igaz történetek szülésről, születésről

1433. nap: Úgy jött, ahogy neki az a legjobb volt

Megjelent: 2014. szept. 7.

Amikor én születtem, 1988-ban, anyukám semmit sem tudott arról, mi vár rá. Saját születésemről csak annyit tudok, hogy „úgy nyomtak ki hárman is a hasamból”, volt infúzió bekötve, ja, és három napig nem vittek ki szopni, mert állítólag torokgyulladásom volt. Anyukám pedig nem tett semmit, ezért aztán már teje sem volt, amikor kellett volna…

Így indult e földi életem, így utólag végiggondolva mindez meg is magyarázhatja emberidegenségemet, és mindazt a sok belső stresszt, amit indokolatlanul hordoztam magamban. De végül is mindegy, így is felnőttem, sőt még párt is találtam, akivel aztán sorsszerűen alakult minden.

Amikor pedig nálam mutatott pozitív eredményt a teszt, 21 és fél éves koromban, egészségügyis hallgatóként, jóformán sokkot kaptam, el se tudtam képzelni, hogy ez velem megtörténhet, hiszen vigyáztam is, és mégis… szóval a kezdet elég nehéz volt. Nemcsak nekem lehetett az, a kicsinek is, végigélni mindazt az érzelem- és gondolathullámot, amit akkoriban pörgettem magamban… Meg kellett neki edződnie, azt hiszem, ha élni akart. A szívem legeslegmélyén azonban örültem, és tudtam, hogy képtelen lennék megöletni a magzatomat. Ennek ellenére az utolsó előtti napig vívódtam, és gyakorlatilag egy hajszálon múlt, hogy nem lettem olyan, amilyen semmiképpen nem akartam lenni.

A várandósságom problémamentes volt, leszámítva az „akarom-nem akarom” hullámzásait, a bírálatoktól való félelmet, amely során leginkább önmagammal kellett megküzdenem. Egyszerre vége szakadt az egyetemista létnek, sok próbatétel zúdult ránk minden téren. A kisbabám viszont teljesen egészséges volt, ezt tudtam is belül, hogy ő él, mert élni akar, és élni is fog, tehetek én bármit. Összességében úgy éreztem, hogy az ő állandó élni akarása tartotta bennem a lelket, hogy fel tudjak kelni és szembenézni a helyzetemmel.

Aztán eljött az idő, hogy elgondolkodjam a születés mikéntjén. Párom javaslatára kezdtünk az otthonszülésnek utánajárni, mivel egy ismerősétől hallott róla. Az ötlettől nem zárkóztam el, mivel kb. ismertem az egészségügy rendszerét és tudtam, hogy az nekem valójában nem felel meg, mindig is az alternatív szemlélet híve voltam. Végig is jártuk az információs hetet, Ági megállapította, hogy akadálya nincs az otthonszülésemnek, így hát vártunk aztán.

Betöltöttem a 40. hetet mindenfajta számítás szerint, amikor is a kórházban már igencsak aggódtak miattam, és „a lepény nem táplálja jól a magzatot stb.” rémeivel nyugtatgattak. A CTG-eredmény láttán az orvos csak hümmögött, hogy ez jó, meg igazából nincs baj, de azért csak feküdjek be, hiszen már egy héttel túlléptem a terminust, és ugye a rutin az indítás mellett szól.

Éreztem, hogy én ezt nem akarom, és közöltem, hogy távozni szeretnék. Ekkor már nem is tudom, hány embert felvonultattak, hogy beszéljenek velem, hogy mindez a mi érdekünket szolgálja, én meg igyekeztem befogni a fülemet, már csak menni akartam haza. A legviccesebb az volt, amikor bejött hozzánk egy arab származású orvos, aki úgy gondolhatta, hogy valami szekta tagjai vagyunk, mert Isten tervével kezdett érvelni, miszerint Isten kilenc hónapot adott a magzatnak odabent, én pedig Isten ellen cselekszem most, mert már a tízedik hónapban vagyok – mindezt elég tört magyarral adta elő. Ekkor már végképp tudtam, hogy itt nem maradok, alá is írtam aztán a szükséges papírokat, és hazamentünk.

Mikor befordultunk az utcánkba, átfutott rajtam valami nagy félelem, hogy te jó ég, most mi lesz velem… ha ők nem gondoskodnak rólunk, meg nem mehetek oda vissza, ha baj van stb., stb. – éreztem, hogy az egészségügyi ellátórendszer úgymond levette rólam a kezét. És ekkor valaki más pedig rám tette. Egy erő, ami biztosított arról, hogy minden rendben lesz, és megnyugtatott.

Ági aztán felhívott Pestre, hogy valóban most már abba a kórházba nem kéne visszamennünk, majd megszülünk ott náluk a Születésházban. Amint lehetett, el is indultunk, foglaltunk magunknak egy szobát, és éppen programot is találtunk, mert a várótermi beszélgetések zajlottak éppen. Gondoltuk, pont jó lesz nekünk, így be is ültünk a pénteki napra.

Reggeltől kezdve már éreztem gyenge összehúzódásokat, amik szépen-fokozatosan erősödtek, de mivel én sem tudtam, hogy mire számítsak, nem tulajdonítottam nekik nagyobb jelentőséget. Mellesleg azelőtt éjszaka elment a nyákdugó is, de valójában azt sem tudtam, mi az, és mivel épphogy csak pirosas volt és kevés is, ennek sem tulajdonítottam jelentőséget.

Aztán péntek estére már éreztem, hogy annyira nem jó odafigyelni semmire, ez már bizony fáj. Akkor felmerült bennem, hogy talán ez már az lehet, és nem sokkal azután beszéltünk is a bábákkal, hogy szerintem van valami. Mikor megvizsgáltak, még alig voltam kitágulva és ezért ők elmentek aludni a másik helyiségbe. Én pedig vajúdhattam tovább. Szinte meg is sértődtem, hogy mi az, hogy mások aludni mennek, mikor én már majdnem szülök?! – persze jóval előrébb gondoltam magam. Így utólag látom, mennyire tudatlan is voltam ebben a témában, ami végül jól jött, mert ha tudtam volna, mi vár vám, valószínűleg ott feladtam volna.

Szóval egész éjjel, meg délelőtt is folytatódtak a fájások szépen a maguk rendjében, én meg csak szenvedtem. Úgy ment el az éjjel, hogy már benne voltunk a napban, amikor feltűnt, hogy világos van, és eljött az a pont is, amikor azt mondtam, hogy nekem már mindegy, vigyetek be kórházba, altassatok el, és szedjétek ki belőlem ezt a gyereket MOST. Arra már nem emlékszem, hogy mindezt a bábák hogy reagálták le, gondolom jól, mert hamarosan kint voltam a vízből és hirtelen elöntött a meleg víz és éreztem, hogy most már tényleg történik valami.

Elindult kifelé a babám, a fájások ekkor már összefüggőek voltak, számomra elviselhetetlenek, csak a bábák kialvatlan arca maradt meg előttem, és a végén, hogy szétszakadok és meghalok, de már nem számít, ha így kell lennie, szakadjak szét és haljak meg.

Végül kicsusszant pici lányunk, az őrá olyannyira jellemző magabiztossággal, nyugalommal, és rögtön körülnézett, szopizott. Emlékszem arra, ahogy megnéz engem, ahogy körbenéz a szobában, az a tekintet egy életre bennem marad. Éber volt, tudatos és végtelenül bölcs.

Azóta eltelt kicsivel több mint négy év, és sokszor gondoltam azt, hogy mennyi mindent kellett volna vele kapcsolatban másként csinálni, de a születésének mikéntjét soha nem bántam meg. Mert úgy jött, ahogy neki az a legjobb volt, háborítatlanul, és hiszem, hogy érkezésünk a leginkább jellemformáló esemény az életünkben. Úgy érzem, a biztos indulást megadtuk neki ezáltal, és erre pedig valahol mélyen, a már nem tudatos szinteken nagyon is emlékszik. Így ő már nem idegenkedik úgy az emberektől, mint én kisgyerekként, ő annyit szopott, amennyit csak szeretett volna, őt nem nyomta senki, és úgy hiszem, ilyen változásokra van szükség a világ jobbá válásához. Ehhez pedig nagyon kellenek a bábák, az otthon, illetve háborítatlanul szülő nők, és Geréb Ági, akinek mindezt köszönhetjük, mert nélküle ma sok nő nem tarthatna ott, ahol tart ma.

Ami pedig a történetből kimaradt, hogy a várótermi beszélgetések azon a bizonyos szombati napon folytatódtak nélkülünk, néhány ajtóval odébb, és állítólag ahogy én vajúdtam, úgy nyíltak ki ők is egymás és a babájuk felé. Amikor csöndesen indultak haza, Ági még utánuk szólt, hogy „Megszületett.” Azt hiszem, ennél kerekebb történetünk nem is lehetett volna.

R. J.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.