igaz történetek szülésről, születésről

641. nap: Találkozástörténetek

641. nap: Találkozástörténetek

Sohasem szülhettem Ágival. Pedig mindig azt akartam.

Húszéves lehettem, amikor először találkoztam Veled. Egy tanárom levelet küldött velem az egyetemről az otthonodba. Mint aki egy szentélybe lép – megilletődve álltam az ajtófélfa mellett.

Huszonkét éves voltam, amikor másodszor találkoztunk. Egy információs hét első napján. Akkor már vagy három hete tartott az áldott állapotom. Első utam Hozzád, Hozzátok vezetett. Mint aki egy szentélyben él, úgy ültél ott a párok gyűrűjében.

Egyenes kérdésre egyenes válasz: ikreket nem fogadsz otthonszülésre. (Lehet, hogy idegen voltam? Túl fiatal? Mindenesetre elhittem Neked, hogy nem vállalsz.) Elváltak útjaink. Hiszen pár hét múlva az ultrahang is mutatta, amit a belső hang már rég kiáltott: Ikrek! Istennek legyen hála!

Küzdelmes vándorlás következett a háborított szülések dzsungelében. Egy megalázó császár és egy átjáróházszerű ambuláns szülés után a negyedik gyermekünknél ismét meglátogattunk Benneteket egy információs napon. Végül a kórház mellett döntöttünk, bár konkrétan nem tudtunk semmi gondról. Mérlegeltünk, és mégsem maradtunk Veletek. Feladtam az otthonszülésről dédelgetett álmaimat. Mégis, így volt jó: kislányunk negyedik napos korára már egy szívműtét áldott túlélője lett.

Az ötödik jött, ahogy tudott és ahogy akart. A napot a kórház adta meg, de minden más a mi örömünkre volt. Bábakoktéllal indult útnak, hogy ne lépje túl a terminust. Kitolás közben nevetnem kellett, hangosan, szívből. Mi adta az erőt? A bátorságot? A bábánk és Ti. Az, hogy vagytok. Az, hogy máshol vagyunk, de egyet gondolunk. Itt sem maradtunk sokáig. Ahogy reggel lett, irány haza!

Azután eljött az otthoni világrajövetelek napja: két vetélés. Itthon. Áldott az a két nap, amit itthon lehettem Velük, ahogy a testem útra engedte Őket. Ahogy elbúcsúzhattunk tőlük mindannyian. A közeli erdő befogadta őket békével és méltósággal. A háborítatlan vetélés a gyógyulás és kiteljesedés erőforrása lett. Tartás, bátorság – Ti is részese vagytok.

És amikor már nem vártuk, beköszöntött Leventénk. Gyógyító, élethozó, teljességet hívó. Nem születhetett itthon, mert már – még nem volt háttér. Levi meg csak jön, kórházban, de háborítatlanul. Ahogy ő akarja. Az édesapja kezébe – és szívébe. Mert a hangod eljut az „intézményesített keretek” közé is. Minden addigi sebet elsimított ez az érkezés. Mégis, mit nem adtam volna egy otthonszülésért a januári hajnalban hazafelé…

Béke, gyógyulás, szabadság, öröm. Ebben a dallamban Nektek is van egy hangotok.

Érted akkoriban harcolnak utcán, újságban, neten. Hiába zárnak el: a sok jó és igaz, amit adsz, magként felnövekszik a családjainkban. Nem lehet már elcserélni, bezárni, kiirtani a reményt, hogy a nő és a férfi egysége életadó közösség, a gyermek méltósággal születik és él és hal meg, ha eljön az ideje.

Ági, tizenöt éve egy kis egyetemista lány átadott Neked egy levelet, és magával vitt tőled egy nagyon fontos üzenetet, amit egészen mélyen őriz-nevel és ad tovább: három fiának, három lányának. Egyikük sem látott Téged, de mindegyik tudni fogja, mit adtál a családunknak.

Áldott legyél!

L. K.

Véletlenül kiválasztott mesék.