igaz történetek szülésről, születésről

399. nap: Amikor hagyjuk megtörténni a dolgokat (Lukács születésének története)

399. nap: Amikor hagyjuk megtörténni a dolgokat (Lukács születésének története)

Kellemes nyári nap volt. Előző este még balatoni úszást terveztünk erre a reggelre Tihany festői szegletében, ám Lukács fenekestül felforgatta a terveinket. Szerencsére. Már épp a 40. hét körül jártunk, így a szülésre való készülődésbe ‒ és szó mi szó, az attól való félelembe ‒ nagy adag öröm is vegyült: igen, szépen beindul magától is, nem kell siettetni, mint az első, kórházi szülésemet.

Hajnalban, álomban kezdődtek a jóslófájások. Jóleső izgalommal ültünk autóba reggel, és indultunk hazafelé, a szülés tervezett helyszínére. Szórakoztatott a gondolat, hogy amíg a piacon friss gyümölcsöt, reggelit vásárolok, addig laza időközönként jelentkező méhösszehúzódások jelzik a várva várt eseményt, második gyermekünk születését. Mindebből a zsúfolt piac közönsége persze mit sem tapasztalt – és ez így volt jó.

A lakásunkba ketten a férjemmel érkeztünk. Két doboz összekészítve egy kis kanapén: az egyik a tervezett otthonszüléshez, a másik az esetleges kórházihoz. A férjem egész nap elérhető közelségben dolgozott, így nyugodtan átadhattam magamat az eseményeknek. Vajúdhattam kedvemre. És kedvemre való is volt minden: otthon voltam, jöttem-mentem, ha megéheztem, ettem, ha megszomjaztam, ittam. Befelé figyeltem. Volt idő pihenni, aludni, gyertyát gyújtani, olvasni. Az egyedüllét jólesett. Magam voltam a szüléssel. És ez így volt jó.

Késő délutánra, közel tízórás vajúdás után a fájások azonban még nem sűrűsödtek. Aggodalom fogott el, talán nem is indul be a szülés. Vagy talán mégis kórházi szülés lesz a vége. A férjem közelsége és a vele való beszélgetés valamennyire megnyugtatott. Legyen úgy, ahogy lennie kell.

Este hat órára végül egyértelmű jelzést kaptunk arról, hogy hamarosan, bizony, baba születik. A szülésfelkészítőn hallottak ekkor váltak „itt és most”-tá. Otthon voltunk, szülünk. A bábák akkor még telefonon érkező tanácsai – pihenjünk, ha lehet, aludjunk, készítsünk illóolajos, meleg vizes borogatást – hasznosnak bizonyultak. Hálát éreztem irántuk, és mérhetetlen bizalmat, hogy asszonyként szavak nélkül is tudják, mi történik most velünk, és segítenek.

Este nyolc körül megkönnyebbülést hozott egy óra alvás, ami által a férjem is jobban ráhangolódhatott mindarra, ami előttünk áll. Habár arra, ami a következő órákban ránk várt, még ő sem számított.

A tény, hogy háborítatlanul szülhettem, számomra felemelő, méltóságteljes és egyben a világ legtermészetesebb dolga volt. Eszembe tolultak az erről olvasottak: „Van egy erő, ami szüléskor eljön a nőkhöz.” Mámorhoz fogható öröm volt ennek az erőnek a megtapasztalása. Nem én szültem, a szülés vitt engem valami hátborzongatóan izgalmas dimenziókba. Jelezte, mikor mit tegyek, hogyan lélegezzem, milyen testhelyzetre van szükségem, hol esik jól a masszírozás, mikor pihenjek. Csak át kellett magam adnom neki, követnem az „utasításait”. Mintha egy végtelen óceán hullámain ringatóztam volna. Idő és tér megszűnt, csak a szülés volt és mi. Mindez a megszokott környezetben, a félhomályos nappaliban. Egyszerre volt ott béke, öröm, izgalom és szeretet.

Majd elérkezett egy sorsfordító pillanat. A tágulás olyan simán és gyorsan zajlott, hogy rá kellett eszmélnünk, innen már nincs visszaút. A gyermekünk hamarabb meg fog érkezni, mint a felénk tartó bábák. Az a tény, amilyen lazán a férjem ebben a helyzetben cselekedett, tanúságtétel lélekjelenlétről, bizalomról, emberségről. Ami egy asszonynak a szülés, az egy férfinak a szülés kísérése egyedül. Kemény munka, nagy felelősség, óriási hit, felfokozott várakozás, mérhetetlen alázat. A férjem vált azzá a támasszá, amit a sokat tapasztalt, a női minőséget mélyen ismerő bábák és asszonytársi segítők jelentenek. Hálás vagyok a sorsnak és a férjemnek, hogy a gyermekünkkel együtt ez a ritka, intim, közös megtapasztalás is az „ölünkbe pottyant”.

Nem sokkal éjjel tizenegy után jelentkeztek a tolófájások. Nem volt kérdés, hogy az addig magától értetődő négykézláb vajúdás után függőleges testhelyzetben folytatódjon a szülés. Ekkor félelem fogott el a gátszakadás miatt. Most is ugyanúgy fog fájni, mint az első szülés gátmetszésénél? Amit kifejezetten el is akartam kerülni? A páromnak köszönhetően elmaradt a fájdalmas momentum. Helyette három-négy tolóérzésnek engedve az apa óvó, erős kezei közé megérkezett a gyermekünk.

Egy pillanat műve volt, szinte fel sem fogtuk. Első gondolatunk, hogy minden rendben van-e a babával. Úgy találtuk, rendben van. Végig ebben a hitben éltünk, ebben a hitben szültünk. Második gondolatunkat szavak nélkül is együtt éreztük: ez lenne hát az igazi szülés? Tényleg sikerült? Otthon, csak ketten világra hoztuk gyermekünket? Majd az ötlött eszünkbe: tulajdonképpen meg se néztük, fiunk született-e vagy lányunk. Fiú.

Örömkönnyek homályosították el a szemünket. Feküdtünk a szőnyegen a meghitt sötétben, a csöppség magzatmázasan szopott a mellemen, a férjem egy fehér lepedővel takart be bennünket. Csak mi voltunk. Együtt, boldogan, immár hárman. És ez így volt jó.

Hamarosan már a bábák segédkeztek a kisbaba ellátása és a méhlepény megszületése körül. Kint meleg nyári éjszaka. Bent meghittség és öröm. A pár perce született gyermek érkezése megszentelte a pillanatot.

M. J.

Véletlenül kiválasztott mesék.