igaz történetek szülésről, születésről

1336. nap: Arra tényleg nincs út? (Regő születése)

1336. nap: Arra tényleg nincs út? (Regő születése)

Mivel az első gyermekem orvosi sürgetésre császárral jött a világra, így a másodiknál eldöntöttem, hogy nemcsak olyan szülészt keresek, aki a természetes szülés híve, hanem olyan is legyen, aki mindezt egy császár után is támogatja. Így kerültünk el egy jó hírű budapesti orvoshoz (nevezzük dr. B-nek), aki ráadásul egy olyan kórházban dolgozott, aminek szintén ilyen a híre. Azt hittük, sínen vagyunk. Még szülés előtt meglátogattuk a kórházat is, ahol bár mondták, hogy van alternatív szoba, de én oda nem mehetek az előző császár miatt. Komolyan azt hittük, hogy amit az előéletemmel kaphatok, az ennyi, hát fogadjam el, több, mint amit az első orvosom kínált.

Kicsit hezitálva, de elvállalt minket dr. B., de mivel január elsejére voltunk kiírva, azt kikötötte, hogy karácsonykor rá ne számítsunk. Mivel az első várandósságom papíron túlhordott volt, ezért mertük vállalni a kockázatot, reméltük, hogy úgysem szülünk korábban. Cserébe azért, hogy elvállalt, az általa javasolt szülésznőt kellett választanunk, de mivel nem volt jobb ötletünk és a hölgy szimpatikus volt, ezt is elfogadtuk. Dr. B. a magánrendelésein készséges volt, ha volt kérdésünk, válaszolt, egyébként meg tájékoztatott a vizsgálatokról. A várandósságom alatt többször is sikerült megfertőződnöm, amit felfázásnak egyszerűsítenek, és bármennyire ódzkodtam, minden alkalommal antibiotikum és Canesten volt a megoldás. A szülés előtti hetekben – hogy tényleg minden kerek legyen, még a jó hírű dr. B. jó hírű édesapjához is elmentem, amolyan lelki szülésre hangolódó csoportba.

A 30. hét körül volt egy pár napos elég intenzív haskeményedés-hullámom, amikor a kórházban fogadott bennünket dr. B., és jelezte, ha még egyszer ott kell fogadnia, akkor maradok is. Szerencsére a tünetek enyhültek, eljött simán a karácsony, sőt el is múlt szépen, majd amikor 26-án estefelé gyanús összehúzódások kezdődtek, mi teljesen nyugodtak voltunk a sorsunk felől, örültünk, hogy megindult, nem lesz „túlhordás”, indítgatás stb., és még jó orvosunk, szülésznőnk, kórházunk is van. Aztán ebből a sok jóból csak mi maradtunk.

Huszonhetedikén hívtuk dr. B-t, hogy szóljunk, elindult. Nem volt elérhető. Hívtuk a szülésznőt, aki ugyan felvette a telefont, de mivel vizsgára készült, bocsi, nem valószínű, hogy jön. Annyit tanácsolt, hogy maradjunk még otthon, valószínűleg az elején vagyunk. Dr. B-t többször próbáltuk hívni, de semmi. Nem vett fel, nem hívott vissza, pedig még egyik rendelésén beírta a számomat előttem a telefonjába, mondván, ha keresem, tudja, hogy én vagyok.

Otthon elvajúdgattam, a nyákdugó távozott. Örültem, mert ilyenhez még nem volt szerencsém – hű, de jó, szülök. A párom és a többi (nem közös) gyerekünk a földszinten voltak, én az emeleti hálóban békésen ringatóztam. Az összehúzódások egyre erősödtek (vagy csak fáradtam), meg-megálltam, jó volt egyedül a babámmal. De az is jó volt, hogy néha bejött a párom rám nézni, hogy van-e szükségem valamire vagy valakire, néha a kislányom töltött velem pár percet.

Huszonnyolcadikán délutánra kezdtünk türelmetlenebbek lenni. Nem a babát sürgetni, csak jó lett volna, ha ránk néz valaki, aki ismeri a folyamatokat, aki megnyugtat, hogy minden jó, baba jól van, haladunk valamerre. Fokozta a türelmetlenséget, hogy sajnos anyukámnak érdeklődésére elmondtuk, hogy elindult a vajúdás, így már idővel egyre sűrűbben telefonált, aggódásának hangot adott, amire egyáltalán nem volt szükségem, majd dühöngött az orvos és a szülésznő miatt, nem értette, mire várunk, miért nem megyünk már be a kórházba. Ez a pánikoltatás kezdett rám hatni. Kezdtem görcsösebben megélni az összehúzódásokat, és ettől nem mertem belemenni még egy éjszakába otthon úgy, hogy csak magunk vagyunk. Anyukám nemsokára át is jött, hogy ott legyen a gyerekekkel, ha mi (végre) elindulunk. Na, innentől már végképp nem volt maradásom. Estére sűrűsödtek a görcsös összehúzódások, pedig előtte olyan szépen éltem meg a folyamatot.

Dr. B-ről annyit mondott a szülésznő, hogy ő elérte, síelni megy reggel, úgyhogy ennyi, szülésznőként meg másiknak szólt maga helyett, hogy mégis valaki legyen velünk, bár sosem találkoztunk előtte.

A kórházba vezető út kellemetlen volt fizikailag és félelmetes lelkileg. Mintha tudnám, hogy ott nem lesz jó, de nem tudok jobbat.

A kórházi ügyelet nem várt tárt karokkal. Egy doktornő olyan durván vizsgált meg, mintha valami állati tetemben nyúlkálna, majd háttal nekem közölte a papírjaimat szétszórva, hogy minek mentem be, amikor csak kétujjnyira tágultam, előzetes császár után így haza sem küldhet, és hol van az előző szülésem/császármetszésem zárójelentése (öt és fél évvel azelőtti). Megalázó volt széttárt lábakkal, kiszolgáltatottan az ő „felségterületén”, görcsös összehúzódásokkal ilyen bánásmódban részesülni, egy nőtől. A páromnak egy darabig kint kellett maradnia a külső folyosón, összefolyik az idő, nem tudom, talán egy-két órát. Én CTG-re, közös vajúdóba kerültem. Megint bekerültem a gépezetbe, elvesztem.

Idővel a helyettes szülésznő segítségével bementünk egy szülőszobába, hogy a párom is ott lehessen. Oda bejött a másik ügyeletes orvos, és közölte, hogy akkor most bekötik az infúziót és írjam alá a papírokat. Mondtam, hogy szülni szeretnék, de ő ecsetelte az előzményeket, és az infúziót akkor is bekötik, a többit egy időre ránk hagyta. A szülésznőnek harmadikra sikerült bekötni az infúziót, többször nekiment az ágynak nem nevezhető kemény lapnak, amin feküdtem, nyilván nem szándékosan, de tetézve a fájdalmakat, és én egyre rosszabbul éreztem magam.

Beöntés, CTG, fekvés, kínlódás. A szomszéd helyiségből úgy jöttek át a hangok, mintha fal sem lett volna. Épp kitolásnál tarthatott egy szülő nő, néha kiabált, a doktornő ráförmedt: „Nem fájhat az annyira!” Sokkoló volt hallani, ahogy bánik vele, nő a szülő nővel. Ha addig féltem, akkor ettől végképp összeestem, kiszállt a bizalom, haldoklott a remény…

A párom mellettem ült egy széken, fogta a kezem, a fejét mellém hajtva aludt néha. Olyan egyedül éreztem magam. Elkeseredetten egyedül. Reménytelenül egyedül. Az orvos bejött, megkérdezte, mit akarunk, a fogadott orvosunk nincs itt, a gyerek nagy, a feje is túl nagy, nincs beilleszkedve, volt egy császár, mire várunk? Mondtam, hogy szülni szeretnék, de már talán én sem hittem el. Minden összehúzódás görcsbe rántott, olyan érzés volt, mintha hátul nyomna, mintha nyomnom kéne. A szülésznő mondta, hogy ne nyomjak, de maradnom kellett fekvő helyzetben, CTG. Minden ugyanaz volt, hogyan „csináljam” másképp?!

Bejött megint az orvos, mert előtte egy órával mondta, hogy jön burkot repeszteni, ha nem történik semmi. Mi történt volna? Csak a kínlódásom. Szerettem volna kilépni a testemből, kibújni a bőrömből, nem voltam ura a helyzetnek, az érzéseimnek, a gondolataimnak, féltem, nem láttam utat semerre. Miután burkot repesztett, a kifolyt magzatvizes lepedőn vergődtem tovább. Megint időt kaptam a kegyes doktor úrtól, megint egy órát, hogy eldöntsem, mehet-e a császár.

Én egyre hisztérikusabb lettem. Minden összehúzódást úgy éltem meg – ott kiterítve a vizes asztalon, hogy nem bírom, meghalok. Sírtam. Arra tényleg nincs út, amerre én menni szeretnék?! Minden mozdulatukkal, mondatukkal visszahúztak, aztán magunkra hagytak. Feladtam. A külső és belső nyomást nem bírtam tovább, a sehova nem tartást.

Az utolsó pont talán az volt, amikor mondtam a szülésznőnek, hogy nyomnom kell, mint amikor kakilni kell, mire egy gúnyos mosollyal mondta, hogy ilyenkor még nem szokott lenni, de ha akarom, megnézi, hátha csoda történt! Megvizsgált, és ugyanazzal a mosollyal mondta, hogy semmi változás, ezt nem érezhetem, és kiment. Kiborultam, és mondtam a Páromnak/Szerelmemnek, hogy ennyi, sajnálom, nem megy tovább.

Műtő. Adtam a testem. Vegyék ki belőlem, ami már nem az enyém többé. Csak meredtem ki a fejemből. Amíg szétszedtek, az egyik orvos lenéző stílusában odaszólt a másoknak: „Mi vaan? Milyen neve lesz ennek a gyereknek?”

A kisbabámat kivitték, egy pillanatra sem láttam, oda sem mutatták, hogy na, ezt szedtük ki belőled. Megsemmisültem. Nem vagyok.

Négy óra 20 percet írtak a kartonjára születése időpontjaként. Talán igaz. Nem emlékszem.

Amikor kivitték, az édesapját nem engedték a közelébe, mert az a gyerekorvos nem szereti, ha ott van valaki(?), amikor vizsgál. Istenem! Hol élünk? Nagyságos gyermekorvosok, szülész-nőgyógyászok, ők a fontosak, hogy nekik kényelmes legyen!

Egyszer csak előkerültek a kisfiunkkal, sírt nagyon, majd végre kezébe kapta az édesapja.

A hasam a vágás körül még hetekig kék-zöld-lila volt tenyérnyi helyen. Drága kisfiam rettegett, ha fürdetni próbáltuk, sokáig olyan kis zárkózott volt, soká érkezett meg igazán közénk. Vérzik a szívem, ha arra gondolok, mi érte őt világi élete első perceiben, ha csak fele úgy bántak vele, mint velem és a többi anyával ebben az anya- és bababarát kórházban. Én választottam?! A jó hírű fogadott orvosom írt egy SMS-t négy nap múlva, hogy hallotta, megszületett a kisfiam császárral, gratulál, és ha így volt, biztos így volt a legjobb. Naná.

B. M.

Réka > > >
Lőrinc > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.