igaz történetek szülésről, születésről

813. nap: Magzatburkos trükk ‒ haladó kórházban (Csabi születése)

Megjelent: 2012. dec. 26.

Amikor Gabi egyéves lett, úgy éreztük, hogy érkezhet a kistesó. Kis korkülönbséget terveztünk, de mivel az is fontos volt a számomra, hogy egyéves koráig mindenképpen tudjam Gabit szoptatni, ezért ezután kezdtünk próbálkozni. Csabi a negyedik hónapban döntött úgy, hogy szeretne közénk jönni.

Gyorsan nekiláttam az orvoskeresésnek, mégpedig úgy, hogy kiválasztottam a kórházat, ahol szülni szeretnék majd (fontos volt, hogy „természetesszülés-párti” legyen, és hogy lehessen rendesen bejönni látogatni a családtagoknak), és ott kerestem megfelelő orvost. (Érdekes, hogy amíg az első terhességem alatt úgy néztem az otthonszülőkre, mint holmi felelőtlen ufókra, ekkorra már értettem őket, de úgy voltam vele, hogy én nem vagyok elég bátor ehhez, nekem kell a kórház biztonsága, viszont ekkor már nagyon fontos volt, hogy természetes szemléletű legyen a kórház.) Sok vélemény meghallgatása után döntöttem az orvos személyét illetően.

Problémamentesen zajlott a babavárás, egyedül a végén vizesedtem. És voltak ugyan keményedéseim már a 14. héttől, de ezek nem befolyásolták a méhszáj állapotát. Tényleg nagyon jó várandósság volt, azt is élveztem, hogy hathetente jártam csak a dokihoz, és öt perc alatt végeztem, szép volt az élet.

A 36. héten mondta a doki, hogy a következő héten szabira megy ő is és a vele dolgozó szülésznő is, így akkor ne szüljek, ha lehet, meg még korai is lenne. Mire visszaér, már betöltöm a 37. hetet, onnantól minden oké, várjam meg.

A sors másként akarta. A 36. hetemet betöltvén a közel kétéves Gabival és apukámmal vásárolni mentünk, és megebédeltünk a városban. Ennek következményeként másnap én hasmenéssel, Gabi lányom véres hasmenéssel ébredt hajnalban. Magam miatt nem nagyon aggódtam, mert hamar túl voltam rajta, de Gabival bementünk a kórházba (hétvége volt) a vér miatt, meg azért, mert nem akart abbamaradni. Én nagyon ideges voltam, mert rossz állapotban volt szegény, és féltem, hogy bent akarják tartani, és hát hogyan maradok én bent ennyi idős terhesen vele a fertőző részen? Kiderült, hogy ételmérgezés, valószínűleg Campylobacter, és hogy nem kell vele befeküdni. Kapott antibiotikumot rá, gyorsan jobban is lett.

Mint kiderült, én nem. Két nap múlva furcsán éreztem magam reggel, pont volt időpontom CTG-re a kórházba, így meg volt beszélve, hogy a húgom jön hozzánk, hogy elvigyen. Megsürgettem. Amíg vártunk rá, a nyákdugó is elment, hasmenésem lett, én meg olyan remegős-szédülős voltam.

A kórházba vezető úton már összehúzódásaim is voltak, nem nagyon örültem neki, tekintve, hogy még nem töltöttem be a 37. hetet, ráadásul doki és szülésznő szabin… Mindenkinek telefonáltam a családból, hogy Zoli jöjjön, Anyu meg csatlakozzon a húgomhoz Gabi-vigyázásra.

A kórházban felvettek, CTG-re tettek, ez azt mutatta, hogy a baba szívhangja 190-200 között mozog. Mondták, hogy ez nagyon sok, nem vagyok-e lázas. Mondtam, hogy nem tudom, valójában tényleg furcsán érzem magam, de ez még nem jutott eszembe. Megmérték, 38,9. Kaptam Algopyrint, és miután elmeséltem az ételmérgezéses előzményeket, antibiotikumot is.

Megvizsgált az ügyeletes, és azt mondta, hogy 3-4 centire kitágultam már. Mivel a CTG nem mutatott rendszeres összehúzódásokat, levittek az osztályra a szülőszobáról, és kaptam egy egyágyas szobát az állapotomra való tekintettel, nehogy megfertőzzek valakit (legalább ennyi pozitívuma volt az ételmérgezésnek, ingyen egyágyas szoba).

Én mondtam az ott dolgozó nővérnek kicsivel később, hogy márpedig nekem rendszeres összehúzódásaim vannak, erre visszaküldött a szülőszobára, ott megint CTG, ami hála az égnek, már hajlandó volt kimutatni, amit éreztem (vicces, hogy a műszernek hisznek csak…). Kaptam infúziót, ettől állandóan pisilni jártam. Zoli is megérkezett végre, és az volt ebben az időszakban a legjobb, hogy senki sem törődött velünk. Ott voltunk ketten a szülőszobán (ebben a kórházban sok egyágyas van), és tényleg jól éreztük magunkat, nevetgéltünk, viccelődtünk. Időnként rám kapcsolták a CTG-t, aztán megint magunkra hagytak.

Egyetlen zavaró dolog volt: szerintem minden létező orvos megvizsgált. Hat különböző doki volt, ebből van pozitív tapasztalat (bemutatkozott, kedves volt, kérdezgetett, emberi volt), és negatív (benyitott, és rám parancsolt, hogy azonnal menjek a vizsgálóba, mert ott fog megvizsgálni, aztán már el is viharzott, én összenéztem Zolival, és elröhögtük magunkat, hogy atyaég, hol vagyunk, a seregben? Aztán meg olyan brutális módon vizsgált, hogy azt hittem, az agyamig akar felnyúlni… Eme utóbbi negatív élmény női orvostól származott (úgy látszik, nekem sikerül ezeket kifognom…).

De mivel amúgy jól éreztük magunkat, szerencsére nem tudta elvenni a kedvemet (a körülmények ellenére nagyon jól éreztem magam, tudtam, hogy nemsokára kibújik Csabi, és valahogy nem aggódtam egyáltalán, hogy az ételmérgezés bármi rosszat okoz nála).

Estefelé hét centinél tartottam, és mondták, hogy szóltak már a Bécsben nyaraló dokimnak, hogy mi a helyzet. Ő nyolc-kilenc körül érkezett, megkérdezte az ügyeletest, hogy hogy állunk, és javasolt egy burokrepesztést. Én nagyon nem akartam, emlékeztem, hogy az első alkalommal milyen iszonyú fájdalmak jöttek utána, kérdeztem is, hogy biztosan muszáj-e. Ő mondta, hogy megvizsgál, de jónak tartaná, mert ha burkot repeszt, utána másfél órán belül megszületik a baba.

Vizsgálat közben éreztem, hogy csippent egyet, és mondta, hogy „Ó, de hát amúgy is szivárog a magzatvíz, akkor már jó lenne rásegíteni.” Megvolt a véleményem erről a szivárgásról, de akkor már mindegy volt, mondtam, hogy jó. (Hozzáteszem, hogy simán meg tudott volna győzni, hogy a babának szüksége van arra, hogy megszülessen hamar, ugyanis a lázam nem akart lemenni 38 alá, Csabi szívverése elég szapora volt, szóval elfogadtam volna, nem kellett volna trükköznie, csak rám kellett volna szánnia pár percet…)

Oké, burokrepesztés, brutális fájások érkeztek, hoztunk CD-t zenével, Zoli berakta, én meg arra koncentrálva, Zoli kezét szétgyűrve, az ágyon fekve, szépen lélegezve viseltem hősiesen a fájásokat.

Egyszer csak éreztem a székelési ingert. Felüvöltöttem nagyon hangosan, hogy „Kakilni kell, jaj, jaj, nagyon kell kakilni!”, mire a doki és a szülésznő berohant (a doki ingben, még köpeny sem volt rajta), és mondták, hogy nyomjak akkor. Nem kellett kétszer mondani, már addig is nyomtam, elementáris volt az inger. Kijött a feje, kérdezték, hogy akarom-e megfogni, hát persze, és odanyúltam, és olyan finom, selymes volt, már akkor végtelen boldogság töltött el, utána meg fogtam magam, és akkorát nyomtam, hogy kirepült belőlem Csabi. Csupa magzatmáz volt, rám rakták rögtön, és ott pihegtünk együtt.

A gátam szanaszét repedt a gyors kitolástól, így a doki jó sokáig varrt. Érdekes (vagy nem?), hogy mégis, már másnap simán ültem rajta, semmi bajom nem volt vele. És míg az előző szülés után egy napig alig tértem magamhoz, itt már rögtön fel tudtam térdelni, hogy megpróbáljak pisilni (nem sikerült, pedig nagyon kellett a sok infúzió miatt, így végül én kértem a katéterezést, nagy megkönnyebbülés volt).

Miután Zoli visszaért Csabival a fürdetésből-öltöztetésből, együtt voltunk a szülőszobán két órát hármasban, utána külön-külön vittek fel minket az osztályra, és mondták, hogy aludjak egy kicsit (Csabi 11 körül született éjjel, szóval ez egy-két óra körül lehetett), nemsokára hozzák majd a babát, én nem tiltakoztam (jó fáradt voltam), és tényleg, még hajnalban felébresztettek, hogy meghozták. Utána végig együtt voltunk egy órát kivéve, amikor megfigyelték a légzését egy inkubátorban, mondván, hogy valami furcsát vettek észre rajta (szegény végig üvöltött, én tíz percig ott álldogáltam mellette (könnycsorgatva), aztán nem bírta a gátam, visszamentem a szobába, és ülve toporogtam, hogy mikor hozzák már). Ezután végig együtt voltunk, a gyerekdoki is a szobába jött, ez nagyon jó volt.

Már nem emlékszem, hogy Gabi hogyan fogadta ezt az egészet, nekem kellett egy kis idő, mire hozzászoktam a kétgyerekes léthez.

Csabi idén lett hétéves.

B. Z.

Gabi > > >
Berci > > >
Ági > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.