igaz történetek szülésről, születésről

906. nap: Sima ügy, csak közben család lettünk (Tódor születése)

906. nap: Sima ügy, csak közben család lettünk (Tódor születése)

Belgiumban lettem várandós. Akkor költöztem oda. Ott is akartam szülni, mert ott, mondjam így, szabad. A tb fizeti, nem néznek ufónak, nem felelőtleneznek le, értitek… (Kevesen szülnek otthon mégis.)

Mivel „versenyhelyzetben’’ én mindig bestresszeltem és simán levertem azt a lécet, aminél helyből magasabbat ugrom, egyértelmű volt a színhely. Nálam a kórház kb. tuti császár. Bocs, kösz, nem. Az otthon mint helyszín meg mindig is egyértelmű volt. Attól, hogy nem akartam a szülést magasugrásnak megélni, és világos volt, hogy a kórház a kórok háza, az, hogy kórház VAN, ha be kell menni, segítenek, mert ez a dolguk, elég volt mint tudás. Tudtam, nem lesz ilyen. Mert ha mégis, az rendben van. A bába megtalálása is nagyjából így volt egyértelmű. Többükkel is találkoztam, és nem.

Bettinát megláttam, és kérdés se volt. Ő az. Bizalom első látásra. Itt elmesélem, hogy Belgiumban a várandósságot, a szülést és a gyermekágyat is a bába kíséri. És Bettina azért – tegyük hozzá – elég „ufó’’ volt, ott Belgiumban. Megérzéseit becsülte annyira, mint a szabályokat, a támadásokat állta, és végtelenül bízott a szülő nőben, meg a születésben, jobban, mint mások, bár ezt akkor még nem tudtam, csak éreztem.

Aznap éjjel azt álmodtam, hogy az ágyam végénél lévő tükör alagút, és fény jön rajta át. Hm. Későn keltünk, enyhe kontrakciókra ébredtem. A postaládában levél várt: mennék be sürgősen az idegenrendészetre, megkaptam a tartózkodási engedélyt. (Szeretem az élet kompozíciós érzékét.) Na, akkor azt most kéne, különben a sürgős az felejtős… Vicces volt. Várni, ügyintézni, vajúdni… Titokban. Ritka összehúzódások még, persze. Hazafelé bevásárlás, borsóleveshez. Tea a sarkon, barátaink éttermében. Főztem egy levest. Vagy nem én, a Papa?

Aztán átjött Bettina, megnézett, négy óra felé. Kétujjnyi, azt hiszem. Majd elment, és én vasaltam, a pelenkákat. Az nagyon ment, mert egyre nagyobbakat lehetett kapaszkodni a vasalódeszkába. Fél hét körül a Papa is elment, volt egy rövid fellépése. Bettina vitte, mert eleve ment volna a koncertre, meg mert így csipogón mindkettőjüket elérhettem. Én mondtam persze, hogy menjenek… Mégis fura volt, amikor leléptek.

Nem sokat voltunk egyedül, pár percre rá megérkezett a mamám, meg a legjobb barátnőm. Meglepetés… Judit megérzése: MOST induljunk, Budapestről. Hát jöttek. Jókor jöttek.

Aztán nem akartam kijönni a kádból, de amikor nagyon melegem lett és hányingerem, akkor mégis. Bettinának is szólt valaki, biztos Papa, jött, mert két utcára lakott. Megjegyzem, én már nem voltam beszámítható, szólni, telefonááálni, eszembe se jutott. De jó, hogy nem voltam egyedül.

Fájt, és félni kezdtem. Ész nélkül, tárgy nélkül. Itt már azt se tudom, mikor volt csukva a szemem, mikor nem. Elárasztott a fájdalom, vitt a hullámain. Éreztem, mire lenne szükség, milyen érintésre, de nem tudtam artikulálni.

Szóval, belépett a bába, a földön térdeltem. Mondta kedvesen, nyomjak nyugodtan. Hát, de hogy? Kellett idő, amíg ráéreztem. Bábám hozta a párját, Dragant, aki valami könyvet akart írni a témáról… Mondtam, jöhet, ha oké, hogy esetleg kiküldöm. (Haha ‒ tudtam beszélni?) Csendes jelenlét a sarokban.

Két dologra emlékszem, egy, hogy milyen elementáris volt benyúlni, és érezni Tódor fejét. A másik, még ezelőtt, egy halk mondat Dragantól: „Próbáld ellazítani a nyakad…” Fent nyomtam addig, nyilván, mert azonnal megéreztem a változást. Az hatalmas érzés volt, ahogy nyomult kifelé a baba. Mert tudtam segíteni ebben, végre. Testem ma is emlékszik a mozdulatra, honnan is tolok…

Ekkor már, fáradtan – műtött gerinc – Papának dőlve, ülve. Vele együtt. Egy koncentrált, várakozó örömmel teli nyomás. – És kijött.

Valami izé. Kiáltott, elhallgatott. Sötét volt, meg a lábaim olyan messze tőlem… Bettina fogta meg, rám tette. Az fura volt, csak néztem, simogattam, de nem mertem lejjebb húzni, pedig pont a szemét nem láttam. Nézdegélt, érdeklődve, csendesen.

Cici. Méhlepény. Itt ködösek az emlékek, mert eufória.

Leszáguldottam zuhanyozni, Bettina szorosan követett, fel se fogtam, mit „aggódik’’. Siettem, vissza a KISBABÁMHOZ. Akkor nyúltam utána először… Anyatigris elragad… Akárki kezéből. Emlékszem, a méhlepény szépségét ecsetelte drága Bettina, de annyira nem érdekelt semmi, csak a kisfiam.

Egy óra előtt születtél, Tódor. Május volt. Fél háromkor már mindenki aludt, persze, mert elfáradtunk.

Napkeltekor kipattant a szemem. Te feküdtél velem szemben, arcod centikre arcomtól. Mennyei békében, földöntúli tisztasággal… Soha ilyen szépet nem láttam, soha ilyen boldog nem voltam. Soha ilyen jó szagot nem éreztem. S közben milyen egyszerű, egyik éjjel egy ágy, két felnőtt, egy has, egy paplan, 24 órára rá ugyanaz az ágy, két felnőtt, egy baba, egy paplan. Sima ügy, csak közben család lettünk.

F. D.

Esra > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.