igaz történetek szülésről, születésről

829. nap: Szülés két felvonásban szünettel (Vince születése)

829. nap: Szülés két felvonásban szünettel (Vince születése)

Testvért szerettünk volna. Jött hozzánk egy lélek, aki mégis meggondolta magát. Nem egy egyszerű vetélés volt, műtéttel kellett befejezni, és utána három hónapig kéthetente vérvételre járnom, hogy csökken-e rendesen a béta-HCG.

Aztán a kötelező várakozási idő leteltével megfogantam újra. Nem indult problémamentesen, volt egy pánikolós vérzés, aminek eredménye pár nap kórház (testközelből megéltem egy kórház végnapjait, a fejem felett zárták be), majd hormontabletták és az első időben szigorú fekvés.

A várandósság ezeket leszámítva problémamentes volt, már nem érdekelt, hogy mi hogy nem működik bennem jól, mert volt bizonyságom, hogy jól működök. Orvost nem váltottam, mert hisz tapasztalt, meg okos, meg tényleg rendes és emberséges volt a vetélésemnél is, és a császárral sem rémisztgetett már. Viszont azt elhatároztam, hogy engem többet ollóval alul nem illetnek, mert ha meglátom a lábam között a fémes szerszámot, rúgni fogok. Helyette inkább készítettem a lelkem, a testem, hogy minél később megyek be, és szorgalmasan alkalmazom a gátmasszírozást.

Első nap

Éjjel nem bírtam elaludni, és egy körül olyan érzésem volt, mintha fájásaim lennének… Felkeltettem a férjemet, hogy nézze, mennyi idő telik el köztük. Ötpercesek voltak, de nem annyira fájtak. Meleg vizes zuhanyzás (hajmosás, mert ilyen fejjel nem szülhetek), kivárás, de nem múltak el, és továbbra is rendszeres ötpercesek. Végül hajnali négy körül telefon a nagymamának, hogy jöjjön vigyázni a lányunkra, mi megyünk a kórházba.

Kórházba beérve, kisebb vita, hogy a dokim itt dolgozik-e (a korábbi kórház bezárása miatt és a másik kórház szülészetének késedelmes elkészülte miatt jött ebbe a kórházba, de a papírjait még nem adta le, így a kollégák nem tudtak róla, csak a főnök), végül beengedtek a szülőszobára, beöntés, borotva, és utána CTG. Két darab 40-es fájást mutatott csak, azokon kívül semmi, és nem is éreztem semmit. (Most már tudom, hogy a szervezetem nem érezte magát egy idegen helyen biztonságban, és ezért állt le a szülés. Mert hormonálisan így működünk, nem véletlenek az ilyen leállások kórházba érve, mert hiába gondolják sokan fejben, hogy a kórház egyenlő biztonság, a testük mégis az ellenkezőjét mondja!) Ügyeletes megvizsgált, bő két ujjnyi, de azért inkább csak egyet ír a kórlapra. Viszont fájás semmi.

Elkezdtem lépcsőzni, de arra sem jött vissza semmi, csak még fáradtabbnak éreztem magam, Zoli meg majdnem elaludt ülve a padon. Végül dokink megérkezett, de még mindig semmi fájás. Megvizsgált ő is: kétujjnyi tágulás még mindig, de továbbra sincs semmi fájástevékenység. Abban egyeztünk meg, hogy nem repeszt burkot, és ha akarok (hát persze, hogy akartam), akkor saját felelősségre hazamehetek, de csütörtök reggel szeretettel vár a rendelőben. (Eredetileg szerda reggel mentünk volna hozzá.)

Lányunk maradt a nagyiéknál, a férjem meg egy kisebb (amúgy sikertelen) téli gumis kerékcsere után hazadobott, ő elment dolgozni, én meg aludtam egy nagyot. Este korán lefeküdtünk, mert mindketten nagyon fáradtak voltunk.

Második nap

Másnap délelőtt a sógornőm felhívott, hogy jön szívesen vigyázni a lányunkra, leviszi a játszótérre (negyediken lakunk, lift nincs). Mondtam neki, hogy egyelőre jól vagyok, lemegyek, de ha van valami, majd hívom. Letettem a telefont. Valami furcsa érzésem támadt. Irány a vécé, ahol is szembetalálkoztam egy nyákdugóval. Telefon újra a sógornőmnek, hogy jöjjön, én már nem megyek le a negyedikről, csak a kórházba…

A nap nyugisan telt, Hanna és a sógornőm sétált, játszóterezett, én olvasgattam és takarítottam, még porszívóztam egyet ‒ de továbbra sem volt semmi fájás. Drukkoltam, hogy ha már nem 13-án született meg a baba, akkor legyen 15, mert a lányunknak is páratlan számokból áll a születési ideje, akkor legyen a testvérének is. Még azon szurkoltunk, hogy a csütörtök reggel esedékes rendelői látogatás után már a szülőszobára menjünk, és ne a legnagyobb csúcsforgalomban kelljen az autóban ülve vajúdnom.

Este kis tévézés után (és a „kötelező” gátmasszázs után – szerettem volna elkerülni a gátmetszést, így a 36. héttől kezdve szorgosan alkalmaztam ezt a technikát), irány az ágy. Nem nagyon tudtam elaludni, de egy kicsit sikerült.

Harmadik nap

Hajnali 0 óra 11 perc, szintén furcsa érzés, valami meleg és vízszerűt érzek a lábamnál. Meg se merek mozdulni, nehogy teljesen eláztassam az ágyunkat, felkeltem a férjem, hogy pattanjon, hozzon egy törölközőt, ha nem akar matracot takarítani, mert elfolyt a magzatvizem. Gyors telefon a dokinak (utasítás: irány a kórház!), majd nagyinak gyerekfelvigyázni, mert most nem vaklárma, tényleg megyünk. Gyors zuhanyzás, férj még a maradék pár dolgot bepakolja a táskába, és irány a kórház.

Az utak teljesen üresek, hamar beérünk. Fájások nagyon szépen, rendszeresen erősödve jönnek. Egy óra körül beérkezünk a kórházba, ugyanaz az aranyos szülésznő az ügyeletes, akivel kedden találkoztunk. Megvizsgál, háromujjnyi, tényleg szülni fogunk. Beöntés opcionális, én élek vele (nyugodtabbnak érzem magam tőle, és a vécé ugyanabban a helyiségben), borotvát megúszom, mert kedden már túlestem rajta. Zuhanyzás után hálóingbe bújok, CTG ‒ szép fájások, de mivel nem találjuk a sztreptokokkusz-szűrésem eredményét, dukál egy antibiotikumos infúzió. (Szülés után hat héttel a kontrollon megkapom a leletet, teljesen negatív. Tehát tök feleslegesen kaptam… A fiam penicillinérzékeny lett később, biztos véletlen egybeesés…)

Szülésznővel megbeszéljük a gátvédelmet (megígéri, hogy valahogy beadagolja a konzervatív dokimnak – mert ő még nem tud erről), és megbeszéljük a fájdalomcsillapítást is (nem kérek). Miután lecsurog az antibiotikum, tovább sétálgathatok, szülésznő hívja a dokit, hogy jöhet, mert tényleg szülünk. Sétálgatás közben egy-egy fájásnál megtámaszkodom az ágyban, Zoli masszírozza a derekam, így elviselhetőbbek a fájások.

Egyik ilyen alkalommal székelési ingert érzek, mondom a szülésznőnek, megijed, hogy úristen, tolófájás, én meg győzködöm, hogy nem, nekem tényleg vécére kell mennem, hiába a beöntés, még érzem, hogy maradt bennem valami. Ágytálat ajánl, de kikönyörgöm, hogy hadd mehessek el vécére, mert nekem ez úgy nem megy. Viccelődik, hogy újszülött szettet meg köldökszettet vigyek a vécére, hátha megszülök, de mindenesetre kiabáljak ki, ha így történne. Irány a vécé ‒ és nem gyerek jön ki.

Vissza a szülőszobára, sétálgatok, pár korty víz, némi szőlőcukor jólesik, és végre megérkezik a dokim. Felfektet a szülőágyra, és mintha megint elvágták volna, nem érzem a fájásokat. (Már megint miért háton fekve?!) Morog a gátvédelem miatt (szétszakadt hüvellyel riogat, aztán megbékél vele, mert két fájás közt kiabálom, ha nem megy, akkor vághat, hagyjon már békén! (Már megint harcolnom kell szülés közben…)

Aztán végre egy fájás, és megvizsgál (brutál módon fáj ‒ tudom, hogy kézzel tágított, már érzem, hogy mi a különbség), teljesen felpuhult méhszáj, mindjárt szülünk. De fekve alig érzek valamit. Szülésznő megfordít (grillcsirkeeffektus), egy fordítás jobbra, még egy fájás, megint megvizsgál a doki (szerintem ez a legrosszabb az egészben), és kérdezi, hogy nem akarnék nyomni, mert már megtehetném, a gép is jelzi!

Csodálkozva nézek rá, hogy tényleg??? Ezen felbuzdulva, minden energiatartalékom mozgósítom (nem érzem magam csöppet se fáradtnak, kimerültnek, hiszen mindjárt láthatom a babámat), első tolófájás, már látszik a haja, másodikra kint a feje, innentől apró légzések a gátvédelem miatt. Már majdnem sikerül, amikor doki a baba nyakára tekeredett köldökzsinórtól megijedve kicsit rásegít a nyomásra (megnyomja a hasam erősen… igen, megint!).

A szülésznő és a doki mint egy 70 éve házas csipkelődő házaspár veszekednek a lábamnál, hogy most miért is avatkozott közbe, röhögnék, ha nem éppen szülnék, és hajnali 3 óra 25-kor megszületik a fiam, Vince. Hasamra teszik, gyönyörű hajas baba. El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan és könnyen megszületett. Elviszik tisztogatni, méredzkedni. Én meg fel sem fogom, hogy megszültünk. Lepény megszületéséhez már kapok egy kis oxitocint (remek…). Doki aztán nekilát a stoppoláshoz (fél centit repedtem a közbeavatkozása miatt), na, ez a rész sem leányálom, hiába kérek dupla adag érzéstelenítőt. (Közben röhögnek rajtam, hogy megszülök fájdalomcsillapítás nélkül, de ehhez meg dupla adagot kérek.)

A férjem a fiunkkal a budoárban, aztán visszajön. Drágám 3860 g, Apgar 9/10-es, de a hosszára nem emlékszik. Közben visszahozzák Vincét, de még nem foghatom meg, mert dokim még dolgozik, én meg szorítom össze a fogam. Apuka kezébe adják, de nagyon nyekereg, így elviszik, mert furcsán nyöszög (állítólag valami adaptációs probléma).

Doki végez, papírmunka, aztán elköszön. Még viccelődik, hogy „maga a szülészek álma, ilyen gyorsan és könnyen” (körülbelül 40 percet töltött bent a kórházban), aztán cinkos mosollyal hozzáteszi, hogy „igaz, két részletben szül”. Nevetünk. Az agyam kitöröl minden rossz élményt, mert sokkal kevesebb volt, mint a múltkor.

Mi fent maradunk a szülőszobán, öt órakor felkelhetek majd pisilni meg zuhanyozni. Addig beszélgetünk, és értesítjük telefonon a családot. Hívjuk a nagyit, kérdezi, a telefonba, hogy „Na mizujs, hogy állunk?”, mondom, hogy megszületett Vince, és hallom a vonal túloldalán a sírást. Hívjuk még az én családomat is, és mennek az SMS-ek az ismerősöknek.

Végre öt óra, már alig várom, hogy felkeljek, nagyon kell pisilnem. Szülésznők viccelődnek, ahogy felpattantam az ágyról, hogy nem is látszik, hogy most szültem. A vécében férj röhög rajtam, ahogy hallja, hogy mennyi jön ki belőlem. Bejön ő is velem, nehogy rosszul legyek egyedül, de semmi ilyet nem érzek.

Vécé után gyors zuhany, összeszedjük a cuccunkat, és irány a kórterem, és most betegnek sem érzem magam. Apuka lemegy az autóba a nagy pakkért, mi meg szülésznővel a kórteremhez. Mennék én gyalog is lefelé, de végül lifteznem kell (szülésznő lusta), szülésznő meg csodálkozik, hogy tényleg milyen jól vagyok. Férjem segít behozni a táskát az ágyhoz, aztán elválunk, megy haza és utána dolgozni.

Reggel hatkor hozzák ki etetésre a babákat, csecsemős mondja, hogy hozott nekem egy Bálintot. Szemrebbenés nélkül válaszolok, hogy Bálintot nem kérek, köszönöm. Néz rám nagy szemekkel, látom bennük, hogy forog az agyában, hogy anyuka szülés után nem beszámítható (törvény van róla!), mondom, én Vincét kérek, aztán leesik neki a tantusz. És végre újra láthatom a kis szuszmákoló hajas babámat, aki szót fogadott, és páratlan dátumon született.

A kórházban töltött négy nap felejthető egy brutális módon horkoló anyukával (nulla alvás részemről), aki mindemellett széles rokonsággal rendelkezik, akik előszeretettel jönnek be a kórterembe (ami persze tilos), természetesen minden kopogás nélkül, és hangosan zajonganak.

A végeredmény pozitív, és így is lehet szülni, ez már közelebb van a vágyotthoz…

Vince most ősszel lesz ötéves

G. H. ZS.

Lőrinc > > >
Hanna > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.