igaz történetek szülésről, születésről

1565. nap: „Szóljon, ha jön a fájás!” (Első gyermekem születése)

1565. nap: „Szóljon, ha jön a fájás!” (Első gyermekem születése)

Első gyermekemet boldogan, a lehető legnagyobb nyugalomban vártam. Annak ellenére, hogy a kilenc hónap alatt családilag meglehetősen sok megrázó élményben és nehézségben volt részünk, teljes egészségben gyarapodott a kislányunk. Kezdettől fogva vonakodtam az orvosválasztástól. Pláne, amikor kiderült számomra, hogy mennyire zsebre megy a játék.

Nem mellesleg sokat beszélgettem szomszédunkkal, aki egy többgyermekes családanya, s éveken át dúlaként segítette a várandós/szülő mamákat. Számomra meglepő volt, hogy beszélgetéseink alkalmával többször is indulatosan kifakadt a kórházi élményeit illetően, amit én akkor némileg túlzásnak éreztem. (Ma már cseppet sem.) Elgondolkoztam hát az otthonszülés lehetőségén, hisz alapvetően közel éreztem magamhoz ezt az alternatívát, de az ismeretlenség, tapasztalatlanság valahogy nem engedett erre az útra lépni.

Nagy nehezen eljutottam egy orvoshoz, akit egy ismerősöm ajánlott. Nem volt kifejezetten szimpatikus, de ellenszenves sem, várandósságomat gondosan és segítően kísérte. Nem vagyok egy orvoshoz járó típus, de szépen megcsinálgattam minden szükséges vizsgálatot, havonta eljártam a doktorhoz.

Egy vizsgálat alkalmával röviden beszéltünk a szülésről is. Jeleztem, hogy én a lehető legtermészetesebb módon, gátvédelemmel, lehetőleg az alternatívnak mondott lila szobában és férjem kíséretével szeretnék szülni. A doktor úr megnyugtatott, hogy ez lehetséges, tájékoztatott, hogy nem muszáj borotválást és beöntést kapnom, ha nem kérek, sétálhatok, labdára ülhetek, fürödhetek, ami jólesik. És hogy a szülésre bárki bejöhet, akár több kísérő is.

Hatodikára voltam kiírva. Az utolsó vizsgálat alkalmával, előző hónap 28-án még teljesen zárt volt a méhszáj, amit az orvos – meglepetésemre – úgy kommentált, hogy „ez nem kóser”. Ugyanakkor megnyugtatott, hogy bár 30-tól szabadságon lesz, ha szükséges, bejön hozzám. Kért, hogy csak a vajúdás végén, a kitolási szakasz előtt hívjuk majd. Azt is le kell írnom, hogy ez az utolsó vizsgálat – a többivel ellentétben – igen kellemetlen, fájdalmas volt. Még az ultrahangnál is a szokásosnál jóval erősebben nyomta a pocakomra a készüléket. Másnap elkezdtem vajúdni…

Igen furcsán indult a vajúdás. Kb. félóránként, de rendszertelenül jöttek a kontrakciók, s amikor rendszeresek lettek, rögtön igen erősen és ötpercenként jelentkeztek. Este tíz óra tájban tudtam biztosan, hogy ezek már nem lehetnek jósló fájások.

Nem terveztem dúlás szülést, de akkor, abban a lelki állapotban mégis megkértem a szomszédunkban lakó dúlát, hogy kísérjen el. Boldog voltam, hogy igent mondott, anyámként segített végig.

Készülődni kezdtem, és kb. éjfélkor elindultunk a kórházba, ami csaknem 50 percre volt tőlünk. Igen hosszú volt az út, nehezen viseltem, közben elfolyt a magzatvíz.

A kórházba érvén kb. hajnali egy óra volt, már két-három perces fájásaim voltak. Egy számomra ismeretlen szülésznő fogadott bennünket, a férjemet beengedte, a velünk lévő asszonyt – akiről nem tudta, hogy dúla – nem. Minden szoba üres volt, a lila is, a függönyösök is. Kértem, hogy hadd mehessek a lila szobába, de a szülésznő válaszra sem méltatott.

Levetkőztem az első függönyösben, és megvizsgált, kétujjnyi volt a méhszáj. Pár perc múlva kiderült, hogy a dokim épp ügyeletes, bejött, üdvözölt, és váltottunk pár mondatot. Én jeleztem, hogy jobban fáj, mint hittem, ő rögtön válaszolt, hogy érzéstelenítésre már nincs mód, de ne aggódjak, háromra meglesz a baba. Majd mondta, hogy meg fog vizsgálni, jól húzzam fel a lábamat. Nem értettem a dolgot, mert erre az imént, amikor a szülésznő vizsgált, semmi szükség nem volt, de engedelmeskedtem. „Megvizsgált.” Négyujjnyi! – mondta diadalmasan. Iszonyatosan fájdalmas volt ez a tágítás, és kértem, hogy többet így ne „vizsgáljon meg”. Igazságtalannak és jogtalannak érzem, hogy nem mondta meg nekem, hogy nem egyszerűen megvizsgál, hanem megpróbálja gyorsítani az eseményeket.

Kérdés nélkül jött a borotválás, beöntés, pedig nem ezt a tájékoztatást kaptam és nem ebben állapodtunk meg. A beöntés után a szülésznő felállított, és mondta, hogy keressek magamnak vécépapírt a táskámban, mert a mellékhelységben nincs. Nem hittem a fülemnek… még szerencse, hogy a párom ott volt. Közben a dúla is bejöhetett.

Én ültem a vécén, és boldogan mondogattam a babukámnak, hogy „Gyere, gyere, ügyesen, nagyon várunk már!” Élveztem, hogy ülhetek a vécén, szuszoghatok, beszélhetek hozzá, béke van, fáj, de nem baj, mindjárt itt lesz…

Csakhamar elkezdtek sürgetni, hogy fejezzem már be. Pár perc alatt letusoltam, visszamentem. A szülésznő hozott egy labdát. Mondtam, hogy ez nekem nem kényelmes, talán túl puha, de visszanyomott rá, hogy jó az nekem. Nem kívántam a masszírozást sem, a halk zene, amit a dúla betett, jólesett, de rövid idő után abba maradt, nem tudom miért. Illetve gondolom.

Amikor a szülésznő megtudta, hogy a kísérő asszony egy dúla, nagyon ellenséges lett velem/velünk. Például nem akart oldalt rézsútos helyzetben megtörölni, mindenáron hanyatt akart fektetni az ágyra. Kértem, hogy ne erőltessen. Amúgy vizet nem ihattam, pedig nem volt hányingerem.

Újbóli vizsgálat következett. Kértem a doktort, hogy az előzőhöz hasonlóan ne vizsgáljon meg, de ő azzal bíztatott, hogy „ezzel fél órát gyorsítunk a dolgon!” „De én ezt nem szeretném” – válaszoltam. Ennek ellenére újra tágított, ami nagyon fájt…

Amikor már egy-két perces fájásaim voltak, elkezdtek tőlem adatokat kérdezgetni, például lakcímet, meg hogy mikor volt az utolsó menstruációm. Pedig már mindent elmondtam a vizsgálatok alkalmával, bent kellett lennie a gépben. Ha nem válaszoltam rögtön, újra feltették a kérdést, mintha „gyogyi” lennék… Érthetetlen és rendkívül terhes volt.

Következett a harmadik vizsgálat, amikor is a doktor úr elmondta, hogy fel kell tolni a méhszájat. Meggyőződésem, hogy erre semmi szükség nem volt, előzetesen semmilyen jel nem utalt arra, hogy be lenne szorulva a baba feje, a szívhangok normálisak voltak, minden rendben ment, semmilyen probléma fel nem merült. De abban a lelki állapotban nem tudtam harcolni… azóta is ezt siratom. Lehet, hogy így gyorsabb volt, de olyan végtelenül fájdalmas, hogy hajszál híján óriásit rúgtam a dokiba, és rögtön sírva fakadtam. Csúnyán szétszakadhatott a méhszájam, ezt a szülés utáni hosszas varrásnál is éreztem.

Amikor némileg enyhült a fájdalom, a doki becézve megszólított, és azt mondta: „Három fájás, és szülünk!” Fel kellett feküdnöm az asztalra, tiltakoztam, de nem engedték, hogy másképp szüljek. Leszíjazták a lábamat, és úgy éreztem magam, mint akit az imént épp megerőszakoltak, és most is arra készülnek. Borzalmas volt… (Mellesleg egy lovas baleset kapcsán sérült alulról az ötödik csigolyám, kifejezetten fájdalmas volt hanyatt feküdnöm, ezt sem vették figyelembe.)

Éreztem, hogy még várni kellene, de az orvos mondta, hogy szóljak, ha jön a fájás, és nyomjak hosszan, erősen. Nem értettem, hogy miért kell szólnom, hisz sok ezer szülés levezetése után ez bizonyára neki is, a szülésznőnek is nyilvánvaló. De engedelmeskedtem. Nyomtam, erősen. Közben a doki tényleg kedvesen bíztatott, próbált erőt adni. De könnyebb lett volna, ha nem kell ott leszíjazva feküdnöm! Akkor talán nem kellett volna a hasamra könyökölve segítenie. Ráadásul még ott sem volt a baba feje, már megtörtént a vágás, pedig nem ezt beszéltük meg. Kicsi lányom 2650 g-os, 47 cm-es baba volt, nem farfekvéses, nem volt elöl a keze stb., szóval mindezt szükségtelennek és brutálisnak éreztem…

Ahogy mondta, így pontban háromkor megszületett a babukánk! Egészségesen! Gyönyörű volt, én pedig kimondhatatlanul boldog! Rögtön ide is adták, a dúla gyorsan kiszabadította a lepedőből, hogy a bőrünk összeérhessen, és betakart bennünket. (Utólag gondolkoztam el, hogy ha ő nincs ott, csak lepedőbe csavarva kapom meg a babámat, milyen mesterséges, sterilizált dolog lett volna.) A doktor is láthatóan örült, és kérésemre a kisbabánk fürdetés után visszakerülhetett hozzám. Ezt egyértelműen neki köszönhetem, mert a csecsemős nem mutatkozott túl készségesnek ez ügyben (sem).

Közben óvatosan ugyan, de kihúzták(!) a méhlepényt, és jött a varrás. Elég kellemetlen volt, mintha kiforgattak volna, mint egy ruhabélést… a végén a doktor odahívta a férjemet: „Nézze meg, milyen szépen varrtam össze!” – mondta. Ez egy orvosnak bizonyára hétköznapi dolog, de nekem, mint szülő nőnek, zavarba ejtő, megszégyenítő érzés volt. (Sőt, a hatodik heti ellenőrzésen még egy megjegyzés megütötte a fülemet: „Na, milyen szépen gyógyult a varrat, és nem is varrtam túl szűkre.” Nem is értem, hogy dönti el egy orvos, hogy mi a túl szűk és mi nem az? Megint furcsán kiszolgáltatottnak, nőiségemben megalázottnak éreztem magamat. És féltem is, hogy minden rendben lesz-e…)

Két órát tölthettünk együtt, aztán a kislányomat elvitték, nekem pedig pisilnem kellett volna az ágytálba. Próbálkoztam, de a baleset kapcsán már volt tapasztalatom, szinte biztos voltam benne, hogy ez nekem nem fog menni. Kértem a szülésznőt, hogy ne katéterezzen meg, mert ha én felállhatok, fél órán belül biztosan pisilni fogok. Nem engedett nekem, azt kellett mondjam, hogy nem hagyom magam megkatéterezni saját felelősségemre. Nagyon mérges lett. Kitolt a folyosóra, és felszólt a csecsemős osztályra. A következőket mondta a telefonba: „Most megy egy problémás anyuka, aki nem engedte magát megcsapolni”.

Hajnali öt óra volt. Betoltak egy terembe, ahol három anyuka aludt. Hívtam a nővért. Szerettem volna betétet vagy vattát kérni, mert a nagy igyekezetben otthon felejtettem, és érdeklődtem, hogy felállhatok-e egyedül. (Mivel a nyílt napon felhívták a figyelmünket: kérjünk segítséget, nehogy elessünk!) A csecsemős nővér így válaszolt: „Nem érek rá beszélgetni, engem hárman várnak.” „Nem beszélgetni szeretnék, hanem segítséget kérek” – válaszoltam. „Kérjen a szobatársaitól!” – mondta, és sarkon fordult.

Két eufórikusan boldog nap következett, csak feküdtem, a drága, gyönyörű babukámat folyamatosan magamon és mellettem tartva, szoptattam és babusgattam, nem érdekelt semmi más. Aztán harmadik nap zuhanni kezdtem, gyorsan és ijesztően, és csak sírtam újra és újra tehetetlenül…

Közel egy évembe tellett, hogy újra nőnek, vonzó és egészséges nőnek érezzem magam, elhiggyem, hogy mindenem jól működik, teljes értékű partnere lehetek a páromnak. És még nem telt el elég idő (több mint hét év), hogy ezt a szülés-születés élményt meggyászolva, ne fakadjak sírva, ahogy erről gondolkozom, írok…

Sz. K.

Ikrek születése > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.