igaz történetek szülésről, születésről

1054. nap: Amikor borul az illemtan (Emma baba története az anyuka szemszögéből)

Megjelent: 2013. aug. 24.

Emma baba, ahogy a férjem is írta, nem előre eltervezett bébiként fogant, de annál nagyobb szeretettel fogadtuk hírét mindannyian. Amint először éreztem testemben a változásokat és a tesztcsík is pozitív eredményt mutatott, automatikusan elmentem a kórházba megerősítést nyerni. Nem igazán szeretem a kórházat, és szerencsémre, ritka vendég vagyok ott. De mivel első babámat vártam, gondoltam, „illik bemenni”. Barátságtalan egy pasas volt a gyakorló orvos, aki megvizsgált, és hamar eldöntöttem magamban, hogy ha egy mód van rá, nem akarok a kötelező vizsgálatokon kívül több kapcsolatot a kórházzal.

Teltek-múltak a hetek, havonta járogattam a vizsgálatokra vagy amilyen gyakorisággal kérték, és mindig mindent rendben találtak. Közben rendszeresen jógáztam pocakkal is, ahogy évek óta teszem, és éreztem, ez a baba teljesen egészséges és huncut egy jószág, mert nagyon sokat rakoncátlankodik odabent.

Körülbelül öt hónapos voltam, amikor leesett, hogy el kellene gondolkozni azon, hogyan hozzam világra, ha a kórház a fejemben szóba sem jöhet. Elkezdtem kutatni a neten, és rátaláltam az akkori legfrissebb hírekre otthonszülés kapcsán, miszerint három hölgynek van legális engedélye levezetni az előre tervezett otthonszülést. Gyorsan el is mentem egy információs estre, ahol nagyon sok hasznos dologról esett szó, de sajnos, az is kiderült, hogy mivel én december 27-re vagyok kiírva, nem tudnak elvállalni. Ellenben ajánlottak itt nekem kórházat, szülésznőt, dúlát és óvatosan Á-t. (Így utólag értettem csak meg ezt a sorrendet.) Kezdettől fogva otthonszülésre készültem, és szorgalmasan beszereztem minden vizsgálati papírt, hogy ez megvalósulhasson! Sok nyomozás után sikerült az eleinte bizalmatlan párom összes keresztkérdésére megnyugtató választ gyűjteni, és meggyőzni őt arról, hogy nekünk ez lesz a legjobb út, és kicsit későn, de bejelentkeztünk Á-hoz, aki szívesen fogadott minket!

A várandósság csodaszép volt és problémamentesen telt (hányinger és egyéb kellemetlenségek nélkül) egészen addig, míg a bébi egyszer úgy nem helyezkedett, hogy elnyomott egy ideget valahol, ami eredményeképp az utolsó előtti hónaptól egyre nehezebben jártam, majd négykézlábra kényszerültem, s szobafogságra másfél hónapra. Ez nagyon kemény mentális próbatétel volt nekem (aki folyamatosan sportolt a babával is), de túlküzdöttem magam rajta valahogy, és végre eljött a kiírt dátum, amikor is pici görcsölgetések kezdődtek, jöttek-mentek, ahogy a barnás színű folyás is. Vártam, vártam, hogy érkezzen a baba, mert már nem bírtam tovább elviselni, hogy négykézláb közlekedjek és kiszolgáltatottan éljek én, aki mindig is talpraesett voltam és önálló.

Egyre mélyebb kétségbeesésbe sodortam magam a gondolataimmal, ahogy közeledett az este. Kórház, szülésmegindítás… minden eszembe jutott, még az is, amire nem gondoltam előtte soha, csak legyen már kint a baba, és tudjak újra járni fájdalmak nélkül. Nem a félelem irányított, hanem a fájdalom a derekamban, ami már hónapok óta ott volt és összetört teljesen. Százszor elmondtam ugyanazt az imát, hogy a baba aznap szülessen vagy a következő percben, mert nem fogom tudni végigcsinálni, ha nem…

Éjfél is elmúlt, aludni még nem aludtam az idegességtől, és a fájások is erősödtek. Feküdni nem tudtam, csak néha ülni és járkálni. A hajnal így telt és néha a konyhaszéken alva. Nagyon nagy érzelmi hullámaim voltak, és kezdtem elveszíteni önmagam, hajnal ötkor írtam Zsuzsa barátnőmnek, aki Esztergomban lakik, és „doulaként” gondoskodott rólam mindvégig, hogy „Gyere, ahogy tudsz!”. Egy pillanatra átfutott az agyamban az illemtan, miután lenyomtam a küldés gombot, hogy azt sem írtam, szia vagy köszi, puszi, de ezen hamar átlendültem, és a kommunikációm, az illemtan, minden egyre jobban borult, és nem érdekelt az idő előrehaladtával. Zsuzsa hétre megérkezett, és megnyugodtam, párom is felébredt, és engem segítve támogattak, ahogy tudtak, de számomra tökéletesen.

Á. kérésére délelőtt még kórházban is jártunk, hogy kaphasson egy magzati ultrahangképet, ami az idáig nem volt a birtokunkban. Nehezen, de lepleztem érzéseimet a dokik előtt, akik automatikusan bejelentettek a szülészetre a vizsgálat után, hiszen már 2 cm-et tágultam! Gyorsan felhívtuk Á-t, bediktáltuk az adatokat, jó vagy rossz, mondjon valamit, maradjak vagy menjek, mi legyen? A hírek jók, döntsem el én, hogy maradok vagy sem! Nincs mese, irány haza, mielőtt kijön újra a doki és rám szól, hogy miért nem vagyok még az ágyamban!?

Hazaérve szenvedések árán megetettek fél kiflivel, ami az aznapi táplálékom volt, és sok mentális ráhangolódás, ringatás után egyre jobban ráhangolt Zsuzsa a dologra. Délután három-négy óra lehetett, iszonyú fáradt voltam és még mindig semmi nem történt. Többször telefonáltunk persze Á-val, aki felügyelte ilyformán az eseményeket, és most néhány pohár vörösbort javasolt alvás előtt, hogy ellazuljak. A recept hatásos volt és meghozta gyümölcsét.

Ébredés után felpörögtek az események, és a kockás papírra vezetett fájdalmak gyakorisága sűrűsödött. Olyan nagy átéléssel dolgoztunk, hogy a szülés előtt két órával sikerült csak Á-t kihívni. Megérkezve örömmel nyugtázta, hogy a dolgok nagyon is jól állnak, és szerinte itt nemsokára baba lesz. Így esett, hogy Emma nem sokkal később megszületett a karácsonyfaizzók félhomályába, és csodálatosan szuszogva álomba szenderült velünk érkezése első napján.1.2

Á. sokáig velünk maradt és segített mindenben akkor és utána is, és most is, ha bármilyen kérdésünk van! Sokat gondolunk rá a mai napig és köszönünk mindent! A szülésfelkészítő tanfolyamon elhangzottak pedig óriási és nélkülözhetetlen információt hordoznak magukban, ajánlom is minden kismama barátnőmnek, ismerősömnek, még akkor is, ha csak a kórházba készül, sehova máshova.

S. G.

Emma születése apaszemmel > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.