igaz történetek szülésről, születésről

1649. nap: „Most nem tud hátra dőlni, fájása van…”

1649. nap: „Most nem tud hátra dőlni, fájása van…”

Első kislányom kórházi születésének élményei után egész biztosan éreztem, tudtam, hogy a következő gyermekemet bábákkal szeretném világra hozni. Tudtam ezt a szülést követő harmadik naptól fogva, amikor is eufórikus boldogságom tovaröppent, és megjelent az a mérhetetlen fájdalom, hogy valamit elvettek tőlem… mert sürgettek, mert erőszakosan tágítottak, mert nem hagytak békén, mert mélyen megbántottak nőiségemben… Egy évig gyászoltam ezt az első szülést, és mai napig megkönnyezem.

Hat év telt el, míg újra gömbölyödött a pocakom. Addig még nőgyógyászhoz sem mentem el, soha, még szűrésre sem. Elviselhetetlennek éreztem a gondolatot is, hogy valaki megvizsgáljon.

Így nem siettem el ezt várandósan sem, noha a fogantatás napjától kezdve éreztem: újra áldott állapotban vagyok. Helyette beiratkoztam a bábák által tartott szülésfelkészítő tanfolyamra, és boldogan vártam az első alkalmat. A tizenkettedik hétben mentem először orvoshoz. Egy fekete doktor vizsgált, sosem felejtem el az arcát. Közvetlen volt és emberséges. Kedvesen megdorgált, hogy miért nem mentem szűrésre évekig. Majd sokáig bámulta az ultrahangos monitort, és magyarázni kezdett: ez itt egy fejecske, na, de az a másik, az micsoda? Majd felhőtlen, boldog mosollyal felém fordult: „Ketten vannak! Ikreket vár!”

Mérhetetlenül boldog voltam, és egyben sokkolt is a hír. Már az első éjszakán arról álmodtam: kettő sír, kettőt pelenkázok, kettőt szoptatok…

Az igazi sokk azonban akkor ért, amikor kiderült számomra: az épp kihirdetett új rendelkezések értelmében ikreket nem szülhetek otthon. Lesújtó volt, félelmetes, minden porcikám viszolygott a kórháztól, az orvosi eljárásoktól… A tanfolyamon is el-elfogott a sírhatnék, hogy itt ülök, tudom, hogy egészséges nő vagyok, én meg tudom szülni az ikreket is otthon, de nem lehet… Elfogadhatatlan volt számomra.

Lázas kutatásba kezdtem: találok-e orvost, aki engedi, hogy megszüljem a gyermekeimet, és nem akar rögtön programozott császárra rábeszélni. A „nagy nevek”, a „sztárok” persze már rég foglaltak voltak. Eljutottam egy asszonyhoz, de nem éreztem magamhoz valónak, tovább kerestem.

A 29. hétben jártam, amikor végül választottam. Találtam egy, a bábai szemlélethez legalább némileg közelítő orvost, aki nem kis summáért, de elvállalt. Még korrekt is volt. Előre elmondta, hogy a pénzt mindenképp ki kell fizetni, nem vizsgálgatott fölöslegesen, és előre tájékoztatott arról is, hogy a kórházi protokoll alól ő sem tud kibújni (noha ismertem róla ellenkező példákat is), illetve, hogy milyen fekvésű babákat szülhetek természetes úton. Ha mindkettő, vagy legalább a lejjebb fekvő baba fejvégű fekvésben lesz. Tájékozódtam a kórházi szabályokról, és igyekeztem a gyermekeim érdekében elfogadó lenni. Dúlát és szülésznőt is választottam, biztonságban akartam érezni magamat.

A 36. hétben jártam, amikor egy napon időről időre keményedett a pocakom. Nem voltak kifejezett kontrakcióim, csak délután hat óra körül hasított belém a tudat, hogy ez már „az”! Vajúdok. Első telefonom a dúlámnak és annak a bábának szólt, akinél gyermekeimet világra hoztam volna, ha tehetem… Párom elrobogott olajért, én pihentem, és mivel szerettem volna, ha egy bába vizsgál meg először, próbáltam némileg fékezni a folyamatokat, s megvárni őt. Még egy kis unikumot is megittam. De hiába.

Este fél nyolc körül felálltam az ágyról, és elfolyt a magzatvíz. Negyed órás „csend” után igen erőteljes, kb. háromperces kontrakciók kezdődtek. Pakoltunk, a nagylányunkért eljött egy barátnőm. Felhívtam végre az orvost, mondta, hogy a rendelőbe menjek, megnézi, milyen helyzetben vannak a babák. Ez rendes volt tőle.

Este fél tíz körül volt, mire oda értünk. Nagyon nehéz volt az út. Arra is rá kellett jönnöm közben, hogy az első gyermekem születésénél jelentkező igen erőteljes kontrakciók és a heves, gyors folyamat jellemző az én szervezetemre. (Azt hittem, hogy mivel annak idején a kedves doktor úr szabadságra készülvén nem átallott jól belepiszkálni a teljesen zárt méhszájamba, ezzel megindítva a másnapi vajúdást, szóval, azt hittem, azért voltak olyan heves fájdalmaim. De nem…)

Beértem, bevánszorogtam, hétujjnyi, kisimult méhszáj. Egyik kislányom farral feküdt, a másik fölötte, haránt farosan. Kórház… Végem volt. Még ment a telefon, hogy mivel pár nappal elírták az időpontot, hogy mióta vagyok várandós (mert nevetséges módon minden orvosnak sikerült más időpontot megállapítania), és papíron épp két napja töltöttem csak be a 35. hetet, mehetek-e egyáltalán az Sz-be. Szerencsére mehettem. Szerencsére, mert a klinikára biztos be nem vontattak volna, traktorral sem.

Beértem… a szokásos menetrend. Egyedül, se párom, se dúla, se szülésznő… Feküdjek fel, megvizsgálnak. Mondtam, hogy a rendelőből jövök, a doktor úr telefonált, hagyjanak békén. Szájhúzás, de nem erőltettek. Csak azt az ezer papírt kellett aláírnom egyperces kontrakciók közepette. Totojáztak, várattak, anyaszült meztelenül kb. nyolc idegen emberrel a szobában, mégis magamra hagyva.

Rám szóltak, hogy üljek egyenesen, mert epidurálra készültek. A vérnyomásmérés borzalmasan fájt. Egy női hang válaszolt a fájdalmamra, mindenféle magyarázat nélkül, kifejezetten bántóan, modortalanul. Megkérdeztem tőle, hogy ő miért van itt? Segíteni szeretne-e, vagy csak megkeseríteni nekem ezeket a perceket? Biztosan nem szült még gyermeket…

Nyoma sem volt bennem más tudatállapotnak, botrányosan józan voltam. Ez volt az automatikus védekező mechanizmusom. Mit sem javított persze kiszolgáltatott helyzetemen. Az orvosom igyekezett pár emberi szót mondani ugyan, de nem védett meg. Utólagos bevallása szerint azét, mert azt rajtam torolta volna meg a személyzet.

Körbe álltak, és az ügyeletes orvos megvizsgált. Nem a saját, fizetett orvosom, hanem az ügyeletes!!! Na, akkor végre eszméltek, hogy már tolófájásaim vannak, ezt vizsgálat nélkül nem látták. Hiába is mondtam. Feküdjek hanyatt, altatás. A legempatikusabb a rágózó tologató fiú volt, aki megszólalt: „Most nem tud hátra dőlni, fájása van”. Aztán csakhamar hanyatt döntöttek, és leborotváltak, törölgettek. Iszonyúan kínlódtam, de végre elaltattak. Örülök, hogy nem kellett látnom, mit csinálnak a babáimmal, amikor kiemelik őket.

Borzalmas volt az ébredés, rázott a hideg, rosszul voltam. Végtelenül hiányzott az a boldogság, az a mámor, amit az első szülésnél minden viszontagság közepette is átélhettem. Alig vártam a babáimat, és azon sírtam, hogy Istenem, de jó, hogy legalább az első kislányomat megszülhettem…

Sz. K.

(A kép illusztráció, készítette: Koós Tamás.)

Első gyermekem születése > > >

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.