igaz történetek szülésről, születésről

645. nap: Szerda ‒ Pusztán kíváncsiságból

Megjelent: 2012. júl. 11.

Épp vissza akartam menni dolgozni, amikor teljesen váratlanul nem jött meg a vérzésem. Akkoriban államvizsgáztam, gondoltam, biztos az izgalom miatt késik. Hát nem azért késett. Sőt, mint kiderült, I. már vizsgázni is jött velem.

A kórházi szülések tapasztalatából kiindulva próbáltam keresni valami olyan alternatívát, ahol lehetőség van a szülés után is együtt maradni. Hiszen engem a kórházban igazából nem bántottak meg, nem beszéltek durván, nem aláztak meg, legalább is akaratlagosan nem, a szülés után egyszerűen csak szerettem volna együtt lenni azzal, akivel végigcsináltam az egészet, kitárgyalni az élményeinket. Felmerült valami magánkórház is, de annyi pénzt én nem akartam rászánni.

A Kismama újságban olvastam valami Születésházról vagy miről, a hozzá tartozó telefonszámon egy hang elmondta, hogy mikor lesz tájékoztató est. Mondtam a férjemnek, hogy menjünk el, hallgassuk meg, bajunk nem lehet tőle. Ott szembesültem azzal, hogy „Te jó ég, hát itt az otthonszülésről van szó. Atyaúristen, hova kerültem, micsoda szélsőséges társaság ez, én ilyen vad dologba aztán biztos nem megyek bele.”

A kíváncsiságom viszont legyőzte a döbbenetemet, és bár a babát csak februárra vártuk, az egyetlen, júliusi hét volt az, amin mindketten részt tudtunk venni. Pusztán kíváncsiságból (sőt, az én kíváncsiságomból) jelentkeztünk, a férjem egy merő elhatárolódás volt, mibe rángattam már megint.

Az ott hallottak viszont meggyőzőek voltak, neki is, nekem is. Tetszett a nyíltság, tetszett, hogy – várakozásunkkal(?), előítéletünkkel(?) ellentétben – rábeszélésnek még csak nyoma sincs, nem kell semmit eldönteni előre, felkészülünk a szülésre, aztán majd csak lesz valahogy. Én a hátralevő hónapokban még többször is elmentem egy-egy napra, és egyre közelebb került hozzám a dolog. Találtam egy szimpatikus doulát is Kati személyében.

Amennyire tudtam, felkészültem az otthonszülésre, de arra is, hogy esetleg kórházban kötök majd ki. Egy dologra nem készültem fel, és mindenképp el akartam kerülni: azt, hogy Érden kössek ki. Egy megindult szüléssel átfurikázni a városon (mikor az előző alkalommal az Árpád-hídon is épp csak sikerült átérni a kórházhoz), most a világ túlsó felére autózni, aztán meg egy friss újszülöttel vissza, na, azt aztán nem.

Kati jött is hamarosan, ahogy szóltam neki, és úgy emlékszem, volt is valami nézeteltérés, hogy menjünk-e Érdre, vagy ne menjünk, és ha igen, mikor, de nem tudom a lényegét. Akkor már csak elég szelektíven érzékeltem a külvilágot, később meg nem nagyon beszéltünk erről Katival. Egy dolgot tudtam elég határozottan: ha már felkészültem az otthonszülésre, akkor azt kellene választani, ha nem feltétlen muszáj, nem kellene kórházba menni. Meg persze a kíváncsiságom sem hagyott nyugodni.

Elindultunk, jött ugyan a kocsiban egy-két fájás, de nem volt vészes. Viszont milyen érdekes a természet (vagy nem tudom mi), ahogy megérkeztünk, és már „lehetett” szülni, azon nyomban be is indult rendesen. Mondtad, hogy van fürdőkád is, nagyon sokat segített, ki sem szálltam belőle. Hihetetlen jól tudod masszírozni hátul a keresztcsontomnál, ahol így, szülés közben mindig szétszakadni készülök. A férjem persze döbbenten nézte, hogy mit művelsz az ő kis feleségével, nincs neki elég baja, még Te is jól belemélyeszted az ujjaidat. De tanult is belőle, mert legközelebb már egész jól csinálta ő is.

I. – a nővéréhez hasonlóan – azóta is olyan, ahogyan született: élete első tevékenysége volt, hogy alaposan összesz*rt mindent, a pólónkat, a babatakarót, alig tudtunk ráadni valamit. Annyit azért konszolidálódott azóta, hogy most már csak a napi étlapot tárolja a pólóján.

Két dolog jön még elő: akkor mesélted először, hogy milyen tragédia történt nemrégiben, és a tennivalók, el nem felejtendők listájára utolsó helyre felírtad: „Gyereket fölnevelni.” Végül is igazad van, nem árt, ha erre is figyelünk.

B. T.

Hétfő > > >
Kedd > > >
Csütörtök > > >
Péntek > > >
Szombat > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.