igaz történetek szülésről, születésről

1896. nap: Az első, az utolsó, az egyetlen (születésem története)

1896. nap: Az első, az utolsó, az egyetlen (születésem története)

Közel harmincéves, nem túl kedves történet ez, az én születésem. Egy kihűlt házasságba érkeztem, Anyu kifejezetten tervezett, Apám kifejezetten nem. Van ez így. „Szülj gyereket, mert egyedül maradsz!” – mondták a kolleginák. Így hát Anyu abbahagyta a gyógyszert, három hónap kötelező szünet után az első adandó alkalom, még csak nem is középidő, bumm, és már ott is voltam.

Anyu mindig meséli, imádott terhes lenni. Élete legszebb kilenc hónapja volt. Azok az isteni rántott csirkék… Tejeskávé, dunakavics… Fantasztikus kedv, boldogság, rózsaszín felhő, minden szép és jó.

Csak a szülés, jaj. Csak azt ne kellene. Nagyon félt. Nem is tudta igazán, mitől. Talán a fájdalomtól.

Kis adalék a történethez: az ő anyja, a nagyanyám hét gyermeket szült, ebben volt egy ikerpár, egy ikerpárnak tűnő magzatpáros (de valójában szuperfetáció), viszonylag könnyen szült ő is minden alkalommal és a másik két lánya is. De ezek ellenére csak a félelmeket erősítette Anyuban. „Nincs ennél fájdalmasabb dolog a világon. Jaj, hát az nagyon kegyetlen és nagyon borzasztó dolog, a legszörnyűbb fájdalom, ami asszonnyal megeshet” – ilyeneket és ehhez hasonlókat hallgatott Anyu kicsi kora óta, és ez eléggé beléje is égett.

1987 márciusa volt, hideg, hó, a kiírt dátum péntekre esett, de nem történt semmi, így hétfőn Anyu engedelmesen bevonult a kis pakkjával a városi kórházba. És üdült itt egy teljes hetet még, mire a következő hétfőn hajnalban végre elindultam.

Az elkövetkezendő pár óra történéseiben semmi dicső, felemelő nincs… Kötelező, durva vizsgálatok, kötelező hanyatt fekvés, csizmában. Állandó pisilni zavarászás. Borotválás, beöntés. „Három sürgetőt kaptam” – mesélte sokszor. Sürgető… Oxitocin? – Nem tudja. Lehet. Rég volt. Sürgető, így hívták. „Anyuka, ne akarjon mindent tudni!”

„Nem volt tolófájásom” – mondta ezt is sokszor. Vajon miért? A lelki gátlások, félelmek megakasztották a folyamatot? Valószínű. Az emlékek ennyi év után már homályosak.

Gátmetszés, folyó vér, tolófájás sehol. „Doktor úr, talán csinálni kéne valamit, nem?” – így a szülésznő. „Gondoltam már rá” – így a fogadott orvos… „Vegyük elő a vákumot”… „Poros, le van eresztve(?)”… „Ha szólok, nyomjon!”

Placcs. Este háromnegyed hét, kihúzták a bő négy kilómat és közel hatvan centimet, aztán állítólag nem sírtam fel azonnal, magzatvizet nyeltem… „Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy baba lesz” – így a doktor az egyre sápadtabb Anyumnak, majd kirángatta kedvesen a méhlepényt… Rh-összeférhetetlenség miatt anti-D injekció. „Szülhet még száz gyereket.” – „Én, doktor úr, soha többet az életben még egyet, inkább kihordok százat” – és lőn.

Közben kisuvickoltak, pólyába kötöttek, megmutattak („Gyönyörű voltál, soha ilyen gyönyörű gyereket nem láttam!”), elvittek… Szülésznő: „Fel tud ülni, kedves?” „Hát, ilyen fényes pontok mennek lefelé…” „Jaj, azonnal feküdjön vissza!” Kiabálás: „Doktor úr, jöjjön vissza gyorsan!”, injekció, tisztuló kép, hat palack vér, vészes vérszegénység. A főorvos rettenetesen mérges, a hat palack vér után csak ennyit morog a fogadott orvosnak: „Ilyen vérképnek kellett volna lennie már az elején!”

Aztán még egy hét gyerekágy a kórházban, tízágyas szobában, reggeli viziteken lochia-ellenőrzés mindenki szeme láttára… Tizenhárom belső varrat, elmozduló fémkapocs, varratszedésig gyötrelmes fájdalom… „Miért nem szólt?” „Nem mertem, azt hittem, ez normális”…

Lusta, nem szopó, betápszerezett, alvó gyerek (ez én), szigorúan háromóránkénti babázási lehetőség, zárt pólya (kibontani tilos!), a tej el is apadt, sőt, el se indult igazán.

És aztán haza… Anyának lenni… Fürdetni, pelenkázni, úgy, hogy meg se mutatta senki odabent, hogy hogy kell, hiszen a pólyát kibontani tilos… Megannyi óriási kihívás, amelyek később, ahogy az évek teltek, eltörpültek a mellett, hogy mi is az anyaság – egyedül, felnevelni egy gyereket… Engem.

L. J.

Milu > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.