igaz történetek szülésről, születésről

1350. nap: A tisztulás útja (Enikő születése – visszaemlékezés nyolc év után)

1350. nap: A tisztulás útja (Enikő születése – visszaemlékezés nyolc év után)

Úgy láttuk, nincs nagyobb ajándék egy gyermek számára, mint egy testvér. Így megragadtuk az első adandó alkalmat. El is indult ő jó szívvel!

A rosszullétekkel telített első trimeszter után boldogan vittem sétálni gömbölyödő pocakomat az egyéves kisfiammal együtt. Lelkesen szedtem a vastablettákat az orvosi utasítás szerint, bár sokat romlott tőle az emésztésem. Olyan vérképpel büszkélkedhettem, mintha nem is várnék gyermeket. Ezúttal nem voltam olyan feledékeny, mint előző várandósságom idején. Fontosnak tartottam minden előírás betartását, fontosabb volt a tekintélytisztelet a személyes meggyőződésnél és megérzésnél.

A 32. heti vizsgálaton felsorolta az orvosom mindazt, amit az ultrahangon látott, és rendben talált, meg azt is elmondta, hogy két héttel továbbra is fiatalabbnak mutatkozik a magzatom és farfekvéses. Na, ez volt az utolsó nyugodt napom a kilenc hónap alatt. Megijedtem a császármetszéstől (pedig nem volt róla szó), féltem, és nem mertem kérdezni. Bezárkóztam, és eszembe sem jutott, hogy ilyen zsenge korban még akárhogy helyezkedhet a kicsikém, van helye befordulni, ha eljön az ideje. Véget értek a nyugodt éjszakák, könnyeimtől ázott a párnám. Jöttek az erős méhösszehúzódások, úgy éreztem, a vas magnéziumot követel. Jött az újabb félelem: nem elég, hogy faros, de még koraszülött is lesz? Nem, a magnézium majd segít!

Vergődésem közepette egyik éjszaka észhez tértem. Melegség öntött el és bizalom. Magamhoz öleltem a hasamat, benne a magzatomat, és szeretetben voltunk. Figyeltünk egymásra. Apró ujjacskáival fent kaparászott, lábaival lent finoman rugdosott. Játszani kezdtünk. Meleg volt a kezem, szinte forró! „Érzed a kezem?” – Ő bentről a kezem alatt birizgált a lábacskájával. Picit följebb és följebb mozdítottam a tenyerem, és kértem, hogy kövesse. Ő jött, együttműködött velem. A kellemes játék után elszenderedtem. A következő ultrahang már egy befordult baba képét mutatta.

Ekkortájt került sor a férjem, Csabi szemműtétére, ahol a szeme világa volt a tét. K. doktornőnek és csapatának köszönhetően a műtét nagyszerűen sikerült. Csabinak sem hajolnia, sem emelnie nem szabadott, de az nem számított. Nagy volt az örömöm, és lelkesedésemben túlterheltem magam. Újabb erős méhösszehúzódások, kórház és további magnézium következett.

A 40. hét vége felé Csabi influenzával ágynak esett. Féltem, hogy nem jöhet így be a szülőszobába, ezért kértem a Kicsikémet, maradjon még, ha lehet. Mire Csabi felépült – minden elővigyázatosságunk ellenére – lebetegedtem. Első nap lábra sem tudtam állni. Eljött az anyukám, vigyázott ránk.

Jött a kötelező CTG. Ramatyul voltam. Ezt látva az orvosom jobbnak ítélte, ha a baba kint van, mert úgy jobban tudnak rá vigyázni. Elrendelte, hogy még aznap feküdjek be a kórházba, másnap beindítják a szülést. Kértem egy kis haladékot, de nem kaptam. Féltem, hogy amint megszülöm a gyermekemet, meg is fertőzöm. Előbb még azt kértem tőle, hogy várjon a gyógyulásomig, most meg sürgettem volna, hogy megússzam a sok kilátásban lévő beavatkozást. Zokogva mentem haza azzal az orvosi útravalóval, hogy egy szerelmi együttlét segíthet a szülés beindításában, ha már az „erősebb vizsgálat” nem hatott.

Az én elkeseredésem messze felülmúlta a szeretkezés iránti hajlandóságomat, így Csabi karjaiba borulva zokogva búcsúztam tőle és anyukától. Megbeszéltük, hogy másnap reggel tízre elég lesz bejönnie, mert addig úgysem lesz semmi különös, csak a vajúdás unalmas része.

A kórházban köhögési rohamok közt egész éjjel rimánkodtam az első spontán kontrakcióért, mindhiába. Eljött a kora reggel, készülni kellett a szülőszobára. Nemrég tudatosult bennem, hogy az oxitocint nem szuriban, hanem infúzióban adagolják. A tű befogadásának gondolatára olyan furcsa félelem fogott el, mint amit a testvérem szokott érezni, amikor magasból kényszerül alátekinteni, vagy az anyukám, amilyen iszonyatot megél, ha pók kerül a közelébe. Nekem ilyen tű- és szikefóbia jutott. Nem csoda hát, hogy hosszas zuhanyzás után a fürdő egyik sarkába kuporodva győzködtem magam, hogy indulnom kell. Gondolom, sokáig tarthatott, mert a szülésznőm nagyon izgatottan fogadott, félt, hogy mit szól majd a doktor úr, ha meglátja, hogy még csak itt tartunk. A késés miatt a beöntés is elmaradt, de ne rohanjunk ennyire előre, mert történt valami igazán felemelő, amikor elindultam.

A folyosó végén jobbra fordítottam a tekintetemet. A bejárati ajtótól a hozzám vezető lépcső pirkadati fényárban úszott, és ebben a derengő fényben jött felém az én megmentőm, Csabi. Hajnalban kelt, hogy mellettem lehessen mihamarabb. Vele elviselhetőbb volt a félelem.

Ez a fényárban úszó lépcső a túloldalon a megmentővel valahonnét ismerősnek tűnik. Most jut eszembe, ahogy írom a történetet, az az eltemetett nap, amikor hasztalan tusakodás közepette megéreztem az anyukám közeledtét, felsikoltottam, és a zűrzavarban mint egy kis halacska kisiklottam a férfiállat szorításából. Futottam a nyári napsütésben fénylő lépcső felé. Ott jött az anyukám megmentve a gyalázattól.

Szerencsés megmenekülésem után elhatároztam kislányfejjel, hogy megbocsátok, és akkor majd nem kell félnem a férfiaktól, és lehet boldog családi életben részem. Húsz év kellett elteljen, hogy megértsem, a megbocsátás nem egyenlő azzal, hogy nem gyűlölöm, sőt kedvesen beszélek hozzá, és jót kívánok neki, miközben elhitetem magammal, hogy semmi nem történt. A sokkal későbbi megbocsátás után megszűnt a félelem. Tán nem is én voltam az, aki megbocsátott, hanem megtörtént velem égi kegyelemből.

Amikor bekötötte a szülésznőm az infúziót, pityeregtem. Nem fájt különösebben, de rossz volt. Csak Csabit figyeltem, a jobb kezemet fogta, és bátorított. Szúnyogcsípésnél is kisebb volt, amit viselnem kellett, töredéke annak, amin ő átment nyafogás nélkül a műtéte során. Csodáltam őt, de nem tudtam elfogadni a saját helyzetemet.

Rövidesen jöttek programozottan a fájások. Nem volt vészes, de közel sem volt olyan kíméletes, mint a korábbi szülés alkalmával megtapasztalt természetes kontrakció. Egy óra múlva burokrepesztés következett, és úgy éreztem, itt mindent megcsinálnak helyettem, nekem csak a szenvedés marad.

Cudarul éreztem magam, beteg voltam és erőtlen. Jött az orvosom, megvizsgált. Méhszájtágítót kínált, amit visszautasítottam, de másodszor beadtam a derekamat.

A szülőszobában volt egy raktár. Gyakran berobogtak oda hol ezért, hol azért. Egyik nővérnek rossz napja lehetett, mert fapapucsával berúgta az ajtót, amikor készültem volna beletörődni a sorsomba. Idegesen magához ragadta azt, amiért berontott, és nagy dérrel-dúrral kiviharzott. Úgy feldühített, hogy ilyen tapintatlanul belerondított a szentélyem közepébe, hogy utána szerettem volna dobni a papucsomat vagy a CTG-készüléket, ami a kezem ügyében volt. Végül győzött a józan ész, nem engedtem el egy pillanatra sem a biztonságot nyújtó, szerető kezet. De a felháborodás még sokáig lüktetett bennem, mert a szülés bármilyen gyötrelmes is legyen, szent dolog!

Kisvártatva belépett a szülésznőm, hogy kedvesen megkérdezze, szükségem van-e valamire? „Igen, egy lélegeztetőkészüléket szeretnék, mert úgysem kapok levegőt!” – mondtam elkeseredésemben. Tudtam, hogy italt sem, ételt sem kérhetek, ez előírás. Ő csendesen kiment, és hagyott dühöngeni engem. Mikor legközelebb bejött, változatlanul kedves volt hozzám, jó volt a jelenléte.

Nemsokára már olyan erősre fokozódott a fájás, hogy éreztem, mindjárt belebolondulok. Mozdulni nem mertem (bár szabadott volna), mert az infúzióval oda voltam szögezve. Kerestem valami kapaszkodót. A gyermekem szívhangját zengte a CTG. Ez az! Hangosítsátok fel! Még! Erősebben! Ez a szabályos morajlás átsegített a békés elfogadásba. Már csak a testemnek fájt, a lelkem a gyermek fogadására készült.

Jött az orvos. Előkészült a gátmetszésre, de a szülésznőm arra kérte, hogy a gátat bízza rá. Nem lesz szükség vágásra. Masszírozott, nyomásszünetet kért, és domborodott a gátam. Szólt a szülésznőm, hogy már látszik a baba feje, érintsem meg.

Milyen nehéz feladat a szüléskísérés, és milyen nagy felelősség! Nem elég a szakmai felkészültség, szív is kell hozzá! A szülő nő nyitottá válik: minden eddiginél könnyebben gyógyíthatóvá vagy sebezhetőbbé. Ki ne kívánná inkább a gyógyulását? Időutazásban volt részem több szülés alkalmával is. Egy régebbi sérülés helyszínén jártam, és a környezetemen múlt, hogy félelmem megerősítést nyert-e vagy szertefoszlott a szeretetteljes közegben.

Minolta DSCEzúttal nem kaptam érzéstelenítőt, éreztem a Picurkám minden porcikáját a kibújás ideje alatt. Különös érzés volt! Kislány! Ott feküdt egy pillanatra a lábaim között szép rózsaszínen, törékeny kezecskékkel, hosszú, vékony ujjacskákkal, szabályos körmökkel. Az ajka dús volt, a feje gyönyörű gömbölyű. Nem szorongott sokáig a szülőcsatornában, reméltem, hogy csak nekem volt nehéz a szülés. Őt látszólag nem viselte meg a születés. (A látszat csalt, mert hipotónia miatt sokáig jártunk Dévényi kezelésre, ami csodákat tett. Köszönet érte!)

Ott feküdt, s én bámultam őt. Olyasmi járt a fejemben, hogy… leírni is alig merem, de öröm helyett először aggodalom fogott el. „Ó, kislányom! Lehet, hogy neked is át kell élned ezt a gyötrelmet?” Megfogták őt, csövet nyomtak le az orrán, tán a száján is. Öklendezett, tiltakozott, sírt. Megmérték, felcímkézték, és egy lepedőbe burkolva ideadták még fürdetés előtt. Amikor karjaimban tartottam, kezdett valamilyen jó érzés a hatalmába keríteni. Sokáig gyötört, hogy nem tudtam szép gondolatokkal útnak indítani az én kislányomat. Két kistestvért szültem azóta otthon békében, szeretetben. Ő mindkettőt békésen átaludta, pedig szívesen megosztottam volna vele az élményt.

Nem is a gondolat, nem is a szó fájt. Megsejtettem az áteredő bűn lényegét: azt, hogy ebben a következményalapú világban minden tettnek megvan a következménye, és ha azt nem vállaljuk, akkor jön majd valaki más, aki irántunk tanúsított szeretetből vállalja. Mert a bűn végső mozzanata a feloldozás. Ekkor a vállamra vettem a keresztet, hogy felkutassam vele a szeretet tengerét, amiben a bűn semmivé foszlik. Ma boldogan mondhatom el, hogy sem influenzával nem fertőztem meg az én kislányomat, sőt a gyalázat terhétől is megszabadultunk.

Minolta DSCHosszú volt az út, amíg felfogtam, hogy jó volt ez így. Olyan megátalkodottul erős volt bennem a tagadás, hogy egy ilyen erőteljes ébresztőre volt szükségem, hogy életem mocsarából felszínre kerüljön titkom, Pandóra szelencéje. Volt gondja a Fennvalónak, hogy jó kezekbe kerüljön fájdalmam, és félelmem feloldódhasson a szeretet tengerében, Geréb Ági karjaiban.

„Kicsi Lányom! Köszönöm, hogy együttműködéseddel és szíved minden dobbanásával segítségemre voltál a nehéz úton. Igyekszem én is helytállni és támogatni Téged szükség idején. Ne félj a fájdalomtól! A fájdalom a tisztulás útja.”

B. R. M.

Gergő > > >
Gergő – visszaemlékezés > > >
Attila > > >
Két év távlatából > > >
Bendegúz > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.