igaz történetek szülésről, születésről

1090. nap. Kórház? Orvos? Köszönöm, nem kérek többet a jóból, a biztonságból

Megjelent: 2013. szept. 29.

Megfogalmazhatatlan az a trauma, amit az orvosok, szülésznők, ápolók stb. tudnak okozni pusztán jó szándékból, hogy mielőbb legyünk túl a nehezén. Csak most, nyolc évvel az első és hat évvel a második szülésem után tudok úgy gondolni életem legfontosabb eseményeire, hogy ne magamat hozzam ki hibásnak Luca vagy Sebi nem éppen gyengéd születéséért.

A lányom születését akkor könnyűnek hittem, és a beavatkozásokat szükségesnek. Az orvosom tetteit megértettem, hogy ő a legjobbat akarta nekem. A gondokat én okoztam azzal, hogy túl korán mentünk be a kórházba (még itthon vajúdhattam volna, amíg rendszereződnek a kontrakciók), azzal, hogy túl hangosan kiabáltam (és ezért kaptam a fájdalomcsillapítókat), azzal, hogy nem nyomtam megfelelően, amikor kellett volna.

Akkor kezdtem komolyabban elgondolkodni az orvos tettein, amikor a fiamat gyakorlatilag kipasszírozta belőlem, támogatás címen. Pedig akkor minden simán ment, jókor értünk a kórházba, nem kiabáltam nagyon, és talán még a kontrakciók is egyenletesek voltak. Nem értettem, miért kellett úgy végződnie ennek az igazán tökéletesnek indult szülésnek, hogy elveszik a teljesen egészséges fiamtól és tőlem az aranyóránkat, miért kellett elszakítani minket egymástól. Mert ezt az időt soha, senki nem adhatja vissza, nem pótolható. Persze, kezelni a traumát lehet, ettől még a kisfiam is teljes ember lesz, de azért mégis…

Ezt az elszakítást sokkal rosszabbul vettem, mint azt, amikor Luca születése után velem voltak problémák. Sokáig azt gondoltam, hogy az én szüléseim egyáltalán nem voltak durvák azokhoz képest, amiket hallani szoktam, hogy ez vagy az a doki megindította, vagy siettette a szülést, mert dolga volt, vagy mert vége lett az ügyeletének. Ezek az orvosok számítóak, bizonyos szinten érzéketlenek, és ez iszonyú, amikor az élet legfontosabb, leggyönyörűbb időszakát teszik tönkre, és koronázzák meg egy komplikációmentes császármetszéssel, ahol anyuka érzéseit teljességgel figyelmen kívül lehet hagyni.

Az én dokim azonban nem ilyen volt. Ő szerette a kismamákat, szerette nézni az ultrahangokat, és lelkesen magyarázta, mit kell nézni a hangyaháborúban. Ő szó nélkül jött szülni 24 óra ügyelet után is, és fel se merült, hogy összeszidjon azért, mert hajnalban szülök, és aztán egyáltalán nem sietett vissza az ágyába vagy akárhová. Ő az összes beavatkozást valóban jó szándékból tette, mert azt gondolta, ez a legjobb nekem. Ő így tanulta, így ismerte a szülést, és így értette a dolgát.

Mégis – vagy éppen ezért –, csak most, így nyolc év után először tudok úgy gondolni rá, hogy igen, ő okozta az összes traumatikus élményemet a kórházi szüléssel kapcsolatban. Az ő cselekedetei vittek el az otthonszülés felé, ahol valóban a megfelelő támogatást kapom és a valóban szükséges beavatkozást. Azt gondolom, nem csak én voltam ilyen helyzetben, sőt, azt hiszem, azok az orvosok, akik szeretik a szakmájukat, a legtöbben azért ilyenek, sőt sok esetben az anyuka nem is tudja, hogy lehetett volna gyengédebben, szebben szülni, ezért elégedetten hagyja el a kórházat.

Azt gondolom, amíg az ilyen típusú jót akaró, szülést vezető orvosok ott vannak a kórházakban – márpedig mindig ott lesznek –, addig mindig lesznek olyan kismamák is, akik az ők áldozataivá válhatnak. A kérdés csak az, hogy meddig lesznek többségben a szülést támogató, figyelő orvosokkal szemben.

Momó születése mutatta meg nekem, hogy az otthonszülés mennyivel biztonságosabb is a kórházinál, hiszen nemcsak tökéletesen felkészült (sokszor felkészültebb, mint a kórházi orvosok), értő és érző segítők vesznek körül, hanem mert a szülés beavatkozásába annyira kevés lehetőségük van. Így a komplikációk lehetősége is csökken. A rájuk nehezedő felelősségnek és tapasztalatuknak köszönhetően pontosan akkor visznek kórházba, amikor az valóban indokolttá válik.

V. Gy.

Luca > > >
Sebi > > >
Momó > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.