igaz történetek szülésről, születésről

1897. nap: A kör kezdete (Milu)

1897. nap: A kör kezdete (Milu)

Én mindig is nagyon szerettem volna babát. Valahol mélyen belül. De aztán soha nem úgy alakultak az életkörülmények, hogy felelősen be tudtuk volna vállalni. Vigasztaltak mások, hogy soha nem lesz olyan, hogy minden körülmény ideális. Hittem is, nem is… inkább nem. Párhuzamosan olvastam Ina May Gaskin könyvét, titokban egy szép, háborítatlan (otthon)szülésről álmodozva; és próbáltam eltemetni magamban a dolgot és úgy gondolni, hogy babájuk csak másoknak lehet, ők megérdemlik, én rosszul alakítottam a sorsom, nekem sose lesz.

De lett.

Már a megfoganása is vicces volt. Nyolcadik évét taposta a kapcsolat, amikor rádöbbentem, hamarosan harminc leszek, D. pedig negyven. Hogy ennek már a fele sem tréfa. És hogy mennyire nincs értelme az életünknek így. Élünk, meghalunk? Senki nincs, akiért hajtsunk, aki továbbvigye a nevünk és a vérünk? Nincs ez így rendjén, gondoltam tavasszal. Elhatároztam, csinálunk egy jó nyarat. Egy utolsót, egy felhőtlent. Koncert, fesztivál, randik, kis visszafiatalodás, kis felfrissülés. És akkor valamikor ősszel nekilátunk.

Eltelt a nyár és valóban olyan volt, amilyennek szerettem volna, sőt, még annál is jobb. Elérkezett a szeptember és az akkori, csütörtökre várt peteérés is megérkezett három nappal korábban, hétfőn. Két napot vártunk, szerdán a biztonság teljes tudatában bújtunk össze. Másnap délelőtt döbbenten tapasztottam a kezem az oldalamra, amikor az oly jól ismert, minden hónapban egyszer, legutóbb hétfőn már megtapasztalt, semmivel össze nem téveszthető fájdalom jelentkezett. Ó, igen. Peteérés. Rendes időben. Ajjaj. Csak ültem és nem hittem el. Már akkor tudtam, hogy ezt „bebuktuk”, nekünk most gyerekünk lesz.

És lett is. Éreztem, ahogy beágyazódik, és a nem várt napján máris a kétcsíkos teszt felett remegtem zokogva, hogy nem gondoltam ezt át, nekem ez nem megy, én ezt nem fogom tudni végigcsinálni. D. átölelt és csak annyit mondott: dehogynem.

Persze nem tudtam sokáig magamban tartani, pár nappal később elmondtam Anyunak, aki nagyon örült, és nagyon örültek D. tesói, szülei is. Anyum csupa szépet és jót mondott a terhességről, így elég hamar rá kellett jönnöm, hogy nagyon sokféle terhesség van. Én ugyanis két hétig masszívan rosszul voltam. Mindentől, kivéve a csokis péksütiktől. Amitől jött a lelkiismeret-furdalás. Jó pár héttel később meg a pluszkilók. De ennyire ne szaladjunk még előre!

Tízhetes voltam, amikor munkából hazafelé tartva egyszer csak elkezdtem vérezni. A Keleti pályaudvar koszos mosdójában zokogva hívtam fel a védőnőm, hogy mit tegyek, hova menjek, így kerültem már az első trimeszterben szülőszobára, ahol rettegtem, hogy máris elvesztettem ezt a csöppnyi ajándékot, akinek először nem is örültem talán, mert jól rám ijesztett, biztosan ez a büntetés, hogy akkor most ő visszamegy oda, ahonnan jött… De ott volt, kalimpált az icipici keze-lába, dobogott a kicsi szíve, én meg akkor már örömömben zokogtam, hogy jól van és velünk marad… (A vérzést egy hematóma okozta, ami pár hét alatt fel is szívódott.)

A terhesség további része kellemesen eseménytelenül telt. A 18. heti ultrahangon beigazolódott a sejtés, miszerint kislányunk lesz. Ezt is tudtam valahogy a kezdetektől…

Szinte túl gyorsan is eljött az utolsó trimeszter, amikor már annyira nem viseltem jól magam, mert hőség volt, amit alapállapotban sem viselek el; addigra sajnos elég sokat is felszedtem. Fájtak a csontjaim és már nagyon vártam a kiírást (június közepe).

Az ultrahangok során felkészítettek, hogy nagy lesz a baba. Ez nem lepett meg, apai ágon nálunk mindenki négy kiló feletti súllyal született (én is). Mindez nem rettentett el a vágytól, hogy természetesen szüljem meg. AKARTAM, nagyon akartam megszülni. Mivel a szabályozásnak köszönhetően anyagi okok miatt az otthonszülés lehetősége nem volt adott számunkra, kerestem egy jó nevű kórházat, ami szerencsére még körzetes is volt, végigjártam a szülésfelkészítő előadásokat, vettem és lelkiismeretesen használtam a gátmasszázsolajat, és sokat beszélgettem a lányommal, hogy ügyesek leszünk: én ügyesen megszülöm, ő ügyesen megszületik.

Sajnos mégsem így lett.

Már a terminus hetében jártunk, és addigra a hat ismerősből, aki időben előttem volt kiírva, mindenki megszült. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor az a lány is megszült, aki velem egy napra volt kiírva. Akkor teljesen összetörtem, kikészített a hőség, a nem alvás, a mozgásképtelenség, és zokogtam, hogy ez a gyerek mindörökre bent marad, ámen, én leszek a világtörténelem egyetlen olyan nője, aki sosem szül meg. Annyira, de annyira magam alá kerültem, hogy elfeledkeztem arról az aprócska tényről, hogy még három nap van a terminusig. (Akkor már felváltva hallgattam a „Hú, hogy leszállt már a hasad!” és a „Hú, milyen magasan van még a hasad!” mondatokat, ami cseppet sem könnyített az érzelmi életemen.)

A kiírt nap reggelén aztán elment a nyákdugó. Örömömben ugráltam volna, ha tudtam volna, hogy hurrá, szülni fogok, szülni fogok! De hát az elefántok nem tudnak ugrálni. Aznap hőségriadó volt, nekem CTG-re is kellett mennem, ahol megkértem a szülésznőt, nézze meg, leszállt-e már a baba. Hát nem. Nagyon-nagyon magasan van.

Ajjaj. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, hogy elpattan a burok, és a víz kisodorja a köldökzsinórt… Próbáltam elhessegetni, de minduntalan előtolakodott.

Hazafelé bementem egy boltba, megláttam egy csomó olcsósított, kókadozó ananászt. Gondoltam, segítek magamon, vettem kettőt. Hazamentem, lefeküdtem aludni. De hiába, nem jött álom a szememre. Ki hallott már ilyet, hogy én ne tudjak délután aludni? Egy óra hánykolódás után felkeltem, nekiálltam főzni és ananászt enni.

Talán délután öt óra lehetett, amikor az első fájás megérkezett. Nagy örömmel fogadtam. Szülni fogok!!! Vajúdom!!! Szuper. Nemsokára megérkezik a babánk. Gőzerővel kezdtem el takarítani, mosni, teregetni, mosogatni, kórházi táskát átnézni. A férjem is hazaérkezett, nagy örömmel újságoltam, hogy akció van. Ő készségesen vállalta, hogy az e célra letöltött mobilalkalmazással méri a kontrakciók hosszát. Azaz csak mérte volna, ha nem felejtettem volna el az esetek nagy részében szólni, hogy elmúlt a fájás.

Készen lett a vacsora, ettünk. Nem volt nagy étvágyam, de tudtam, kemény munka vár rám, kell az energia. Utána az este nagy része fájásméréssel, pihegéssel telt. De végig tudatomnál voltam, szociális szakaszban… Azon tanakodtunk, mikor menjünk kórházba. Autónk nem volt, vonat jöhetett csak szóba, vészhelyzet esetén mentő. De nyugodt voltam, tudtam, nem történhet semmi baj.

Este tízkor aztán leülni látszottak a dolgok, így vettem egy fürdőt. Langyosat. Hőségben kinek volt kedve forró fürdőhöz?! Senkinek. Ültem a kádban és figyeltem, változik-e valami. Nem. A fájások nem múltak, nem erősödtek és nem rendszereződtek. Tanakodtunk, mi legyen. De már nem értük volna el az utolsó vonatot. Így úgy döntöttem, maradunk, pihenünk, és megyünk hajnalban-reggel, ahogy alakul a dolog. Semmiképpen nem akartam túl hamar bemenni, kockáztatva egy esetleges beavatkozás-láncreakciót. Nem akartam, hogy bedaráljon a gépezet, ha túl lassú vagyok – szerintük.

Éjfél volt már, elmentünk lefeküdni. D. el is aludt gyorsan, de én nem tudtam, csak hánykolódtam. Kivonultam a kanapéra és ott fújtattam, nyüszköltem. Voltaképpen egészen bírható volt a fájdalom. Lélekben sokkal-sokkal rosszabbra készültem, amikor azt mondták, hogy menstruációs fájdalmat gondolatban szorozzak fel ezerszeresére – hát ez jó, ha kétszerese volt. És a leghosszabb se tartott tovább, mint 45 másodperc.

Valamikor kettő és három óra között a fájások lelassultak. Csalódott voltam. Ennyi?

Aztán újra sűrűsödtek. D. is felkelt. Kávézott. Mi van itt? Miért nem pihen inkább? Ő legalább teheti…

Öt-hét perces kontrakciók közepette elérkezett az öt óra. Amikor hirtelen úgy éreztem, valami megváltozik. „MOST induljunk el!” – kiáltottam D-nek. Nem tudom, mi volt a hangomban, de felkapta a táskát, utoljára végignéztünk a kiságyon, pelenkázón, babakocsin, utoljára indultunk el kettesben otthonról, hogy pár nap múlva hármasban térjünk haza. Családként.

Csodálatos hajnal volt. Fényes, de még hűvös. Soha nem felejtem el. Az a nap is hőséget ígért, de a hajnali levegő kellemesen felüdített. Villanyoszloptól villanyoszlopig mentünk kéz a kézben, közben sokszor összemosolyogtunk, poénkodtunk, fotózkodtunk. Nagyon szép élmény maradt.

A vonaton aztán a kontrakciók nem jelentkeztek. Szerencsére, még a végén mentőt hívtak volna az útitársak. De így nem „buktunk le”.

Leszállás után aztán a tömegközlekedés helyett úgy gondoltam, sétáljunk, hiszen a vajúdókat úgyis sétáltatják mifelénk, legalább előrehaladottabb állapotban lát orvos. A kórháztól nem messze már másfél-két perces fájásokkal araszoltunk, akkor picit megijedtem, mi van, ha rosszul mértem fel a dolgot, és mindjárt itt szülök meg az utcán? Nem akartam este a híradóban viszontlátni magunkat. De szerencsére nem történt semmi ilyesmi, szépen lassan felmentünk a szülészetre, becsengettünk és vártunk. Reggel hét óra volt.

Nagy sokára előkerült egy köpenyes hölgy, akiről azt hittem, szülésznő, de mint utóbb kiderült, takarítónő. A humora a helyén volt, köszönés után kérdezte, miben segíthet. Nem is tudom, miben segíthetne valaki, amikor egy szülészet előtt hétrét görnyedek…

Bementem, az ügyeletes csapat kedvesen fogadott, kikérdeztek, szívhangot hallgattak, megvizsgáltak, és mondták, hogy tök jó, bő egyujjnyi a tágulás.

Mintha leforráztak volna. Rettenetesen csalódott voltam, hogy csak egyujjnyi… Tegnap délután öt óta? Ez nagyon ciki, ez nagyon gáz. Még jó, hogy nem rohantunk be az éjjel. Számolgattam, ha bő 14 óra alatt egyujjnyi, akkor vajon még hány nap a teljes… Ó, ez a gyerek sose bújik már ki!

Kaptam egy ágyat a vajúdóban, meg egy labdát (nagyon jólesett), ajánlgatták a meleg zuhanyt (nem esett jól, egy porcikám se kívánta a vizet). Vajúdgattam, vajúdgattam, amikor épp az ágyhoz kötve jöttek a kontrakciók a CTG miatt, akkor nemigen ment a csendben szuszogás, azt hittem, szétszakad a derekam.

Telt-múlt az idő, dél körül ismét megvizsgáltak. Nagyon szerettek volna fájás közben, de elblicceltem, mert nem akartam, hogy kézzel rásegítsenek a tágulásra. Eredmény: kétujjnyi. Irány a szülőszoba! Rajtam kívül csak egyvalaki vajúdott, így felajánlották a sarokkádas szülőszobát. Ollé, gyerünk hát! Előkerült D. is, most már a kék zsilipruhájában (öt órát ücsörgött azon a dög kemény padon a szülészet előtt, szegény).

Jó hangulatban töltöttünk el itt egy órát, epres szőlőcukrot rágcsáltunk, pattogtam a labdán, fájás közben D. masszírozta a derekam. Két fájás között felhívott a főnököm, megkérdezni, mi újság van. Hát, nagy újság, éppen a szülőszobán vagyunk. Hú, szegény azonnal el is köszönt.

Egyszer csak betoppant az ügyeletes doki, hogy ő akkor burkot repesztene, mit szólok hozzá. Gondolkodtam. Eszembe jutott, hogy most még bírom a fájdalmat, de valahol olvastam, hogy a burokrepesztés után sokkal-sokkal jobban fog fájni. Nem tudtam, készen állok-e már erre. Aztán az is eszembe jutott, hogy ha erre rábólintok, akkor lehet, folyamatosan újabb és újabb beavatkozásoknak teszem ki magam. Aztán az is eszembe jutott, hogy a babánk feje magasan van – mi van, ha előesik a zsinór? Aztán az is eszembe jutott, amit a sógornőm mesélt, hogy neki mindkét gyereke feje magasan volt, a szülőszobai burokrepesztés után viszont szépen leszálltak, a fájdalom nem lett erősebb, és pár óra múlva szépen meg is születtek mindketten. Mi történhet hát? Semmi. Bólintottam.

Felmásztam az ágyra, rám tették a CTG-t. A doki elkapta az ijedt tekintetemet, amikor kibontotta az eszközt a csomagolásból. „Látom, izgul. Első burokrepesztés?” – kérdezte. „Igen” – feleltem. „Ó, ne aggódjon, nekem is!” – éljen az akasztófahumor! És tudtam nevetni! Még mindig a szociális szakaszban jártam.

Aztán megtörtént a dolog, folyt a víz, sok-sok-sok meleg víz, nagyon fura érzés volt. Arra számítottam, hogy eltűnik a hasam fele, de nem így lett – a lányom magasan maradt. „Tiszta a víz, nem mekóniumos?” – kérdeztem. „Tiszta” – hangzott a megnyugtató válasz.

Csak éppen a szívhang, az nem volt megnyugtató. Mert a stabil 130-ról leesett a felére. Aztán vissza fel. És megint le. És megint fel. Aztán nagyon felugrott. És normál. Leesik. Normál. Ekkor feltűnt, hogy többen lettünk a szobában. Kezdtem megijedni. „Miért esik a szívhangja? Mi a baj?” „Ó, nincs baj, jön lefelé, keresi a helyet, ez ilyenkor normális” – válaszolta valaki. Nem győzött meg.

És akkor jött egy kontrakció, ami olyan erős volt, mintha addig a suttogva szóló zenét hirtelen maximális hangerőre tekerték volna. Sziszegtem, káromkodtam, fújtattam, szenvedtem. Elmúlt. Ajjaj, most ezt fogom órákig érezni? Hát nekem végem lesz, én ezt nem fogom kibírni. Pláne így, hanyatt. Úgy fájt a hasam és a derekam, mintha épp kettéfűrészeltek volna.

A szívhang továbbra is ingadozott.

Ekkor megérkezett a váltás, kedvesen be is mutatkozott, bár a nevére azóta sem emlékszem. Fel is készített, hogy most fájás közben fog megvizsgálni, szóljak, ha jön. Rajtam a CTG, esélyem se volt menekülni. Pokoli volt. De az érzés eltörpült amellett, amit mondott… „Gyerekek, itt pulzál valami.” A zsinór. Úristen, a zsinór! Kisodorta a víz. Nem hiszem el! Ettől az egytől féltem, semmi mástól, és tessék, itt van, a francba, a gyerekem talán már oxigénhiányos, netán haldoklik, a tágulásom sehol sem tart, most mi lesz?

Hirtelen még többen lettünk. Sürgető hangok kértek kedvesen, de határozottan: forduljak négykézláb. Ijedten igyekeztem engedelmeskedni, segítettek, térd-könyök helyzetbe igazítottak. Elkaptam D. kezét, szegény végig ott ült az ágy fejénél… Majd megjelent egy másik kéz, ami, úgy éreztem, az agyamig felnyúl, utat tört magának, szétszaggatott és tolta, tolta vissza a babám fejét, én üvöltöttem, nem is annyira a fájdalomtól, inkább a rettegéstől, meg a felismeréstől, hogy igen, most BAJ VAN.

Aztán a kéz eltűnt, a sürgető hangok most arra kértek, forduljak vissza hanyatt. Segítséggel sikerült is. A kéz visszatért, én menekültem, folyamatosan kért a szülésznő, hogy ne emeljem fel a csípőm az ágyról, nehéz volt, nagyon nehéz. Fogalmam sem volt, mi történik. Végül egy hang: „Megint előesett. Hagyjuk. Császár. Most.”

Újra négykézláb, zokogok a félelemtől és a kudarctól, az orvos keze könyékig bennem, a délelőtt folyamán kapott kanülbe érkezik némi fájásleállító, antibiotikum (a biztonság kedvéért, mondta, aki adta, tiltakozni se volt esélyem), jobbról egy hang: „Vegye ki a piercinget!”, másik hang: „Ne sírjon, nyugodjon meg, lélegezzen mélyeket, a babájának most oxigénre van szüksége!”… Balról egy kéz, egy pohár, benne egy folyadék: „Igya meg!”. „Mi ez?” „Savlekötő.” Valahogy megiszom.

És már tolnak is ki a szülőszobáról. Négykézláb, a kéz továbbra is bennem, mindez D. szeme láttára… Egy pillanatra megáll az ágy, valaki jótékonyan egy takarót terít az alfelemre, aztán gurulás tovább, a műtőajtó előtt kiabálás: „Fejjel előre, fejjel előre!” – így hát fordul az ágy, máris a műtőben vagyok.

Megállunk egy hihetetlen alakú, hihetetlenül kicsi ágy mellett. Másszak át. Segítenek. Megcsinálom. Négyen négyfelől kapják el és kezdik lekötözni a végtagjaim. Egy ember bemázolja a hasam jóddal, egy másik ember az infúziót köti, a harmadik kérdezget, próbálok válaszolni. A pólóm még rajtam, valaki kiabál: „Vágjátok el, vágjátok el!”, de az infúziós ember áthúzza a palackon. A póló így megúszta egyben, őt nem darabolták el, nem úgy engem…

Közben jótékony függöny kerül a hasam elé, én meg felteszem a nagyon bugyuta kérdést: „Így lekötözve hogy kapok epidurális érzéstelenítést?” „Sehogy – hangzik a válasz –, sietni kell, altatni fogjuk gázzal. Itt a maszk, lélegezzen, ez még csak oxigén.” Lélegzek, nem érzek semmit. Még valaki kérdez, talán válaszolok is.

De csak a szeretteimre tudtam gondolni. Anyámra, akire óránként ráírtam, mi újság, most már időszerű lenne újra jelentkezni, szegény halálosan félt a saját szülésélménye miatt, és nem tudom megnyugtatni; D., aki mindezt végignézte, aki most aggódhat, hogy a gyerekét veszíti el, vagy engem, esetleg mindkettőnket; és a lányunk, aki talán túl se éli a saját születését, de ha túléli, lehet, olyan oxigénhiányt szenved el, hogy zöldségként vegetálja végig az életét… És egyiküknek se tudtam mondani, hogy mennyire, de mennyire szeretem őket…

Egy hang zökkentett ki: „Indítjuk a gázt, lélegezzen nyugodtan mélyeket!” Első belégzés, nem érzek semmit. Kilégzés – te jó ég, benn marad a gáz, de fura. Második belégzés, ennek olyan kékeszöld érzete van. Kilégzés – nem jön ki, ajjaj, tudok-e még levegőt venni? Tudtam. A kilégzés már kimaradt. Filmszakadás.

Ólomsúlyú karok-lábak. Egy test nélküli hang: „Karolja át a nyakam!”. Ijesztően ismerős, elhaló hang: „Nem bírom”. Felismerés: ez az én hangom, te jó ég. „Dehogynem!” És tényleg. Valahogy felnyújtom a karom és újra elnyel a sötét.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire eszmélni kezdek, vagy észhez térítenek? Nem tudom. Képek villannak be: infúziós állvány balra fent, iszonyú, leírhatatlan szomjúság, torokfájás, rettentő hasfájás valami mázsás súly alatt, nagy kék folt az ágyam végében, nedves érzés a lábaim között és a bizonyosság: halott vagyok. A szemem legalábbis képtelen vagyok nyitva tartani.

De aztán a delírium és a fájdalom függönyén hangok jönnek át. „Ébredjen!”. „Szomjas vagyok.” „Nem adhatok inni még egy órán át a protokoll szerint.” „Kérek szépen inni, mert meghalok”. Egy korty víz, eső a sivatagban… „Többet nem adhatok.” „Nagyon fáj.” „Már beadtam a fájdalomcsillapítót, hamarosan hatni fog.” „Hol vagyok? Élek?” „Naná, nagyon is. Megszületett a kislánya.”

Gondolkodom. Kislánya? Kinek? Kihez beszél ez? Milyen kislány? Kislány? Oh, te jó ég, az enyém. Terhes vagyok. Azaz voltam. Szülés, császár, óóó, várjunk, ezek szerint már nem vagyok, mert a műtétnek vége és élek és ő is él. És már hallok is valamiféle halk nyösszenést. A lányom. Milu. Úristen. Hol van? És hol van D.?

Kinyitom a szemem megint, a kék folt továbbra is ott van az ágy végén. Az álom húz magával, becsukom a szemem. „Te vagy az?” – kérdem. „Én” – feleli D. megnyugtatóan. „Hol a baba?” „Itt van ő is.” „Minden rendben vele? Nincs baja?” „Nincs, teljesen egészséges.” „Tényleg kislány?” „Tényleg.”

Küzdök a lecsukódó szemekkel, a kettős látással. Nehéz. Jóformán nem látok semmit. „Milyen?” – kérdezem D-t. „Gyönyörű. Nagy fekete haja és hosszú körme van.” Ekkor a nővér hangját hallom: „Odaadom, várjon!” Érkezik is a kis csomag jobbról. Ölelem, ahogy tudom, a nővér segít tartani. De semmit nem látok szegényből, csak foltokat. Fekete folt – ez a haja lesz, zöld folt – ez a takaró. Készül pár „remek” fotó is.

„Lehet még gyerekem?” – kérdezem a nővért. „Ez meg miféle kérdés?” – kérdez vissza. „Nem kellett kivenni a méhem, vagy ilyesmi?” „Ugyan, dehogy, hogy jut ilyen eszébe?” Nem válaszolok, nem mondom el, hogy két ismerősöm is így járt a császárral. De ezek szerint megúsztuk.

Sajnos az álom nagyon húzott magával, úgyhogy D-ből is csak egy nagy ölelés meg egy kölcsönösen elsuttogott „Szeretlek!” jutott. Félálomban hallottam, hogy a nővér kérésére előszed ezt-azt a táskából, aztán egy csók – elmegy. A babám is a csecsemősöknél van már. El se köszönhettem tőle sem. Fáj, nagyon. Küzdök az alvás ellen, de nem megy.

Túlságosan hosszúra nyúlik már a mese… Pár óra múlva már kitisztult annyira az agyam és a látásom, hogy megkértem a nővért, hozza ide a babámat. Hozta is, odagurította mellém, én meg, mivel felkelni nem tudtam, csak benyúltam a kiskocsiba, simogattam, beszéltem hozzá…

Arra ébredtem, hogy két kézzel kapaszkodom a kocsiba, a nővér pedig finoman felébreszt, hogy akkor visszatolná, pihenjek nyugodtan. Aha… Kocsi el, én meg széttaposott csótányként fekszem magatehetetlenül…

Este kilenckor az estis nővér érkezik, hogy akkor próbáljak meg felkelni és lezuhanyozni. A felkelés nagy nehezen sikerül, bár meg akarok fulladni. („A tüdőm felét is kivették a babámmal együtt?” – kérdeztem, nevetett csak.)

A zuhanyzóba kicsoszogás is. De ott majdnem elájultam, így, miután felmostak, vert seregként visszacsoszogtam az ágyba. Reggel próba újra. Most épp ülök, megint megkérem, hogy hozza ki a babámat. Ki is hozza, de a lelkemre köti, hogy nem veszem ki a kocsiból. Aha… Alig vártam, hogy kitegye a lábát a kórteremből, valahogy kikanalaztam a kisbabám abból a plexidobozból és csak öleltem, csókolgattam, szagolgattam, beszéltem hozzá… Nem is tudtam (még sokáig!) felfogni, hogy ő az én kis rugdosóm… Annyira ismeretlen volt az arca, bár az orra-szája-haja egy az egyben az apja… De hát, ha úgy vesszük, ott se voltam a születésénél…

Nem sok időt kaptunk, talán tíz percet. Persze egy rövid búcsú után visszatolták a csecsemőosztályra, nekem meg meghagyták, hogy pihenjek, reggel pedig felkelés, amire edzésként próbáljak meg forogni ide-oda. És egyedül maradtam.

Életem egyik leghosszabb éjszakája volt. Alig aludtam valamit, folyton bőgtem. A kudarctól. Hogy nem tudtam megszülni, és hogy most nem tudok még felkelni sem, nem tudok gondoskodni róla, szegény be van tolva a csecsemőosztályra egy sarokba, lehet, hogy nagyon sír, és senki rá se néz, én meg csak fekszem itt magatehetetlenül, azt sem tudom, hogyan sír, hiszen amikor megszületett, ki voltam ütve… Borzalmas volt. (Annyira, hogy akkor is bőgtem, amikor leírtam, és most is, hogy visszaolvasom.)

Reggel aztán erőnek erejével felkeltem, lezuhanyoztam, majd diadalmasan elvonszoltam magam érte, és onnantól még a napi egyszeri kötelező fürdetésre is vonakodva adtam ki a kezemből.

Talán a szüléstörténet itt véget is érhet, hiszen az utána következő hatnapos, idegőrlő, kőkemény harc a szoptatásért már nem ide tartozik – de az is sikerült.

Azt hiszem, kicsit felnőttem.

Epilógus

Milu féléves lesz lassan, teljesen egészséges. Az, hogy miért nem illeszkedett be, máig rejtély. Kérdeztem a viziten, hogy esetleg teljesen magára tekerte a köldökzsinórt, és az nem engedte le, de azt mondták, semmi ilyen nem történt, semmi okot nem találtak. Kérdezzem meg őt. Haha, jó vicc.

Szerencsére oxigénhiánya sem lett. Jól van. Bearanyozza a napjainkat. Imádjuk.

Azt hiszem, én is jól vagyok. Meglepően jól és hamar feldolgoztam azt, hogy „elbuktam”, hogy nem tudtam megszülni. Néztem a dolgok jó oldalát. Hogy álló burokkal sétáltam be a kórházba – mi lett volna, ha itthon megy el a magzatvíz? Talán azóta is gyászolnánk. Nem lehet tudni.

Annak is hálát adtam, hogy a 21. században élünk, és egyikünknek sem kellett az életével fizetnie a kalandért. Bár nem volt fogadott orvosunk, és az utcáról estünk be, mindenki végtelenül kedves és aranyos volt velünk, nem éreztették, hogy nem kaptak tőlünk egy fillért sem; amikor beütött a baj, a profi csapat gyorsan összeállt, öt perc múlva már a műtőben voltam. Megúsztuk.

Beletelt három hónapba, mire helyrerázódott bennem, hogy gyerekem van, mire jutott időm gondolkodni egy kicsit a szülésen. Hogy talán lehetett volna másképp is. Mert ha történetesen nem bólintok rá a burokrepesztésre… Talán megszülhettem volna.

(D. utólag mondta, hogy amikor terelték vissza a zsinórt, valaki elejtett egy költői kérdést: „Kissé korai volt ez a burokrepesztés, nem?” Végül is igen, korai volt, de valamiért elfelejtették megindokolni, miért jutott eszükbe. Talán attól féltek, hogy túl fáradt leszek a végére és nem lesz elég erőm a kitolásra? Lehet. Utólag nekem, laikusnak, más indok nem jutott eszembe. Pedig akkor tök jól voltam, egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Mégis rábólintottam. Döntöttem, ez lett a következménye. Ez van.)

De az is lehet, hogy a teljes tágulásnál jött volna a császár, mert teszem azt, akkor se szállt volna le. És akkor „hiába” „szenvedek” még órákat. Nem lehet ezt megmondani már. Így történt, és az életben az a szép, hogy sosem lehet tudni, mi lett volna, ha…

Azért rossz élmény nem maradt. A burokrepesztésig nagyon jól éreztem magam. Minden fájdalom ellenére, azt mondom, szívesen végigcsinálnám újra. Fogom is, legalább még egyszer. Mert imádom a gyerekem, és nem akarom, hogy ő legyen az utolsó. Akarok még kisbabát. Szülni akarok. És nagyon remélem, hogy legközelebb sikerülni fog.

L. J.

Saját születésem > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.