igaz történetek szülésről, születésről

543. nap: A fényes, határtalan erő birodalmában (Mirabel)

Megjelent: 2012. márc. 31.

Boldogan vártuk férjemmel a kisbabát. Minden szépen, simán ment, sosem voltam rosszul, remekül éreztem magam. Jártam szépen választott orvosom magánrendelésére. Barátaim ajánlották, és a kórházról is, ahol dolgozott, csupa jókat hallottam. Nyugodtan vártam tehát első kisbabám érkezését. Édesanyám, sőt már a nagymamám is kórházban szülték gyermekeiket, a barátnőim szintén, minden történet a filmvásznon és a családomban erről szólt, és én sem kérdőjeleztem meg ezt egy pillanatig sem.

Mígnem elérkezett egy kötelező vércukorvizsgálat a választott kórház szülészeti osztályának alagsorában. Amíg ott vártam a soromra a sok kismama között, s néztem a zöld csempét a falakon, a kávéautomatát a folyosón, egyszeriben úgy éreztem: ez így nincs rendjén. Én nem szeretnék ide jönni, nem szeretném kórházban megszülni a gyerekemet. Itt nem vagyok jó helyen. Vagyis nem vagyok a helyemen.

Hogy miért? Akkor nem tudtam, nem is gondoltam semmire. Csak éreztem. Most már ‒ hét évvel később ‒ tudom. El kell ezt is mondanom.

Első kép: kicsi óvodás vagyok. Egy éjszaka kruppos rohamom van, kórházba kerülök. A kórterembe senki nem léphet be, egy üvegfal mögött állok, nézem az anyámat és sírok. Félek, nem értem, miért nem jön oda hozzám. Senkihez nem beszélek, ételt nem fogadok el. A fal felé fordulok, ha valaki közelít.

Második kép: tizenkilenc éves vagyok, éppen elkezdtem az egyetemet. Magzat növekszik bennem. Eszembe sem jut más megoldás, csak azonnal megszabadulni tőle. Belépek a műtőbe. A zöld csempe. Meglátom az orvos karját, tele van barna pigmentfoltokkal. Hát ezzel a kezével fogja megölni? Úristen! Hogy szökhetnék meg? Már nem teszek semmit. Túlélem. A kisbaba nem.

Harmadik kép: az apám halálos beteg. Az utolsó hetekben megint kórházban van. A csempe. A kávéautomata a folyosón. Néha ő is kér egy vacak kávét. Miért nem lehet otthon? Miért kell itt meghalnia?

Hát, ezért volt. Nem a kórház tehet róla. Hanem az, hogy számomra mit jelent. Ha bemegyek, nagyon fogok félni. És ezt így nem lehet!

Hallottam már az otthonszülésről, de valami szektás, fura dolognak képzeltem. Ettől fogva viszont egyre többet gondoltam rá, addig-addig, míg végül elmentem a Napvilág Születésház tanfolyamára. Hogyha végül máshogyan döntöttem volna, akkor is érdemes lett volna végighallgatni, mert rengeteg érdekes és hasznos dolgot hallottam a várandósság alatti vizsgálatok értelméről, a szülés folyamatáról, az újszülöttről, a szoptatásról, mind-mind felkészült szakemberektől, akik a várandósságot és a szülést nem betegségként, hanem természetes folyamatként kezelik, és a várandós nőket pedig felnőtt, értelmes és felelős emberekként. Hangsúlyozták végig, hogy senkit nem akarnak rábeszélni, hogy otthon szüljön, az a legjobb, ha egy nő ott szül, ahol biztonságban érzi magát. Hogyha a kórházban érzi biztonságban magát, akkor ott jó neki, hogyha otthon, akkor ott. Ez mindenkinek a saját döntése. Megnyugodtam, és már biztosan tudtam, én otthon szeretnék szülni.

Férjem először nagyon meglepődött, és idegenkedett a dologtól, de viszonylag könnyen meggyőztem. Édesanyámat már sokkal nehezebb volt. Nagyon félt az egésztől, mert azt gondolta, hogy veszélyes, és mindenáron le akart beszélni. Elvittem őt is a tanfolyam egyik napjára, éppen amelyiket  Geréb Ági tartotta. Látva azt a felkészültséget, szakmai tudást és emberséget, amellyel ő beszélt, anyukám is elfogadta a döntésemet, bár tudom, titokban továbbra is aggódott értem az utolsó percig.

Éjszaka kezdődtek a fájások. Alig bírtam kivárni a reggelt, hogy telefonálhassak a megadott számra. Összekutyultam a billentyűket, és véletlenül a másik Ágit hívtam fel, aki eljött, és közölte, valamikor szülni fogok, igen, de az még jóval odébb van, nyugodjak meg, és hívjam, ha változik valami. Nem változott. Egész nap rendszeres fájásaim voltak, éjjel is alig aludtam.

Másnap reggel felhívtam a számot, Geréb Ági vette fel, és miután elmondtam, hogy vagyok, megkérdezte, el tudnék-e jönni hozzá, hogy megvizsgáljon. Mondtam, igen, és elvillamosoztam hozzá a fájásaimmal. Megvizsgált, és azt mondta, a baba jól van, de még mindig szinte semmi tágulás, ezt a szakaszt a nők nem is szokták érezni, menjek nyugodtan haza, és hívjam bármikor. Mindenesetre szól a doulának, akit választottam, hogy lassan induljon el Szegedről.

Hazamentem, továbbra is ugyanaz. Nem értettem: hogy lehet ez ennyire lassú?? Már két napja tart! Aznap éjjel sem aludtam, csak ülni tudtam egy fotelban az ágy mellett.

A harmadik nap reggel hívás nélkül megérkezett a három Ági: a doula és a bábák. Geréb Ági megvizsgált, még mindig nagyon picit tágultam csak. Minden nőgyógyászati vizsgálat, amin életemben átestem, nekem kellemetlen volt, sőt néha kifejezetten rossz, fájdalmas. Geréb Ági volt az egyetlen orvos, aki azt mondta, szóljak, ha valami kellemetlent érzek, miközben megvizsgál, és ha ő vizsgált meg, soha semmi rosszat nem éreztem. B. Ági, a doula velem maradt, a többiek megint elmentek. A férjemnek fontos zenekari próbája volt, kérdezte, elmehet-e délelőtt. Persze, menjen csak, talán estefelé meglesz a baba, ha így haladunk.

Kettesben maradtunk a doulával. Nagyon örültem, hogy velem van, biztonságot adott már a jelenléte is. A fájások erősödtek, már csak keringeni tudtam körbe-körbe a szobában. A doula forró, muskotályzsályás borogatást tett a hasamra minden fájáskor, nagyon jólesett. Tartotta a forró törölközőt, ami égette a kezét, és jött velem, a szünetekben masszírozta a sajgó derekamat. Nem tudtam megállni, leülni, vagy feküdni egy pillanatra sem, csak járkálni, keringeni, hangosan aaaaaaa követni a fájásokat. Próbáltam a babára gondolni, hogy együtt megcsináljuk, egymásnak adjuk az erőt. Ez segített átvészelni a fájdalom hullámait.

Valamikor megérkezett Geréb Ági és másik Ági újra. Most már maradtak. A baba szívhangját meghallgatták, minden rendben. A tágulás még mindig lassúnak tűnt. Geréb Ági homeopátiás golyócskát adott. Az első nem hatott, a második már igen. A fájás még erősebb lett, hánytam. Éreztem, hogy elborít valami hatalmas erő. Már nincs visszaút, olyasmi történik velem, ami teljesen ismeretlen, és egy soha nem tapasztalt világba kerülök.

Kérdezték, volna-e kedvem a fürdőkádba menni. Hát persze. A forró vízben végre nem volt elviselhetetlen a fekvés, és a lábam megpihenhetett. A fájdalom átváltozott, elképesztően megnőtt, most mintha belülről szanaszét akarna szakítani az a hatalmas erő, aminek az erejét csak a tenger hullámaihoz tudom hasonlítani. Nagyon hangosan kiabáltam, a fürdőszoba falai felerősítették ezt a hangot, az én hangomat. Amúgy csendes, békés ember vagyok, különös élmény volt ez a belőlem felszakadó hang.

Semmit nem tudtam volna máshogyan csinálni, hiszen nem volt külön akaratom, hanem sodort magával, ami megtörtént velem. Láttam, hallottam, hogy mi történik körülöttem, de mégsem voltam ott. Vagyis valahol mintha egy másik dimenzióban is lennék, egy fényes, határtalan erő birodalmában. Úgy éreztem, most itt bármi megtörténhet.

Hirtelen minden felgyorsult, Ági mondta, hogy jöjjek ki a kádból, úgy könnyebb lesz. Ekkor ért haza a férjem. Mint később megtudtam, koradélután volt, telefonáltak neki, hogy siessen. Éppen hogy hazaért az utolsó félórában. Valahogy a hálószobába kerültünk, ő az ágy szélén ült, és hátulról átkarolva tartott engem, én félig-meddig guggoltam az ágy előtt. Nagyon jó érzés volt, ahogy tartott, az, hogy nemcsak megfigyelője a gyermekünk születésének, hanem igazán segít, és részt is vesz benne. Ekkor már tolófájásaim voltak. Nagyon megkönnyebbültem, mert tudtam, nemsokára vége, meg fog születni a baba. A hosszú vajúdástól nagyon fáradt voltam már.

Ági nézte a szívhangot, és azt mondta, nincs jól a baba, próbáljak segíteni neki kibújni. Egy kis palackból oxigént kaptam. Meglepődtem: hiszen olyan elképesztő erő tolja kifelé belőlem a babát, hogyan tudnék én ehhez hozzátenni? Azért megpróbáltam nyomni én is. Alig egy pár kellett hozzá, és már kint is volt! Ági előttem térdelt, és az odakészített párnákkal várta a babát. Az ő kezébe érkezett.

Azt kérdeztem: „Él?” Ági felelt: „Hát persze, hogy él.” Abban a pillanatban varázsütésre megszűnt minden fájdalom, az ágyon a mellemen pihent a kislányom. Gyönyörű volt, nagyon picike, mint egy porcelánbaba. Nem sírt, csak kicsit köhécselt. Ez a boldogság tényleg elmondhatatlan.

Nagyon fáradt voltam, és még mindig csak messziről érzékeltem a történéseket: valamikor a férjem elvágta a köldökzsinórt, ott, ahol már nem lüktetett, és a méhlepény is megszületett. Nem volt erőm megnézni, de Ági mondta, elöregedett, és ez lehet a magyarázata, hogy a baba ilyen kis súllyal született, a méhlepény a végén már nem táplálta megfelelően.

Ágiék úgy ítélték meg, hogy a baba légzése nem tökéletesen tiszta, ezért kihívtak egy gyerekorvost. A bebugyolált babát a férjem vette a karjába.

Megpróbáltak a fürdőszobába vinni, hogy megmosakodjak, de nem bírtam felállni, annyira gyenge voltam, így hát az ágyon mosdattak meg. Ezután egy kis kellemetlenség következett, mivel a gátam megrepedt, Ági úgy látta, jobb, ha összevarrja. A szülés alatt és ekkor sem kaptam semmiféle fájdalomcsillapítót, tehát azért ez bizony fájt. El kell mondanom, hogy a szülés során még a legelképesztőbb fájdalmak közepette sem gondoltam egy pillanatig sem arra, hogy jó volna valamilyen fájdalomcsillapító. Ez a gondolat nem létezett, mert a fájdalom és a szülés ereje elválaszthatatlanok voltak, a fájdalom hatalma túlnőtt rajtam, az a fájdalom, amely majd szétszakított, egyben az erő volt, amely a világra segítette a kisbabát.

A repedés összevarrva, most már tényleg megpihenhettem, magamhoz ölelve a kicsit. Még mindig meztelenül, ő is, én is. Forró augusztusi délután volt. Megpróbáltam mellre tenni, azonnal nagyon ügyesen szopni kezdett. Pihentünk, aludtunk. Az idő nem létezett, semmi nem létezett, csak mi, együtt.

Megérkezett a gyerekorvos. Nagyon finoman, óvatosan nyúlt a babához, ott a karjaim között megvizsgálta, meghallgatta, és nagy örömünkre azt mondta, teljesen tiszta, átlégzett a tüdeje, minden rendben van. Miután megírta az anyakönyvezéshez szükséges orvosi igazolást, az orvos elment.

Nemsokára Ágiék is elköszöntek. Nagy szeretettel búcsúztak, amiben már ott volt az együtt átélt csodálatos élmény, amely során olyan közel kerültek hozzám, mintha mindig is a családomhoz tartoztak volna. Mert mindvégig a születésben benne voltak, sohasem kívülállók. Ez olyasmi, mintha lett volna egy láthatatlan kör a szülés és körém rajzolva, és ezen belül csak a szeretteim lehetnének ott. Nagy ajándéknak tartom az élettől, hogy gyermekeimet otthon, háborítatlanul szülhettem meg, és nagyon hálás vagyok ezért Geréb Áginak és mindenkinek, aki vele dolgozik. Elsősorban Geréb Áginak: köszönet a feltétlen figyelemért és szeretetért, másik Áginak: köszönet a jelenlétéért és a humoráért és B. Áginak: köszönet a sok segítségért, megértésért és vidámságért.

Milán >>

Véletlenül kiválasztott mesék.