igaz történetek szülésről, születésről

992. nap: A gyermeknek az anyján a helye (Luca érkezése)

992. nap: A gyermeknek az anyján a helye (Luca érkezése)

Úgy terveztük, első gyermekünket otthon köszöntjük élete hajnalán a legnagyobb szeretetben, védelemben, melegségben, a búbos kemencénk tövében – melynek építésekor ez már megfogalmazódott bennem. Rengeteget informálódtam, miután meghoztuk a döntésünket. Már kezdettől éreztük: ez a mi utunk és a természet rendje! Ahogy mondják: a nő tud szülni, a gyermek tudja, hogyan kell megszületni. Nincs kérdés.

Választottam bábát. Ő ajánlott egy szülészorvosnőt, arra az esetre, ha valami miatt intézményi körülmények közé kényszerülnék. Tapasztalatból állította, ő a legliberálisabb szülészdoktornő a megyében. Például egy alterszobás szülésnél a kismama világra hozhatta gyermekét a kádban. Ez után persze rezgett a léc a fejük felett, mert a főorvos úr dühöngött.

Szóval, az elején rendesen jártunk hozzá, aztán lassan leépítettük, hogy ne legyen képben velünk kapcsolatban. Átmentünk egy másik doktornőhöz, aki pártolja az otthonszülést és nyíltan lehet vele róla beszélni. Imádom azt az asszonyt. Bármikor szülnék vele, de sajnos, nyugdíjas, és már nem vállal ilyet.

Problémamentes volt a várandósságom. Semmi rosszullét. Fáradékony voltam ugyan, meg rengeteg csokit ettem, és a visszereim némiképp romlottak.

Aztán a 36. héten a védőnő 130/80-as vérnyomást mért. Azt mondta, ez hirtelen ugrás az eddigi 95-110-hez képest. Azt mondta, figyeljünk oda rá, de nem kell aggódni. Aztán következő héten már fehérje is volt a vizeletemben, de csak az alsó lábszáram dagadt. Azt mondta, ez toxémia lesz. Innentől felgyorsultak az események.

Szereztünk vérnyomásmérőt, de nem használtam. Tök jól voltam. Aztán két nap múlva reggel a bábám ébresztett a hívásával. „Álmodtam veled… Nem tudom már, mit… De rossz érzésem van… Csak azt tudom, hogy nem tudom vállalni az otthonszülésedet.” Hát, mondanom sem kell, hogy mit éreztem.

Még mindig nem adtam fel, és arra gondoltam, hogy majd a két doulámmal és a férjemmel is menni fog. Aztán kikeltem az ágyból, de nem éreztem jól magam. Megmértem a vérnyomásomat és 150 volt. Megmértem többször is, de mindig mást mutatott. Akkor kölcsön kértem a szomszédokét, de csak egyre magasabb értékeket láttam. Ekkor felhívtam a bábámat, a védőnőt, az aranyos doktornőt, s mind azt javasolta, irány a kórház. Persze, fel kellett hívnom az eredeti doktornőt. Ő végig sejtette, mit tervezünk. Nem is voltam a kedvence.

Néhány nappal korábban megkérdeztem a férjemet, összekészítsem-e a kórházi csomagot. Azt mondta, abból baj nem lehet… Tiszta ideg voltam. Gyakorlatilag attól rettegtem, hogy életveszélyben vagyunk. Nem csoda, hogy mire beértünk, 180/90 lett a vérnyomásom. Az ultrahangvizsgálat alatt megnyugodtam, hogy minden rendben van. Rögtön le is ment 140-re. Természetesen bent is tartottak.

Az elkövetkezendő másfél-két hét életem legnehezebb időszaka volt. Mégpedig azért, mert elválasztottak a gyermekem apjától, életem szerelmétől ebben a fontos, utolsó felkészülési és ráhangolódási szakaszban – testileg (férjem csinálta volna nekem a gátmasszázst), lelkileg egyaránt. Ettől a szülés utáni hetekben is súlyosan szenvedtem. Állandóan sírtam, és úgy éreztem, egy hatalmas űr maradt ez a két hét a hármunk kapcsolatában/egységében, amelyet már soha nem tudunk pótolni.

Végül érdekes és tanulságos tapasztalatokat gyűjtöttem kismamákról, szülésznőkről, orvosokról és magamról is. Persze, én voltam a renitens mindenki szemében a rajzaimmal a falon, a kézimunkázásommal, a bábás, spirituális könyveimmel, a pokrócommal – amit az ágyamra hozattam be a férjemmel… És még éjjel a folyosón táncoltam is zenével a fülemben, amit ki tudja, ki látott.

A doktornő már pedzegette, hogy indítani akar. Én pedig egyre bizonytalanabb és kétségbeesettebb lettem. Diszkréten már a főorvoshoz fordultam, hogy talán az ő segítségével elkerülhetem a beavatkozást. De neki is ugyanaz volt a véleménye.

Aztán eljött a karácsony. Az állapotom stabil volt. Mindenkit hazaengedtek, de kétnaponta meg kellett jelenni NST-n. Huszonnegyedikén mentünk haza. Határtalan boldogságot éreztem végre, a két heti folyamatos sírás után. Ünnepeltünk, összebújtunk, örültünk egymásnak. Huszonhatodikán visszamentünk NST-re. Bent akart tartani a doktornő, de megmondtuk, hogy másnap inkább újra megtesszük a 30 km-t a labor miatt reggel hatkor, mint hogy újra befeküdjek. Csodálatos esténk volt otthon. A sok megpróbáltatás után végre megélhettük újra az EGYséget.

Huszonhetedikén éjjel 12.30-kor keltem arra, hogy pisilnem kell. Ahogy kikelek az ágyból, egyszer csak érzem, hogy elönt valami meleg folyadék. Másnap töltöttem volna be a 39. hetet (az orvosok szerint). A mosdóban aztán láttam, hogy ez bizony a magzatvíz! Tiszta volt, meleg és csúszós. Bementem a békésen alvó férjemhez, felkeltettem, és megmutattam neki… Itt az idő!

Aztán észrevettem a nyákdugót törölközés közben. Azt is megmutattam neki! Olyan csodálatos ez az egész… És ez is hozzátartozik! Boldog voltam! Többek között azért is, mert nem kórházban voltam! Hála Istennek, így megúsztuk az indítást, amivel indokolatlanul fenyegetőzött már a doktornő. Nyilvánvaló volt, hogy arra a napra essen így a szülésem, amikor épp ügyeletes. Később ezt meg is csinálta egy szobatársammal.

Rögtön háromperces fájásaim voltak. Negyven percig figyeltem az órát, s csak utána hívtam fel a bábámat. Ő azt mondta, feküdjek csak vissza nyugodtan. Ez még nem az… Különben nem ilyen lenne a hangom. De én tudtam!!! Egyre erősödtek a fájások. Semmi félelem nem volt bennem a szüléssel kapcsolatban sem a várandósságom alatt, sem most. Azt éreztem, itt az idő… És kész!

Aztán ahogy letettem a telefont, újra érkezett egy adag magzatvíz, amelyet a tenyerembe fogtam fel. Ez már friss mekóniumos volt, így hát felhívtam a bábámat ismét. Tudtam, hogy ezt nagyon komolyan veszi. Ha otthon szülhettem volna, így már nem vállalta volna.

Útközben az autó zötykölődése és az ülés miatt sokkal jobban fájtak a kontrakciók. Nem tudtam hogyan kapaszkodni, hogy jobb legyen. Megkezdődött az átalakulásom. Három körül beértünk a kórházba. Ekkorra már más tudatállapotba kerültem, és innentől kevés dologra emlékszem.

Bábám már ott várt. Áthúztam a hálóingemet. Mekóniummal meg toxémiával persze nem engedtek az alternatív szülőszobába, de a szülésznőm, amit tudott, megtett. Lekapcsolta a villanyt, hozott nekem labdát, masszírozta a derekamat muskotályzsályával, amelyet később átvett a férjem.

Bábám felajánlotta, hogy csinál beöntést. Tapasztalatból tudja, hogy felgyorsítja a folyamatot. Rám bízta a döntést. Én belementem. Nagyon gyorsan tágultam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de arra emlékszem, hogy nagyon elégedett volt a doktornő a négyujjnyi tágulással. Ahogy jártam a vécére, egyre szaggatóbb fájásaim lettek.

Úgy éreztem, beleolvadok az univerzumba, miközben majdnem elveszítem az eszméletemet. De nem úgy éltem meg a fájdalmat, mint ami a vesztemet akarja. Nem akartam elmenekülni, nem féltem. Több száz szülésvideót néztem már meg ekkorra. Mégis váratlanul ért minden új pillanat. Nem tudja, mire számítson az ember, amíg bele nem csöppen testestől-lelkestől.

Aztán egyszer csak vérezni kezdtem. Olyan gyorsan tágultam. A mosdót elhagyva már négykézlábra kellett ereszkednem. Nem ment másként. Jó, hogy nem kellett senkit elküldenem a francba – hogy mit szól bele… a szokásos kórházi „miliő”. De csak magunk voltunk. Sehogy nem volt jó. Semmilyen testhelyzet.2

Aztán feltérdeltem az ágyon, belekapaszkodtam férjem vállába, és megkezdődött… a kitolási szakasz… Ordítottam teljes erőmből. Kedvesem vállán egyszer csak úgy éreztem, meg kell szólalnom: „Elengedem őt… elengedlek téged…!”

A szívhang egyre gyengébb volt, de én tudtam, hogy minden rendben lesz. Szegény bábám egy kis kütyüvel próbálta követni a szívhangot, mert nem voltam hajlandó elviselni az NST-t. Aztán arra emlékszem, hogy hirtelen körbe vettek emberek, olyanok is, akiket akkor láttam először. Neonatológus, csecsemős, szülésznő. Megjött a doki is. Én meg hanyatt fekve találtam magam. Soha nem gondoltam volna, hogy így fogok szülni. Úgy véltem, vagy négykézláb, vagy szülőszéken…Ahogy érezni fogom… Csak NEM ÍGY!

Végül is kedves bábám támasztotta vállán az egyik lábamat – gondolom nem kis erőfeszítésébe került – így ki tudott hajlani a farokcsontom. Meglepődtem, hogy nem kívánkozom más pozícióba. Bábám csinálta nekem a gátmasszázst, amelynek köszönhetően megúsztam a komolyabb sérülést és metszést, kislányunk túl gyors érkezése miatt. Végül 90-es szívhangnál nem mertek tovább várni és vágtak. Nem nagyot, de még most is fáj.

Úgy csusszant ki, mint egy nedves kis halacska. Engem elöntött a mámor és a megkönnyebbülés. Nem tudták rögtön rám tenni, sőt felmutatni sem, mert nagyon rövidke volt a köldökzsinór. Ezért sajnos el is kellett vágni. Ez okozta a galibát. Itt is kiesett néhány dolog. Férjemet kérdeztem, hogy is volt.

Odaadták Lucát pár percre, azután elvitték azzal az indokkal, hogy mekóniumos… Légzésvizsgálat… Protokoll… stb. Férjem ment vele a szomszéd szobába. Utólag mesélte, hogy az volt a nagy életfunkciók ellenőrzése, hogy lemérték és elkezdték lecsutakolni. Erre a férjem kérdőre vonta a csecsemős nővért és a gyerekorvost – miszerint nem erről volt szó –, és felszólította őket, azonnal adják oda a gyereket, mert az anyján a helye. Nem hallgattak a szép szóra, úgyhogy férjem bekeményített, mire nem tehettek mást. Közben a gyerekorvos ki volt kelve magából, hogy márpedig ez itt nem szokás, és hogy azonnal jegyzőkönyvbe veszi.

Ismét rajtam volt Luca. Soha nem felejtem el azt az illatot és bőrt. Úgy éreztem, meg kell nyalnom, hogy tisztára mosdassam – ahogy az állatok is teszik kicsinyeikkel. Persze, nem mertem, mert mit szólnak majd mások. Nagyon nehéz volt leküzdenem ezt az érzést. Többé nem fogom!!!

Csodálatos volt, de sok időbe telt, mire igazán tudatosodott bennem, hogy anya lettem. Drága Lucám iránti mélységes szeretetem is kábé két hét múlva jelentkezett, hatalmas lelkiismeret-furdalás közepette. Hiszem, hogy ez nem így történik, ha itthon vagyunk háborítatlanul.

A szoptatással is problémáim lettek… De ez már egy másik történet. Szóval, nagyon nem mindegy, hogyan jön világra egy gyermek. A legkisebb beavatkozás is nagy károkat okozhat!!!

Két órát voltunk együtt hármasban a szülőszobán. Azután férjemnek el kellett mennie, mert nem jöhetett be a szobámba, ahol sterilitás volt. Ott maradtam egyedül a gyermekemmel. Hát borzalmas így visszagondolva. E helyett az itthon melegében, férjem ölelő karjaiban lehettünk volna, ahol minden csak rólunk szól és béke van. Fáj a szívem, hogy nem adhattuk meg ezt magunknak. Három nap múlva, BCG oltás nélkül, saját felelősségre távoztunk.

Visszatekintve, nem maradtam volna a kórházban, de minden okkal történik. Hálás vagyok Lucámnak, hogy közbenjárásával mindketten megélhettük a természetes szülés és születés csodálatos és életre szóló/életre felkészítő élményét. Nektek pedig szeretném megköszönni a sok információt és az elhivatott munkátokat a szebb jövőért! Hálás vagyok!

F. J. M.

 

Véletlenül kiválasztott mesék.