igaz történetek szülésről, születésről

942. nap: Ahogy a sors akarta

942. nap: Ahogy a sors akarta

Tizenkettedikére voltunk kiírva, de elsőszülöttünkből kiindulva számítottam többek közt akár 17-re is… Hetedike volt, vasárnap reggel. Korán arra ébredtem, hogy M. még nem ért haza az előző esti buliból… Hívtam, aznapra pakolás volt tervezve, mivel anyámék következő nap érkeztek Amerikából, a szobájuk meg dugig tele a kacatjainkkal.

Ezek után nem is aludtam vissza, és valamicske kis fájdogálások is mintha lettek volna, de semmi konkrét. Nekiálltam a fürdőt végre kisuvickolni, négykézláb a festékfoltokat vakartam fel, közben az izzadtság csurgott az arcomon. Gyönyörű napsütéses reggel volt, épp olyankor süt be a fürdőbe. Nagyon jól haladtam, majd a csempékig és a tükrökig is eljutottam, és a nagy ablakot is lepucoltam, rém büszke voltam a fejleményekre.

M. fél tizenegy körül betoppant. Eddigre már nagyon éhes lettem, és végre a szép, új, tiszta fürdőben elkészülhettem, felöltöztem. Közben azért tartottak a fájdogálások, de semmi komoly. Lementem, hogy vegyek pár dolgot, meg a törökhöz ebédért. Addigra már éreztem, hogy erősödtek kicsit a dolgok, de még nem volt bajom velük. Útközben fel is hívtam szülésznőnket és helyzetjelentettem. Mondta, hogy ha történik is valami, például a magzatvíz elmegy vagy a nyákcsap, hívjuk, addig pihenjek, meglátjuk.

(S-nél, a nagyobbikunknál végig úgy 25 órán át ötpercenként fájt, és rém lassú volt minden, így nem gondoltam én semmire, amikor most is ötpercenként jöttek a fájások, de a szülésznőnk sem…)

A töröknél rendelés közben már erősebbek voltak a fájások, de így is simán még meg tudtam ebédelni. A vége fele már fel kellett állnom, az már fájt is jól. Elindultam haza, és hívtam M-et, hogy nincs alvás, ebből még lesz valami! Morgott, hogy jóóó. Hazafelé csak a fele utat bírtam gyalog, aztán inkább trolival mentem, és bizony már látható volt, hogy valami lesz, egy fiú segített leszálláskor. Aggodalmaira mondtam, hogy jól vagyok, nincs baj, csak elkezdődött talán valami…

Hazaértem, akkor mintha az otthon melege felerősítette volna az egészet. M-nek odaadtam az ebédjét, elkezdett enni, én meg mondogattam, hogy ez már eléggé úgy tűnik, hogy nem marad abba. Mivel nem volt lényegi változás, most még nem hívtuk G-t, a szülésznőnket. M. evett, én meg szenvedtem körülötte. Kérdezte, ne menjünk-e be, mondtam, hogy nem, nincs semmi, csak fáj…

A konyhában az étkezőasztalunk egyik oldalán, a fal mentén, egy nagy sárga bőr, kábé kétméteres kanapé van. Az tele volt épp dobálva párnákkal, egy nagy, 1×1,5 méteressel is. Hamarosan ledobtam magam a fotelbe, és kértem M-et, figyelje az órát. Ötpercenként jöttek, nagyon fájtak, a párnába üvöltöttem, de két fájás közt el tudtam aludni kicsit, ez jó volt!

Majd M. riadtan szólt, hogy ez már három, illetve két perc volt csak… Fájáskor úgy üvöltöttem, mint akit ölnek, de nem direkt üvöltés volt, csak úgy áradt ki a számból, én meg hagytam. Közben eszembe jutott, hogy udvari ablakok vannak, az egész ház hallhatja, de a nagy párna megnyugtatott, és abba kieresztettem, amikor jött a hang.

Egyre inkább megnyugodtam, és éreztem, hogy nem bírok erről a helyről elmozdulni, felállásra gondolni se bírtam, és az oldalt fekvés meg jólesett. Az is megfordult a fejemben, hogy taxiban ezt nem tudnám csinálni, és talán a kórházban sem, mert ez nem az a sima kis szülős kiabálás volt, mint S-sel. Ez valami egészen más, állatias, őserős volt. De gondoltam, ha menni kell, egy kispárnát majd viszek és szorítom az arcomba…

Hirtelen, mintha kicsit bepisiltem volna… Majd egy másodpeccel később zúdult valami ki belőlem, forró és sok, nem bírtam beszélni, de egy mondatot kipréseltem a számon: „Milyen színű, ami kijött belőlem?” – kérdeztem M-et, mivel tudtam, ha babakakis, akkor baj lehet. Nem volt baj, átlátszó és rózsaszín volt, így megnyugodtam, és szóltam, hogy azonnal hívja a szülésznőt, mert ez már a víz lesz… Rögtön jött is az utasítás: hívjunk mentőt, és számítsunk rá, hogy lehet, hogy a mentőben szülünk!

Eszméletlen mennyiségekben és erővel ömlött ki egyre több víz, és ezek is olyan adagonként, ahogy már a testem nyomott, mert magától elkezdett nyomni. Szóltam M-nek, hogy mondja gyorsan G-nek, hogy már nyomnom kell… Azt nem tudom, mikor, de közben kétszer is M. egy másik G-t hívott a mobilomról, aki nem sokat tudott mondani, nem is értettük, bár én épp akkor nem ezzel voltam elfoglalva, én tettem a dolgom.

Továbbra is a fotelen, oldalt fekve, a nagy párnán, amit már rendesen összeizzadtam. Besétált a szomszéd nő is közben, kissé meglepett, és elnézést kérően szóltam neki: rögtön kiabálnom kell, és szerencsére ki is ment. Az ajtó már nyitva volt, hisz a mentőket vártuk már… Illetve inkább M., aki azért eléggé meg volt ijedve. Amikor bírtam beszélni, nyugtattam őt, és szóltam, hogy ne jajogjon, minden rendben!

Majd egyszer csak annyira konkrétan éreztem: a két lábam, combom két bot, és már szinte köztük egy kerek fej, még a füleket is éreztem! Szóltam M-nek, hogy érzem a fejét, nézze meg, nem látja-e??! Nem látta, de én meg annyira kint éreztem már. A nyomás olyan erővel átvette a testem, hogy a levegőt is kiszorította a számon, a testem dolgozott, nekem csak hagynom kellett.

A baba úton volt kifelé, ezt már tudtam, és azt is, hogy minden rendben, és azt is, hogy itthon fog megszületni! Újabb nyomás jött, és hívtam M-et, hogy lát-e már fejet, nem látott, ez kábé öt-hatszor újra megvolt, majd egyszer M. felkiáltott: „Úristen! Tényleg, látom a fejét!”

Ekkor már nem kiabáltam, azt hiszem. A tolófájások sokkal kevésbé fájtak, mint ami előtte volt. Odanyúltam, de épp visszabújt a buksija, kissé elkenődtem, hogy nem tudom én is megfogni. Nem tartott sokáig az elkenődés, hisz máris lett egy újabb fájás, és máris érezhettem, hogy ott egy kis kerek, nyálkás, fura forma, ami tolakodik ki belőlem.

Ekkorra M. már sokadszorra beszélt a szülésznőnkkel, aki adta folyton az utasításokat, hogy mikor mit és hogy. Eddig nem kellett mondjunk semmit, de odaült M. is a kanapé végébe, én meg kicsit a földre szálltam.

A pocakos hónapok alatt sokat olvastam Ina May Gaskin Útmutató szüléshez című könyvét, amiben sok-sok otthonszülés van leírva és a szülési folyamat meg praktikák is. Nagyon irigykedtem végig, hogy azok a nők így hozhatták világra babáikat, a természetesen, és úgy, ahogy tényleg jólesett nekik. Abban volt leírva a természetes gátvédelem is, hogy amikor égő érzést éreztek, az a végső kitágulást, esetleges kis szakadást jelentett, és hogy olyankor mit tettek ösztönösen, így amikor ezt éreztem, hamar felismertem, és valóban én is úgy tettem, és kezemmel segítettem a fejecskét kifelé.

M. vállára tettem a lábam, hogy utat engedjek a buksinak, majd M. fejére. Ő meg hősiesen várt, és csodaként élte meg, hogy ott a feje. Nagyon jó volt, folyton segített, és a babához beszélt, nekem meg mondta, hogy ügyesen csinálom, és hogy merre néz a fejecske. Újabb nyomás, és már a fél fej az ujjaim közt volt, éreztem, hogy már nem fog visszacsúszni. Következő nyomásnál a szülésznő tanácsolta, hogy ha így állunk, ne nyomjak nagyot, hagyjam lassan kicsúszni, és pihegve vegyem a levegőt. Így volt feladat, és nyugodtan tudtam követni az utasítását. Ki is csusszant erre szépen, lassan a baba feje! M. eksztatikusan felkiáltott: „Itt a feje, kint van, és nagyon édes!”

Kábé végszóra, erre fel megjelent a csapat mentős, nem 15, hanem 40 perc alatt… Gyorsan utasítgatni kezdtek, M-et arrébb küldték, és egy katonatiszt-stílusú nő vette át a helyzetet. Nagyjából üvöltöttek velem, hogy forduljak hátra… De én mozdulni se bírtam, nem is akartam. Mondtam, hogy inkább négykézláb akkor, mert tudtam, hogy úgy tágabbra nyílik a medence, és akkor segítek a picinek. Nem engedték, rám szóltak, hogy fogadjak szót… Elkezdtem félni, hogy bármire képesek, és tudtam, hogy idáig tartott az általunk irányított szülésünk. Féltem, hogy ha nem nyomom ki azonnal a babát, belém vágnak.

Hátamra fordítottak akaratom ellenére, de szerencsére jött is a fájás, és mindenki drukkolásával egy nagy és határozott nyomással egy forró, nedves zsák krumplit préseltem ki, csak úgy bugyogott minden kifelé, ő lett D.! Mindenki örült, M. beszélt hozzám valahonnan hátulról, hogy milyen ügyes voltam.

Megnéztem a picit, aki szinte rögtön felsírt, bebugyolálták valami celofánszerű anyagba, és szívtak ki belőle mindenfélét mindenhonnan. A babamentősök is betoppantak még, picurit ők bepakolták magukhoz, és M. szépen megtudakolta, hogy őt is odahozzák, ahova engem, csak külön kell vinni. Lent nagyon sütött a nap, mikor kiértünk a házból, végig a gangon álló szomszédok sora előtt, akik gratuláltak, amikor elhaladtunk a hordágyon. A kicsi mentője végig szirénázott, mi meg utána szépen.

Végre beértünk a kórházba, szülésznőnk és az orvosom orvos apja fogadott minket, kissé más hangnemben, mint a mentősök, akik felelőtlen otthonszülőknek néztek minket, és keresztkérdésekkel próbáltak „lebuktatni” minket, hogy ez miért így történt. Szóval a doki és a bába is gratuláltak kézfogással nekünk, mondván, hogy így kell szülni, és hogy mennyire ügyesek voltunk! Az orvos meg kábé elnézést is kért a felhajtásért, és mondta, hogy reméli, hogy pár év múlva már egy ilyen esetben nem fog a mentő behozni feleslegesen a kórházba, ha minden rendben ment otthon, ahogy nálunk is. Meg hogy a következőnél majd ők jönnek házhoz. Szóval, rögtön el is feledtették velem a mentősök által keltett rossz hangulatot!de22

Kaptam egy kis oxitocint, hogy a lepény is végre megszülessen, mert elakadt valahol. Ennek hatására pikk-pakk meglett, és ellátott a doki, ami nem állt másból, mint hogy megnézett, és örömmel közölte, hogy nincs egy szakadás sem, nem kell varrni! Ez volt a nagy álmom… Felöltöztem, odahozták a picinket, és kaptunk két órát hármasban, hogy gyönyörködjünk egymásban! Nagggyon jó volt!!! Ez S-sel, sajnos, nem volt aktuális, miután megszületett.

Hamarosan ismerős keresgélés, és mellre tettem a kicsit, rögtön el is kezdett szopizni, mi meg meleg büszkeséggel néztük az új kis családtagot, akit mi saját magunk segítettünk világra, ott és úgy, ahogy a sors akarta, és legbelül én is…

D. E.

Első szülésem > > >
Harmadik szülésem > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.