Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 373. nap: Nehéz belekezdeni… (Emma érkezése)

373. nap: Nehéz belekezdeni… (Emma érkezése)

Megjelent: 2011. okt. 13.

Nehéz belekezdeni a szülésélmény leírásába, mivel még most is úgy érzem, erre nincsenek szavak. Érzések, érzelmek, illatok, szagok, benyomások, emlékek, azok vannak!

Első gyermekünk kórházban született, emléke csodálatos, hiszen ő volt az első babánk, jöttét nagyon vártuk, szépen, egészségesen született.

Mégis, amikor újra várandós lettem, elfogott és magával ragadott egy érzés azzal kapcsolatban, hogy ez a kicsi baba most bizony valami más módon szeretne világra jönni!

Az otthonszülésről mindeddig csak felszínes információim voltak, filmeket láttam nőkről, akik háborítatlanul szülnek, és születéstörténeteket ismertem barátnőktől, akik szintén otthon szültek. Tudtam, hogy ez az irány, amerre mennem kell.

Gyermekeim édesapjának meggyőzése, bevonása nem volt ilyen egyszerű és egyértelmű, de megérte a sok párbeszéd és őszinte szó, mert a szülésre felkészülést közösen csináltuk végig! Ez egy olyan fontos állomása életünknek, amit talán kevesen tudna elképzelni.

A Napvilág Születésházban történő információs hét megerősítette a kapcsolatunkat is, és megerősített bennünket abban, hogy jó az irány, amerre haladunk! Mindenről minden információt megkaptunk, ez biztonságérzetet adott, sok szeretetet és odafigyelést tapasztaltunk, és nagyon jó érzés volt együtt lenni olyan párokkal, akik szintén az otthonszülést/háborítatlan szülést tervezgetik Soha olyan őszintén és hitelesen nem kaptam mindaddig szakszerű információkat a várandósságról, szülésről, beavatkozásokról, mint akkor ott Ágitól. Meghatározó élmény.

A kicsi gyermek a pocakomban egész várandósság alatt nagyon jól volt, minden a legnagyobb rendben zajlott, egészségesek voltunk mindketten. A terminus végén már kicsit türelmetlenkedve vártuk a szülés beindulását, két alkalommal úgy tűnt, meg is kezdődtek az összehúzódások, és elindult valami. De aztán le is állt.

A kórházba NST-re már a 37. héttől jártam, a 40. héten pedig saját felelősségemre nem feküdtem be, viszont naponta megjelentem NST-vizsgálatra. Minden a legnagyobb rendben volt. Lelkileg mégis borzasztó rosszul viseltem. Valahogy nem voltam képes elfogadni annak a gondolatát, hogy a szülésem kórházban történhet. Illetve, hogy be kell feküdnöm előbb, és semmi esélyünk arra, hogy akárcsak a vajúdás idejét otthon töltsük. Sokaknak tartozom hálával és köszönettel, amiért az utolsó hetekben tartották bennem a lelket, és erőt adtak, bíztattak. Bátran fordulhattam a bábákhoz, douláimhoz.

Negyven+öt napnál jártunk, amikor úgy éreztem, szükségem van megerősítésre, így felutaztunk az Alma utcába, és beszélgettünk Ágival. Megkértem arra is, hogy vizsgáljon meg, mivel aznap reggel már éreztem valamit. Itt újra ugyanazt a békét, csendet, odafigyelést, szeretetet érezhettem, amit a felkészítés során is, és ez megnyugtatott, erőt adott. Biztonságban és szeretve éreztem magam!

Még aznap éjjel beindultak a kontrakciók, és másnap hajnalra megszületett a kislányunk, úgy ahogy szerettük volna!

Miután hazaértünk, elfogott valamiféle másállapot-érzés. Nagyon befelé fordultam, jobban, mint addig valaha éreztem gondoltam. Még volt kapcsolatom a külvilággal, de már nem nagyon. Időnként már éreztem kontrakciókat (nem túl erőseket). Nem akarta nagyon beleélni magam a korábbi beindulások-leállások miatt. Vártam türelmesen.

Eltelt a délután. Hannával játszottunk, éltük a hétköznapi életünket, vacsorát főztem, lefektettem Hannát, és figyeltem magam. Amikor már valamiféle rendszert véltem felfedezni a kontrakciók között, jeleztem a bábának. Majd gyertyákat gyújtottunk, zenét hallgattunk, elkezdődött a vajúdás. Megrepedt a burok, folydogált egy kis magzatvíz, lezuhanyoztam, és egyre izgatottabban figyeltem, ahogy sűrűsödnek kontrakciók.

Éjszaka volt. Megérkezett a barátnőm. Hanna lányunk is felébredt, de úgy láttuk jónak, ha a nagymamával együtt ők elmennek. Ekkor már hívtam a bábát is, indulhatnak, mert nagyon fáj! Szükségem van a támogatásra, segítségre.

Mire mindenki megérkezett, már alig voltak szünetek a kontrakciók között. Sehogy sem volt jó lenni. A párom nyakába kapaszkodva, csípőmet ringatva vagy körbe-körbe tekergetve, légzésemre figyelve sikerült kibírni a fájdalmakat. Csodás pillanatok voltak a fájdalmak ellenére is, mert éreztem, ahogy minden kontrakció közelebb visz a szüléshez. Furcsa volt szembesülnöm azzal, hogy itt bizony senki nem mondja meg, mit kell tennem, hol tartunk, vagy hogy ne kiabáljak, ne vizsgálgatnak stb. Mindenki ÉRTEM volt jelen, abban igyekeztek támogatni és segíteni, ami nekem kényelmes volt és jó.

Jöttek a masszírozó kezek, amelyek erősen nyomták össze csípőmet, ez volt az egyetlen, számomra megfelelő fájdalomcsillapító módszer. A borogatás is jólesett, de túl sokáig nem élvezhettem, mert minden olyan gyorsan és intenzíven történt. Mindenekelőtt a párom jelenléte, a vállai, amelyekbe kapaszkodhattam, a szavak, amelyekkel bíztatott, és az ölelése volt a legeslegjobb!

Szóval így szülnek a NŐK? Ez valami hihetetlen!

Talán egy pillanatra átfutott valami hasonló gondolat a fejemben. Miután felkiáltottam, hogy már nincsenek szünetek, megint és megint jön a kontrakció, és nagyon fááááj! Aztán kiabáltam olyat is, hogy nem fog kiférni, meg hogy nem bírom ki! Persze, hogy kibírtam, és kifért a feje is.

Ekkor már hol hangosan, hol pedig még hangosabban üvöltöttem, nyögtem, és éreztem, hogy feszít szét a baba feje, és jön kifelé, de én meg majd’ belehalok! Azt hiszem, én ekkor már valahol nagyon máshol voltam. Szinte önkívületben, egy igen mély belső találkozás volt ez az Őserővel. Miközben borzasztó fájdalmak gyötörtek, azt is éreztem, hogy ezért a pillanatért érdemes élni nőként, mert ehhez nincs fogható! Bújik ki a babám feje, és én megélem, érzem minden apró mozzanatát.

Eljött a pillanat, amikor a buksi végre kifért! Micsoda megkönnyebbülés, gondoltam, de ekkor felszólított egy hang, hogy nyomjam ki a babát. Én nyomtam, és hamarosan kicsusszant a testecske is. A köldökzsinór a hóna alatt is körbetekeredett, és a nyakán is rajta volt. Persze minden rendben zajlott, és a kicsi Emma pillanatok alatt jelezte, köszöni, jól van, megékezett!

Négykézláb voltam, párom ölébe roskadva, oldalra fordulva hátra néztem, és láttam, ahogy a bába gondoskodó kezeiben ott piheg a babánk! Szívem tele volt szeretettel és hálával.

Na, ekkor megint azt éreztem: így kell szülni, Asszonyok/Lányok! Mert nem bökdöste, szurkálta, nyomott le csövet a babám orrán senki, nem világított neonfény a szemébe, nem vitték el, és nem fürösztötte, mérlegelte senki! Gondoskodott róla a bába, szeretettel és odaadással, csendben, higgadtan, nagy alapossággal. Majd segítettek lefeküdni, még össze voltunk kötve a babámmal, és ekkor rám tették a kicsi meleg testét! Nagyon szép érzés, ez semmihez sem fogható!

Ahogy a kisbabánkról, úgy rólam is nagyon nagy szeretettel, odafigyeléssel gondoskodtak. Mindenki sürgött-forgott, itatott, párnát tett a fejem mögé.

A lepény hamar levált, és Édesapa elvághatta a köldökzsinórt. A szülést követő pár óra gyorsan eltelt, egyre jobban éreztem magam, felkelt a nap is, reggel lett. Mi pedig ott pihentünk a nappaliban újszülöttünkkel a karjainkban. Csendben, békében, szeretetben!

Isten hozott köztünk, drága Emma!

Köszönet azoknak, akik az otthonszülésért oly sokat tesznek!

Minden bábát kísérjen áldás és szeretet munkájuk során!

F. A.