igaz történetek szülésről, születésről

1705. nap: Csúcsfej

Megjelent: 2015. jún. 6.

Nagyon vártuk, alig telt el az utolsó hónap. Az NST jó, mehetek haza. Huszonkettedikére voltam kiírva. Semmi gondom nem volt az első trimeszteri reggeli hányingeren kívül.

Mintha nem is lettem volna állapotos. Az utolsó nyugodt estén unatkoztam, sóhajtási kényszerem volt, gondoltam, magamra fordítok egy pár órát, hajat mostam, szemöldököt igazítottam, körmöt szépítettem. Majd kukoricát pattogtattam és befeküdtem a meleg ágyba, de hamar elnyomott az álom. Még arra sem keltem fel, hogy párom hazaért. Aztán hajnalban, 14-én egy kis fájás… tíz perc múlva újra.

Izgulni kezdtem, na, talán ez már az??? Visszafeküdtem, de nem tudtam aludni, vártam minden tízedik percet, és jöttek is a fájások, egyre erősebb, hosszabb, a derekamban éreztem, amin meg is lepődtem, senki nem mondta, hogy nem a hasamban lesz a fájás, és újra jött nyolc perc, de még nem az igazi, amit én nem tudtam, hisz első babó volt.

Hívtam anyukám, aki hozta apukám, aki egyből mentőt hívott… mondván, nehogy baj legyen. Ők jöttek utánam. Mire beértünk, elmúlott minden, mintha nem is lett volna. A doki megvizsgált, zárt méhszáj, itt most nem lesz szülés… Haza akartam menni, de az mondta, maradjak, sétáljak, lépcsőzzek.

Párom egész nap sétált velem, lépcsőzött, leste minden rezdülésem. De semmi nem történt. Délután kicsit fáradt voltam, mondtam, menjen haza, ja, van valami, úgyis szólok. Ahogy elment, bementem a szobámba, egyből elaludtam, este kilenc: hatalmas fájás… Mi ez??? Öt perc és újra fájt, úristen, meghalok… Ez a vajúdás??? Nem akarom!!! Szedjék ki belőlem… Kitámolyogtam a nővérpulthoz, szóltam, hogy ötperces, hatalmas fájásaim vannak. Erre a… nővér rám néz a takarója alól, hogy most feküdt le, menjek én is aludni.

Visszamentem a szobámba, mászkáltam, guggoltam, a hideg ablaknak nyomtam a hátam, derekam, ami szét akart szakadni. Lassan ment az idő, kimentem a folyosóra, hátha jön doki, akinek szólhatok, de senki. Elmentem vécére, de nem kellett, kifelé jövet a csecsemős segített vissza a szobámba, mert lépni alig tudtam. Lefeküdtem oldalt, összegömbölyödve, sírtam… Ez nem lehet… Ez ilyen?… Meddig tart… Mikor lesz vége…?

Huszonhárom óra: úristen, nem bírom, kétpercenként jöttek, nagyon fájt, épp, hogy vége volt, jött a következő. Szóltam a nővérnek, megnézte az óráját… Rám förmedt, MÉRT PISZKÁLOM ÉJJEL…??? Hát hülye vagyok én??? Aludni szeretne, hosszú napja volt….

Bementem a szobámba, hívtam anyut, elmondtam neki, mit érzek, hol fáj, hogy jönnek a fájások… Nem értette, mért nem vagyok szülőszobán, mért nem foglalkoznak velem… Nem tudtam, miről beszél…

Éjfél, egy, kettő, három óra, nem bírtam már, négykézláb estem, feszítettem magam… Sehol senki, csend, nagyon jó volt hallgatni a némaságot, soha ilyen csend nem esett jól.

És öt órakor hajnalban bejött a nővér… Na, jöjjön, bekészítem… Borotválás, beöntés… ami fájt befelé, de megkönnyebbülés volt kifelé… Zuhany… Jó forró. Majd végre a szülőszoba… Félhomály, orvos jött, vizsgál… Burokrepesztés… Egyujjnyi… Úristen, egy… akkor még pár óráig döglődöm… hívtam a szüleim, párom.

Közben, amíg beértek, az orvos elővett egy hosszú, kampós végű valamit… Rám szólt: „Tegye szét a lábait!” – „ÚRISTEN, AZT FELNYOMJA NEKEM???” – kiabáltam rá… Akkor nyugodtan elmagyarázta, szóljak, ha vége a következő fájásnak, és ő azzal burkot repeszt… „Fájni fog???” – bukott ki egyből belőlem a kérdés… Nem fog, lehet, kicsit kellemetlen, de nem fáj… És tényleg nem… De még csak kellemetlen sem volt… Jó langyos, szép, tiszta magzatvíz öntötte el az ágytálat, amit alám raktak.

Beértek a szüleim, anyukám jött be hozzám a szülőszobára, soha így nem örültem neki. Átfektettek a szülőágyra, elmeséltem anyunak az egész éjszakát, ő világosított fel, hogy azért vártak ötig, mert bekészítettek, és jön a váltás… Nem nekik kellett egész éjjel velem foglalkozni… „Anyu, hallgass, csendet… Melegem van, legyezz, hozz inni, szomjas vagyok…” „Inni nem lehet, majd ha túl vagyunk rajta…” „Anyu, csak egyujjnyi…” Legalább négy kell…” „Én nem bírom már… Szólj nekik, anyu… Szedjék már ki… Fáj nagyon… Nem bírom, nagyon fáradt vagyok…”

Jött a váltás, hosszú, szőke hajú szülésznő… Rita, normálisnak tűnik… Anyut egyből a nevén szólítja… „Ismered, Anyu???” Az jó… Akkor talán normálisabb lesz. De nem volt… Egyfolytában magyarázott, turkált bennem… Ami kínzás volt. Kérdeztem, orvos mikor vizsgál meg? Majd egy-másfél óra múlva szól neki… Akkor kaptam teljes sokkot… Úristen, addigra én belehalok… Anyu csendben volt… Legyezett, egyszer kiment, melege volt

…Mikor visszajött, orvos jött vele, megvizsgált, kérdezte, nincs-e székelési ingerem, mondtam, nincs… Akkor jövök később, volt a válasz… Nem telt el sok idő, jött az a bizonyos kaksiinger… Anyu szólt a szülésznőnek, aki megnézett, és ment szólni az orvosnak, aki másodmagával jött…

Látszik a feje, mondta az egyik orvos, de rajta van a köldökzsinór a nyakán… Most mindent úgy csináljon, ahogy mondjuk, semmi nyomás… Tartsa vissza… A szülőágyat beállították, húzza hátra a lábait… Hogy miii??? Én nem bírom… Anyu, segíts!!! Anyu próbált, de nem fért oda. Mindkét lábamra valami ruha anyagú csizmafélét húztak.

Az egyik orvos megpróbálta a zsinórt visszanyomni, de nem ment. Mondta, lassan nyomjak, ha jön a fájás, a szülésznő kézzel, inkább ököllel tágított még, a másik orvos, akihez tanácsadásra jártam, belekönyökölt a hasamba, ordított, hogy nyomjak egy nagyot, én nyomtam, ahogy csak tudtam, de nem kaptam levegőt, így abbahagytam. A lábamnál álló orvos elmondta gyorsan, hogy ahogy jön a fájás, nyomjak egy nagyot, és meg lesz a baba… Én alig fogtam fel, hogy két perc, és nem fáj… Mert az az egy perc a pokol volt!!! Jött a fájás, nyomtam, ahogy tudtam…

És akkor hirtelen nem fájt!!! Mi van??? Vége??? Úristen, megvan, látom, az én fiam. Nagy, szép, sír, ordít. 3620 g, 55 cm. Kicsit csúcsos a feje, de nem marad ilyen, nyugtat meg Anyu. Elviszik, lemossák, öltöztetik…

Nagy tű, fekete cérna a fejem felett, a szülésznő varr valamit a lábamnál… Fel akartam ugrani, nehogy belém bökje… Akkor Anyu mondta, hogy gátmetszést csináltak, az orvos elmagyarázta, azért nem éreztem a vágást, mert fájás közben kaptam érzéstelenítőt, utána vágtak, de csak egy picit. Nem vészes… Ja… tényleg… alig tudtam ülni, aludni, menni… De elmúlott… Azóta lassan négyéves lesz az én kis csúcsfejem.

K. I.

Lacika > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.