igaz történetek szülésről, születésről

861. nap: A magam erejéből (Zorka)

861. nap: A magam erejéből (Zorka)

A negyedik várandósságom igazából komoly gondok nélkül telt. Mivel ez a babánk sem a klasszikusan tervezett (előre elhatározzuk, várjuk hónapokon keresztül, hogy megfoganjon) fogantatással érkezett, az első trimesztert megint megszenvedtem nagyon, lelkileg is fel kellett készülnöm arra, hogy újra gyermekünk születik, és ezt abban az időszakban kellett tennem, amikor már várandós voltam. De a 17. héttől elmúltak a rosszullétek, és ettől kezdve imádtam újra babát várni, tettem ezt abban a tudatban, hogy eléggé biztos, ilyen élményben nem lesz többé részem.

A korábbi doktornőhöz nem mentem vissza, ennek az volt a fő oka, hogy az elmúlt öt évben átalakították a kórházat, megváltoztak a körülmények. Egy másik kórház doktornőjét kerestem fel, miközben komolyan készültem az otthonszülésre.

A korábbi várandósságom alatti trombózisom miatt viszont folyamatosan ijesztgettek, vizsgálgattak (hónapokon keresztül minden hétre jutott legalább egy vérvétel), ráadásul terhességi cukorbetegséggel riogattak, mert az előző gyerekem kicsit nagyobb súllyal született. De alapvetően elegem volt a rendszeres belső vizsgálatból is.

Azt éreztem, az egészségügyben úgy viselkednek velem, mintha ők lennének a felelősek az én várandósságomért, és fogadjak nekik szót, mint egy jókislány. Márpedig én tudtam, hogy nincs semmi probléma, és elég körültekintő voltam, ott ahol ez szükséges volt. Ismerem már annyira a testemet, hogy érzem, hogy működik, a váradósságot is már ismerem, tudom, mikor van gond és mikor nincs.

És persze a korábbi három gyermekem kórházi születése is eltántorított a kórháztól: úgy gondolom, mindhármójukat jól meg tudtam volna szülni, ha nem kényszerítenek a kitolásnál háton fekvésre, amitől mindhárom alkalommal leálltak a tolófájások, és az orvos nyomta ki a gyereket, elég hosszú kitolás után. Szerettem volna megélni azt, hogy mindent a magam erejéből, a magam diktálta tempóval, helyzetben teszem. Adtam még egy esélyt annak, hogy a kórházban szülök a számomra elvártak szerint, de beláttam, ennek nincs realitása. Ha várandósként betegstátuszban kezelnek, a szülés alatt sem lesz ez másképp.

A várandósság utolsó hónapjában döntöttük el, hogy nekiindulunk az otthonszülésnek, ehhez hozzájárult, hogy elmentünk Ági információs hetére. Praktikus tudnivalókban nem sok újat kaptam, de Zsolttal mindketten ugyanazt éltük meg: átíródtak a dolgok bennünk, eltolódtak hangsúlyok, más értelmet kaptak tények, információk, és végre azzal a szemlélettel találkoztunk, amire vágytunk: egyenrangú partnerként kezelnek, és engem tartanak a legkompetensebbnek a szülésem és a kisbabám ügyében.

A várandósságom utolsó két hónapjában már orvosom se volt, nem engedtem magam megvizsgálni, amikor a kötelező utrahangvizsgálatra mentem. CTG-re is egyszer mentem el, csak azért, hogy bekerüljek a területileg illetékes kórház nyilvántartásába, ha mégis kórházba kell menni, legyen nyoma annak, hogy jártam már ott. Végig éreztem a babám intenzív mozgását, nagyon jól tudtuk kommunikálni egymással, és biztos voltam abban, ha gond van, idejében észre fogom venni.

Szülés előtt sokat gondolkodtunk, mi lesz a gyerekekkel, voltak mindenféle tervek, de az látszott, ha éjszaka indul be a szülés, igazán jó megoldás nem lesz. Szerencsére most is megoldódott, nappal szültünk, ráadásul hétvégén.

Már napokkal a szülés előtt éreztem, hogy valami készülődik: semmi sem volt jó, nem bírtam éjjelente aludni, feküdni, volt, hogy hajnal négykor pogácsát sütöttem, csak feküdnöm ne kelljen.

Aztán a szülés napján (egy héttel a kiírt időpont előtt) reggel négykor megint felkeltem, mert éreztem gyengén a kontrakciókat. Reggel kiderült, hogy Zsolt, a férjem igen rosszul van, nem bír az ágyból felkelni, annyira fáj a hasa. Így elrendeztem a gyerekeket, bevásároltam a piacon (közben jöttek negyed-fél óránként a gyenge összehúzódások).

Délután kettőkor felerősödtek, és hosszabbá váltak, így hívtuk a bábánkat, hogy induljon hozzánk. Három körül megérkezett, még kedélyesen megebédeltünk. A két kisebb (azóta középsővé előlépett) gyerekem kérte, hogy átmennének inkább a barátainkhoz, nem lennének jelen a szülésnél, viszont a tízéves nagylányom szeretett volna jelen lenni, így ő maradt. Zsoltnak továbbra is nagyon fájt, görcsölt a hasa.

Négykor nekiálltunk még társasozni, de én már ekkor bekívánkoztam a kádba. Ott vajúdtam egyedül egy órát, de egy idő után annyira fájt a derekam minden kontrakciónál, hogy kiszálltam. Ezután egyre erősödtek a fájdalmak, Zsolt és a bába folyamatosan forró vizes borogatással enyhítették a hasamon és a keresztcsontomon jelentkező fájdalmat. Én járkáltam, Csilla záporozó kérdéseire próbáltam válaszolni, de lassan ő is elcsendesedett. Zsolt továbbra is erős hasfájásra panaszkodott. A bába lassan elkezdett „megágyazni” a nappaliban, ahol voltunk, a földön is és a kanapén is, rám bízva, hogy végül hol szülöm meg a babát.

Fél hét körül kezdett elviselhetetlenebb lenni, próbáltam térdelni, guggolni, állni, semmi nem volt már kényelmes, de elviselhetetlen sem. De azt nagyon rosszul viseltem volna, ha háton fekvésre ítélnek, mint a korábbi szüléseknél. Ekkor már csak négy-öt kontrakció volt hátra: az utolsó kettő tolófájással, Zsoltba kapaszkodva, félig állva, félig guggolva kibújt Zorka. A burok az utolsó tolófájás előtt repedt meg, babácska tolta maga előtt.

Most szültem először olyan helyzetben, amit a testem kívánt, és sokkal egyszerűbb, természetesebb volt, mint a kórházban. Csodálatos és hihetetlen is volt, hogy ilyen gyorsan, egyszerűen, ilyen simán megszületett. Ledőltem a kanapéra, a karomba kaptam őt, és együtt örültünk mindannyian egymásnak.

Csilla a lepény megszületése előtt átment a szomszédba, ahol boldogan mesélte a történteket, hatalmas élmény volt neki. A megszületés után Zsolt hasfájása is elmúlt.

Azóta a nappalink „szent” hely lett, ezentúl soha nem feledjük, hogy itt született a babánk, ezzel még erősebb szál köt minket ehhez a házhoz. És az is olyan jó, hogy a méhlepény ott van a kertben elásva, néhány növény árnyékában.

Végre megélhettem azt, hogy én, a magam erejéből szülök gyereket, nem pedig az orvos könyökével. Most értettem meg azt is, hogy nem az a gátvédelem, amit a kórházban csinálnak, vagyis hogy benyúlnak a hüvelybe, és igen fájdalmasan nyúzzák, és aztán a végén örülünk, hogy megúsztam a vágást, és milyen jó, hogy fekve szültem, mert háton fekve lehet csak gátvédelmet csinálni. Itthon annyi történt, hogy a kitoláskor megtámasztotta a bába orbáncfüves borogatással a gátamat alulról, és minden repedés, sérülés nélkül szültem meg a babát.

A vajúdás alatt most is végig arra gondoltam, hogy nyíljon meg a testem, és csodálatosan engedelmeskedett is. Sikerült a külső ingereket egészen kizárni, az, hogy körülöttem tevékenykedtek, hogy Csilla lányom figyel a háttérben, ezek egyáltalán nem számítottak, alig léteztek, persze, nagyon fontosak voltak, mert ezek tették lehetővé, hogy teljesen befelé forduljak.

Nagyon jó volt megélni, ahogy Zsolt és a bába is a szülésemre hangolódott, és néhány órára kizárólag az én „kiszolgálásom” volt az egyetlen feladatuk, nem voltak elvárásaik, utasításaik, csak segítés, kísérés volt. Igazából mindannyian a szülést, a baba érkezését szolgáltuk ki, és eszünkbe sem jutott, hogy bármi elakadás vagy nehézség lehet, mert olyan jól ki van találva az egész, és ha hagyjuk a maga menetében haladni, akkor olyan egyszerű az egész! Sem Zsoltnak, sem nekem egyszer sem jutott eszünkbe, hogy bármi baj lehet, akár a szüléssel, akár a babával, és mennünk kell a kórházba (persze, fel voltunk készülve erre is).

Zorka 3500 g-mal, 50 cm-rel született, az orvosok előzetes jóslata, miszerint 4 kg feletti baba lesz, nem igazolódott be. Trombózisom természetesen nem lett. Ezzel igazolva éreztem azt, hogy jobban értek a várandósságomhoz, mint az orvosok.

Csillának is nagyon jó élmény volt a szülés, azóta is lelkesen gondozza, pelenkázza, dajkálja akár órákat is a babát.

Zorka fogantatása amúgy nagyon kedves történet, és úgy érzem, ide tartozik:Zorka2

Decemberben egyszer csak azt éreztem, mintha egy lelkecske járna velem, kísérne engem azért, mert szeretne megérkezni hozzánk. Mi tulajdonképpen nem terveztük a babát, de ebben az időben beszéltünk Zsolttal arról, hogy mindketten vágyunk még egy gyerekre. Mire azonban bármit dönthettünk volna, Zorka megérkezett a testembe, és megfogant. Amikor még nem tudtam, hogy kisbabánk lesz, egyszer beszéltünk is, hogy már nem érzem a lelkecske jelenlétét, ami azt jelenti, hogy vagy feladta a reményt vagy megérkezett.

Ez a történet azért különösen fontos nekem, mert alapvetően én egy racionalista, földhözragadt ember volnék, de a gyerekeim számának gyarapodásával megélem a spiritualitást is, s ez sokat puhít a dolgokhoz való hozzáállásomon. És ami nagyon szép, hogy látom Zorkában azt a lelkecskét, aki akkor decemberben kísért engem, érzem, hogy ő az, és ez annyira jó érzéssel tölt el.

Egyébként a Zorka nevet is „ráérzésre” találtam, méghozzá az egyik tavaszi szoptatós csoporton, ahova járok. Amikor az egyik anyuka bemutatkozott, és mondta, hogy Zorka a kislánya, olyan elemi erővel hasított belém a felismerés, hogy az én babám is Zorka kell, hogy legyen, hogy majdnem elsírtam magam. És Zsolt elfogadta ezt a megérzést, és boldogok vagyunk ezzel a névvel.

No, és a gyerekágy: nagyon meggyötört. Már a szülés után Zorka megrágta a cicimet, és utána ez folytatódott is, akkor persze ezt nem vettem észre, csak amikor már csillagokat láttam a fájdalomtól. Pár nap után jöttem rá, hogy az lehetett a gond, hogy a nagyon erős utófájások miatt annyira féltem tudat alatt a szoptatástól, hogy akaratlanul is nem tettem jól cicire a babát, és persze ő sem volt lelkes, aluszékony volt, nem nyitotta nagyra a száját.

Az utófájások három napig tartottak, éjjel-nappal negyedóránként jöttek, szoptatás alatt szinte folyamatosan, nagyon erősen. Testileg és lelkileg is megviseltek, míg a szülés előtti fájdalom produktív, az utófájásoknál nehéz volt erről meggyőzni magamat.

A negyedik napon belövellt a tej, nemsokára rá be is gyulladt az egyik mellem. Amikor ez már majdnem rendbe jött, újabb mellgyulladás, ekkor már 39 fokos lázzal, sírógörccsel, amit nem értettem először, mert nem volt csomó, pangás a mellemben, de aztán rájöttem, hogy a berepedezett ciciről kaphattam valami fertőzést.

Közben kapnom kellett véralvadásgátlót naponta egy injekciót, mert a „parás” orvosok nem merték vállalni a felelősséget, hogy a szülés után én nem kapok trombózist. A gyógyszer vZorka3iszont erős allergiás reakciót váltott ki, az egész testem rákvörös lett és viszketett.

Ehhez jött, hogy heteken keresztül minden éjjel úsztam az izzadságban, hiába öltöztem át háromszor is, zuhanyoztam, az izzadás jött és maradt.

De most már túl vagyunk a gyerekágyon, élvezem nagyon a babázást, különösen abban a tudatban, hogy saját gyermekemmel most babázok valószínűleg utoljára. És nagyon jó négy gyerek anyukájának lenni, Zorkát pedig imádjuk mind az öten!

O. Sz.

Csilla > > >
Száva > > >
Levente > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.