igaz történetek szülésről, születésről

941. nap: Fájás így nem is lesz…

941. nap: Fájás így nem is lesz…

Valahogy így volt: Hatodikán, reggel héttől írtam az ötperceseket, kábé egy perc hosszúak voltak. Eléggé fájt, de nem volt vészes. M. reggel jött vetítésről erre, hogy ott fetrengek az ágyban. Buzdítom, hogy aludjon, mert lehet, hogy lesz valami…

Telik az idő, fájások vannak, fürdök, utána is fájok, anyámmal összeveszem, abbamaradnak a fájások, tiszta stressz vagyok és kiabálok vele nagyon. M. a zajra felkel, mindkettőnket kioszt… Várok, semmi.

Kábé két óra után újra kezdődik, ez tartott úgy délután négytől tizenegyig, amikor már üvöltözgetek egy-egy fájásnál.

Éjfélkor kórházba indulás, alternatív szoba, gyertyák, M., Anyu bent velem. Minden oké, én szörnyen szenvedek, aludnék, ha lehetne. Telik-múlik az idő, nem történik változás, ötpercesek, fáradok, világosodik.

Reggel kilenc körül beér a doki, aki megvizsgál, azt hiszem, akkor kétujjnyi lehettem. Anyut ki kellett küldeni, mert egy kísérő lehet csak, és vázolta a helyzetet: burkot kéne repeszteni, mert nem voltak elég erősek a fájások. „Oké.” – mondom. M. épp büfében, hozza a kért elemózsiát, megvárnám őt, de rájövök, hogy talán jobb is, ha nem látja… Doki bekészül, szülésznő kezét kérem szorongatni. Első próba nem sikerül, mondják, hogy fájás kell hozzá, ezután persze hogy nem volt! Mondtam, hogy azt hiszem, így nem is lesz… Második próba, bekészült mindenki, épp jön a fájás, anyám hátulról aggódva figyel, M. épp megérkezik, kicsit megrémül a látványtól. Odajön, kezemet megfogja ő is, hosszas nyúlkálás után sikerül. Megreped a burok, húúúú!

Várunk, semmi változás… Jön doki, át kell menni hagyományos szobába, Anyu ki, és oxitocin fog kelleni. Jó, erre mit lehet mondani? Annyira fáradt voltam már, hogy fájások közt állva is elaludtam. Fekve-ülve sokkal jobban fájt, így szinte végig álltam meg sétáltam.

Közben M. egy angyal volt! Mindent megtett értem, én leginkább azzal háláltam meg, hogy jól elküldtem szegényt, de nem sértődött meg, újra és újra próbálkozott más segítségekkel.

Telt az idő, nem láttam kiutat, megjött a fotós barátnőm, akivel meg volt beszélve, hogy fotóz majd. Most meg legszívesebben nem is fogadtam volna, nem hogy még fotózzon is… Fotózott, én leginkább bujkáltam. Faltámasztás, jajongás. Átmentünk a hagyományos szobába, M. próbált erőt adni, de nem hatott rám semmi, a büféből vett nekem egy Anyák Lapját, hogy attól hátha megjön a kedvem – persze, nem az olvasgatástól, csak a látványtól, hogy Anya…

Bekötötték az oxitocint, harmadikra sikerült, mondhatom, én tűfóbiás, majd belehaltam… Innentől már van, amire nem emlékszem…

Állunk, M. nyakában lógok, fáj nagyon, nem bírom tartani magam, aztán fel a szülőszékre. Ilyen modern, mozgathatós, nem valami kényelmes, nyafogok. Egyik oldalról CTG-zsinórok, másikról infúzió, nem tudok nagyon mozogni.

Telt az idő, nem tudom, mennyi… Aztán nyomjak, mintha kakilnék, üvöltöttem, nem bírtam anélkül. M. már sápadtan, szinte csak imádkozik a kezemnél – pedig nem vallásos, de itt mindent bevetett –, csak néz a szemembe és próbál segíteni. Nyomok, nyomok, nézik a szívhangot: jó.

A szülésznő elkezd gátvédelmet alkalmazni rajtam, ami nem valami kellemes, többször undok – rá is szóltam, hogy ne, mert nem bírom, de nem hagyta abba… Nyomok, de már nincs erőm, mondják, hogy mit csináljak, sokszor nem bírom követni, általában nem bírtam követni. Nézik a szívhangot, jó, és mondják, hogy jön Picur feje, megfoghattam, de nem lett több erőm, M. biztat, ő is látja a fejét.

Aztán egy irdatlan nyomásingerrel kijön a fej, néznek szívhangot, hallom, hogy alig van. A doki arca aggódó, a szülésznő kiabál, hogy nyomjak a baba miatt, akkor nem bírtam. M. kéri, hogy nézzenek szívhangot, nem néznek, közben hátul látom, hogy jön be egy csomó idegen, nagy táskákkal. Doki felmászik az ágy szélére, a hasamra teszi a kezeit, megfogom a karját és ráparancsolok, hogy ezt hagyja abba, nagyon fáj, de nem hagyja. Szerencsére – most már tudom…

Nyomok, kibuggyan Picur teste is, forró és jó. Azonnal elvágják a zsinórt, nem szólnak egy szót sem, M-mel egymást nézzük, nem szólunk, csak egymás szemébe nézünk értetlenül, hogy mi lesz most. Picur nem ad hangot, lila, dolgoznak rajta, nagy pumpával az arcán, masszírozzák, csöveket tesznek bele az orrába, torkába, nem ad hangot. M. fogja a fejét, én fekszem, és nem tudom, mi lesz most.

Hosszú, kábé két perc után nyekergés és sírás. M. megszorítja a kezem, hogy minden rendben, sír. Én értetlenül fekszem, várok. Gyorsan bebugyolálják őt. M. épp le tudta fotózni, amikor felöltöztették, nekem odatartották, megcsókolhattam az arcát négyszer, és elvitték. Azt mondták, rendben lesz. Meggyőzően mondták, de mi még aggódtunk.de12

Utána kis szakadások varrása stb. M. végig fogta a kezem (amivel végig úgy szorítottam az övet, hogy majd szétroppant – és utólag azt mondta, hogy jó volt, hogy így szorítottam őt, meg néha a hátára csaptam nagyot, vagy a vállába martam hatalmasat, és hogy neki ez jó volt, hogy legalább neki is fájhatott valami).

Ezek után kitoltak az addigra kis sereggé alakult családi várakozóinkhoz, mindenki nagyon édes volt. Kiderült, hogy végig kihallatszottak az üvöltéseim, minden fájásnál, anyám már azt hitte, nem élem túl. Mindenki gratulált, kaptunk kis apróságokat, elbúcsúztunk. M. is haza kellett, hogy menjen. Sokszor elmondta, hogy milyen szép vagyok, és hogy mennyire ügyes voltam – nagyon drága volt!

Szobámba betolt a szülésznő, Picurt meg rég elvitték inkubátorba, ahova bármikor be lehet menni, én meg nem tudtam menni. Befektetett G. az ágyba, és elbúcsúztunk. Kábé öt perccel később babasírást hallok, tutira veszem, hogy Picur az, és erőre kapok, felkelek, mire majd visszaájulok, annyira nem volt vérem. Nem adtam fel, szörnyű lassan, megkapaszkodva elvánszorogtam az újszülöttrészhez, Picur bent feküdt kis grillsütőszerű tálban, nem sírt, nyugodt volt, elaltattam. Kezem a hasán, fogta két ujjam, repkedtem a boldogságtól! Gyönyörű volt! Visszakúsztam az ágyamig, és erőgyűjtő alvásba kezdtem. Következő nap reggel azonnal mentem Picurhoz, ott várt engem, aztán sírt, engedélyt kértem, hogy mellre tehessem, hisz addig nem lehetett. Sikerült elsőre, buzgón falatozott mindkét mellemből, én meg a fellegekben jártam!

A következő napok is jól teltek, S. jól evett, harmadnap reggelre lett is mit. M-mel állandóan telefonon „liheg”-et hallgattattam, ő meg ájuldozott messziről, állandóan bejött hozzánk, több órát is. Közben mi elvonultunk enni, és vissza a büszke apához – ebbe a kórházba nem jöhet be az apa sem a szülés után látogatni, csak üvegen át nézheti babáját…

M. szülei bejöttek következő nap, nagyon kis lelkesek voltak. Ők hoztak minket aztán haza, akkor már mondjuk kikérdezett az anyja, hogy hogy szopik Picur. Mondtam, hogy napközben óránként kétszer tíz percet, éjszakánként meg háromóránként. Erre ő, hogy rendszer kell, már éjjel nem is kéne neki adni… Ezt nem tudom, hogy gondolta… Mindegy! Szóval ők is örülnek, a maguk módján…

Mi meg szép kis boldog család lettünk! M. odavan a fiáért, annyira szerelmes belé, olyan jó őket együtt nézni! Épp az előbb telefonált, mert ma vetít, hogy mi van velünk, hadd hallgassa Picur lihegését, és milyen nagyon várja, hogy hazajöjjön hozzánk… Mi meg nagyon várjuk őt!

D. E.

Második szülésem > > >
Harmadik szülésem > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.