igaz történetek szülésről, születésről

1335. nap: Bent voltam a gépezetben (Réka születése)

1335. nap: Bent voltam a gépezetben (Réka születése)

Kézenfekvő volt, hogy az ismeretségi körben lévő szülész-nőgyógyásznál szülök. Jó fej, fiatal férfi, közvetlen – ebből gondoltam, hogy majd nyitott lesz az én kívánságaimra, elvárásaimra is. Picit untatta, hogy már párhetes terhesként a szülésről kérdezgettem, és nem is vette komolyan, amit pedig én máris nagyon fontosnak tartottam, hogy jó előre tudjam, biztonságban vagyok. Mivel barát volt szinte és a kórház is közel volt, néhány hetente megjelentem nála, benézni a kisbabámhoz. Rajongva gyűjtögettem az ultrahangos fotókat, és gyönyörködtem benne, büszke voltam erre a kis növekvő, szépen fejlődő életre bennem. Erre is csak legyintett, mondván, hol fog az érdekelni, ha már a kezemben lesz a kicsi. Egyébként szívesen nézem ma is, de akkor még oly távolinak tűnt az a 40. hét.

Aztán a 25. hét körül egy 3D-specialista a kicsikém fejében látott valami eltérést, és akkor már nemcsak vidámságból nézegette mindenki. Az egyik agykamra nagyobb volt. Aggódás, izgalom, majd miután dr. Cz. tanácsadását is megjártuk, szépen eltűnt a különbség, és mint kiderült, lányoknál ez nem is olyan ritka. Persze már a kötelező vizsgálatok is elvittek arra, hogy minden számnak stimmelnie kell, adatok, számok, statisztikák – mindig újabb félnivalók – garancia nélkül.

Időközben olvasgattam könyveket várandósság/szülés témában, Márki Anita Otthon szültem című könyvét is elolvastam, de mivel anyósomék házában laktunk, meg hát „tuti” orvosom volt, minek nekem otthon szülni, összepiszkolni(?) a lakást, simán megy majd a kórházban minden.

A 40. hét környékén az én tuti orvosom már nem volt olyan jó fej, és a közvetlenségét is arra használta, hogy megfélemlítsen, amiért nem szeretnék befeküdni, hanem várnék még, hátha megindul magától a szülés. A sűrűsödő vizsgálatok is azt mutatták, nincs még itt az idő. A barátból mumus lett, aki egy vizsgálatnál a 40. hét után azt mondta: „ilyen kemény méhszájat még nem láttam, b… meg”. Jaj, baj van velem?!

Minden másnap kórház, majd már minden nap. Fárasztó győzködés, feküdjek be – nem fekszem, és egyre inkább az az érzés, hogy én nem működöm jól, nem tudok hozzá képest semmit a szülésről, tehát ne ugráljak: mit akarok, bajt??

Fizikailag nagyon jól éreztem magam, de már kezdtem – sajnos – átadni magam az „elvárásoknak”, tehát kaptam még pár napot, és hiába ittam lelkesen a málnalevélteát, meg sétáltam sokat, meg minden, amit javasolnak, a 42. héten besétáltunk a kórházba, amikor ügyeletes volt a „tuti-doki”, szépen átöltöztem a kórházi göncbe, ahogy kellett, beöntés, oxitocin, és vártunk.

Az oxitocin okozta rendszertelen fájások közepette jöttek-mentek a rokonok (anyukám, bátyám, sógornőm), gondoltam, micsoda protekció. Az akkori férjem, a kislányom édesapja ott volt velem végig, de addig sem merült bele túlságosan a szülési kérdésbe – hiszen az orvos tudja –, így ott sem tudott sokat hozzátenni, de nem hibáztatom, én sem voltam a legjobb úton. Nem bírtam/akartam(?) magamra figyelni, mint ahogy terhesség alatt is a számok, eredmények, méretek lebegtek, most is csak azt láttam, hogy mit mond a CTG. Ja, ha állok, rossz a szívhang, ha fekszem, nekem rossz.

A szülőszobában is jöttek-mentek, megszültek-megszülettek. Én meg mint egy látogató, nézelődöm, beszélgetek, viccelődünk, ha fáj, elhallgatok, aztán újra. Végül is „jó” kezekben voltam, csak nem éreztem, hogy szülök. Délután felé már (lejáróban volt a műszak) tuti-doki megint egyre türelmetlenebb volt. Azt mondta, burkot repeszt, attól majd megindul, ha eddig nem. Már bent voltam a gépezetben, nem volt visszaút. Ma is látom az arcát, amikor kipattan a burok, és dühösen azt mondja: „Na, erről beszéltem, b… meg, belekakilt a vízbe, irány a műtő.”

Mivaaan?? Én leszállok a vizsgálóról, és nézek ki a fejemből, biztos még nevetek is kínomban, hogy mintha ott sem lennék, felpörgetik az eseményeket – én lemaradtam, csak kívülről látom, hogy mindenki készülődik, a családom nyugtatgat, pedig én nem is érzem a pánikot, sőt azt sem, hogy baj lenne, és máris a műtőben találom magam. Egy szúrás a hátba, elfolyik a testem, eltűnik, nem érzem. Kinek a teste? Rángatnak ide-oda, jaj, leesem? Nem tehetek semmit, nem teszek semmit, nem vagyok.

20 óra 23 perckor kiemelik a kislányom. Enyém? Belőlem? Biztos??? Odatartja a szülésznő egy puszira. Ekkor egy pillanatra én is feleszmélek. Sosem felejtem azt az érzést a számon, forró, puha bársony. Piros foltocskák a homlokán, mint ma is, ha igazán sír. Évekig néztük keretben azt az első fotót, amin valaki(!) tartja az első evilági pillanataiban, elkeseredetten néz ránk, és én milyen soká láttam meg ennek a tragédiáját.

Aztán újra kiestem magamból, rángattak, ijesztő hangok a lepel mögül. És ha bénult maradok? Jaj, mi történik velem? A kislányomat kivitték, az apukája megkapta zöld steril ruhában, arcvédővel. A többi családtag is láthatta rögtön. Micsoda keserédes protekció! Én is kikerültem lassan a megfigyelőbe, reszkettem, rázott a hideg, talán a lélek készült vissza belém, de nem nagyon tudott.

Odatették a kislányomat, nem volt valami bűbájos szépség, pedig azt hittem, az lesz. Még mindig olyan kis dühös volt az arca, de forró volt, bársonyos, és visszahozott engem, most ő éltetett. Itt van, egészséges. És még nagyon sokáig azt hittem, ez a gondolat elég a megnyugváshoz.

Másnap, amikor fel kellett kelni az ágyból, biztosan megérkeztem magamba, mert ekkora fájdalmat, mint az első függőlegesbe készülés, majd felállás, még soha nem éreztem. Ég, szúr, fáj, meghalok. Neem. Ha már nem szültem, ezt kibírom, ez az én hősiességem. Áláldozat.

Az anyatej belövelléséhez rátettek valami ipari „tőgyszívóra”, ez volt a szoptatási tanácsadás a kórházban, újra belehaltam egy kicsit. Az anyáknak ezt mind ki kell bírni?!

Később a kérdésemre, hogy szülhetek-e még természetes úton, a tuti-doki leszögezte, hogy szó se lehet róla, miért, mit akarok, hogy szétrepedjen a méhem és meghaljak?! És arra, hogy hány gyerekem lehet, arra szájhúzva mondta, hogy maximum három császár, de inkább annyit se – ha nem akarok belehalni, vagy hogy a gyerekem meghaljon.

Ezek a mondatok aztán jó sok időre belém fagytak, de azt biztosan tudtam, hogy hozzá nem megyek többé (nem)szülni. 2005-öt írtunk.

B. M.

Regő > > >
Lőrinc > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.