igaz történetek szülésről, születésről

1002. nap: Hüvelyk Panna a tavirózsa közepén (Luca születése)

Megjelent: 2013. júl. 3.

Ha érdekel valakit egy rendhagyó szülés-születés, ahogy egy nagyon-nagyon különleges gyermek születik…

Messziről indulunk. Luca születése az elengedés művészete. Oly sokan bábáskodtak, míg vártalak. Szeretnék nekik most itt így köszönetet mondani, bár ők mind érzik hálámat:

B. V. dúla: csak egy mondat volt, mit váltottunk, és mégis olyan sokat segített, hogy átengedjem, elengedjem magam, Lucát, a tudatot, a világot.
V. K. dúla: aki végigasszisztálta velem a várandósságom, meghallgatta kétségeim, kérdezett és terelt.
Homeopata gyógyító: aki megadta a végső lökést.
…és a férjemnek, Zsoltinak, aki bátorított, támogatott, a társam volt, vajúdás alatt erőt adott, ő az én kősziklám, amire építem váram, családom.

Gyermeket szeretnénk. Újból. Megfogan, már maga az is egy ajándék. Simogatom a pocakom, tervezgetek és félek. Félek megint, mi lesz: szülnöm kell. Emlékszem még arra a gyilkos fájdalomra a gerincemben, ahogy rajta feküdtem, ahogy újra és újra visszafektettek az ágyra, miután lemásztam róla. Nem vágyom rá.

Kivel? Vele nem akarok, akivel akarok, azt nem lehet. Hárítok, és nem, és nem akarom, nem akarok szülészt. Nincs más út. Elbotladozom egyhez: laza és segítőkész. Egyetértünk: egészséges várandósság, egy hüvelyi szülés után nem kell sok vizsgálat, ultrahang. Vihetek dúlát, választok szülésznőt, viszek szülési tervet. Rábólint. Fontos.

Aztán: 36. hét: „Faros a baba.” – mondja a doki. Csalódottan kelek fel az ágyról: akkor mi lesz? Viccel? „Ilyen csípővel simán meglesz farosan is.” – nevet rám a doki. Ja, könnyen beszél. Igen ám, akkor irányított szülés lesz. Nem vágyom rá.

Felkeresem a homeopatámat: „Akkor én most befordítom azt a babát.” – mondja. Kicsit flegmának érzem: hogy mondhat ilyet, ilyet senki nem mer mondani, szülészorvos, bába sem. Kijelentő módban. Ő hallgat: én mesélek Bulcsú születéséről, a szavak között kihallja a lényeget: „Ezt akkor vedd be, ha nagyon félsz, amikor úgy érzed, megfagy belül minden a félelemtől.” Elveszem a fehér bogyókat, rendületlenül szedem, indiai híd és sok-sok ima: „Kicsim, kérlek, fordulj be, mindkettőnknek jobb lesz!”

38. hét: befordult a gyermek: „Most már szerelmeskedjenek a férjével, induljon meg már a szülés!” – mondja a doki. Jó fej!

39. hét: rossz hírek jönnek otthonról anyukámtól. Félek, félek a jövőtől, úgy érzem, minden megfagyott körülöttem, bennem. Eszembe jutnak a homeopata szavai – ugyan, még sehol a kórház, messze a szülés, de az érzés egyértelmű. Beveszem. Negyed óra múlva érzem, húz a derekam. Lefekszem aludni.

Másnap úgy kelek, hogy fáj a derekam. Felhívom a szülésznőt: készüljön, a héten meglesz a baba. Egész nap megyünk, sertepertélek, nem pihenek – szülni vágyom. Egész nap érzem a derekam, csendes fájás el, amolyan havi vérzés jellegű: jelzi, változás van, jön valami. Este korán fekszem: sokat kell pihenni, ki tudja, mikor jön el a napja, kipihent legyek.

Fél éjfél: arra ébredek, fáj a szeméremcsontom. Felkelek, átmegyek a nagyszobába, nem kapcsolok villanyt, a sötétben beülök a hintaszékbe, lágyan ringatózom. Olykor fel-felerősödik a fájdalom a szeméremcsontomban. Hallgatom a zenét, nézem a hold fényét, és ringatózom a sötétben.

Később kíváncsi leszek, vajon rendszeres: óra elő, tízperces, aztán ötperces. Még mindig nem aggódom. Felhívom szülésznőt, azt mondja, még ráérünk, felhívom a dúlát, szerinte is ráérünk, feküdjek be egy kád forró vízbe, az vagy rendezi, vagy megszünteti a fájást. Nem esik jól. Szűk a kád, kellemetlen a fekvés, meleg a víz, ott hagyom, visszamegyek ringatózni.

Kettő körül felhívom Zsoltit, jöjjön haza. Zsolti ágyon ül, előtte térdelek, fejem az ölébe fúrom. Komolyodnak a fájások. Arra figyelek, hogy nyitva maradjon a szám, a torkom. Eszembe jut a jógatanítóm – próbálom követni. De csak hörgök, mint a rock koncerten. Később kiabálok: „Soha többet nem fekszem le veled!” – Zsolti csak mosolyok, simogatja a hajam. Ringatom a csípőm térdelve, így elviselhető a szeméremcsontban a fájdalom.

Kis idő múlva belefáradok, térdelek az ágy mellett, és hallom, hogy énekelgetek vékony, kislányos hangon. Egyszerű ostoba kis dalocska: „Kicsi baba, gyere ki, kicsi baba, várunk kinn.” Megunom az egyszerű dallamot, szöveget, szűkös zenei repertoáromból válogatok: mozgalmi dalok jönnek: „Lenn a Volga partján” – örök sláger.

Majd úgy érzem magam, mint a megszállott: felpattanok, és öles léptekkel szelem át a szobát úgy, mint egy faltörő kos. Fel s alá, úgy érzem, ha valaki megpróbál megállítani, azt fellököm. Zsolti megpróbál, meg is bánja, így inkább csak követ óvón, védőn. Sokadik kör után megállok az ablaknál: még mindig szemerkél az eső. Májusi eső. Arra gondolok, hogy a gyermekeimet májusi eső hozza: Bulcsút fogantatáskor, Lucát születésekor.

Feltérdelek az ágyra: olyat érzek, mint még soha, pedig már van egy gyermekem. Mégis az érzés egyértelmű. „Zsolti, nekem tolófájásom van!” – sikoltok. Nem is értem, miért hívják tolóFÁJÁSnak, mert nem is fáj. Zsolti kapkodja a telefont. A szülésznő szerint még nem lehet az, a dúla már úton van. Felcihelődünk, én hálóingben, papucsban, Zsolti hoz magával egy törölközőt, később kiderült, azért, hogy ha sikítok a liftben, a szám elé tartja, nehogy felverjem a házat.

Kilépünk a házból: langyos eső permetez az arcomba, jólesik. A ház előtt még elesem, úgy érzem magam, mint egy bagzó macska, semmi nem érdekel, csak ami a testemben zajlik. Kezem belemarkol a vizes földbe, térdemet csiklandozza a vizes fű. Zsolti húz, von, betuszkol a kocsiba. A kocsiban már visítok. Furát érzek, odanyúlok: keményet érzek a lágy húsban. Mint Hüvelyk Panna a tavirózsa közepén, a lágy szirmok között ott ül egy kislány. A kislány.

„Zsolti, Zsolti, itt a feje, már érzem.” – sikítok. Nem hiszi. Ő is megérinti Luca fejét. Irányváltás: irány a helyi kórház. Érzem, ahogy visszacsúszik. Egyszer, kétszer. Megérkezünk a kórház elé. Végiggondolom: ha most itt találnak, kirángatnak a kocsiból, becibálnak a szülőszobába, felfektetnek a szülőágyra, az összes eddigi munkám odavész.

A következő tolásnál odanyúlok, érzem, ahogy vékony hártyaként feszül a gát, mint a vékony pergamenpapíros. Körbetapogatok: elöl lágy a szövet, gondolkodás nélkül odanyúlok, és előre biccentem a fejet. Mire megkapaszkodnék, Kicsi Lány már ki is csúszott. Felkapom az ölembe: azonnal felsír. Én csak térdelek a kocsiban, ölemben a gyermekem, és sírok örömömben: „Istenem, Istenem, Istenem.” Eksztázisban vagyok. Próbálom megnézni, lány vagy fiú, de nem tudom a sötétben eldönteni.

Benéz a szülésznő: „Hozom az ollót.” Elvágják a köldökzsinórt. Betakarom a kocsiban talált halszagú férfipulóverrel. A szülésznő többször is kéri a gyermeket. Minek is adnám? Kikászálódok a kocsiból, és besétálok a szülőszobába karomban a Kicsi Lánnyal diadalmasan.

K. E.

Bulcsú > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.