Réka születése és elvesztése > > >
Zsombor >>

Véletlenül kiválasztott mesék.