igaz történetek szülésről, születésről

740. nap: Anyaságom története (Zsombi)

740. nap: Anyaságom története (Zsombi)

Nálam sokszor nem mennek a dolgok nagyon egyszerűen, persze lehet, hogy én kerítek nekik nagy feneket, nem tudom, mindenesetre mindenért mindig meg kell dolgoznom. Ezzel persze elviekben mélységesen egyetértek, de amikor éppen csinálom, akkor nem mindig fenékig tejfel az az állapot, amiben éppen vagyok. Ugyanígy volt valahogy az anyasággal és a gyermekvállalással kapcsolatban is.

Gyerekkoromban emlékszem, hogy még rajzoltam arról, hogy férjhez megyek majd, és gyerekeim lesznek, de valahogy mindig a gyerekek voltak kevésbé hangsúlyosak. Persze gyakran játszottam anyát, ruháztam, pelenkáztam, etettem a babacsecsemőket sorra, később meg tanítottam őket a babaiskolában, de serdülőkoromra ez a gyerekekkel való foglalatosság nem alakult gyermek utáni vággyá.

Azután a fiatalkor éveimet a partnerkeresés programja töltötte ki, ami nem hozott megnyugvást, leginkább érdektelen, nem megfelelő vagy csak a rajongásig elvitt kapcsolatok jellemezték az életemet, így a gyerekvállalás kérdése elő sem kerülhetett. Arra határozottan emlékszem, hogy sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon a gyerek utáni vágy mitől alakul ki egy nő életében, nálam az előfeltételei nincsenek meg, vagy valami alapjaiban hiányzik hozzá?

Nemigen jutottam eredményre, míg kapcsolati sikertelenségeim el nem sodortak először egyéni terápiába, később csoportos pszichodrámára, ahol várva vagy sem, de hamar előkerült ez a téma is. Ezeken a foglalkozásokon kezdtem lassan visszaemlékezni, hogy a szülésélményről és a gyerekvállalásról soha nem hallottam otthon semmi jót, azt elviselhetetlennek, nyűgösnek, az életet felborítónak és elrontónak ismertem meg az elbeszélésekből. A partnerek kiválasztása is „véletlenszerűen” úgy történt, hogy számukra a gyerekvállalás hasonlóan nyűgös, vagy egyáltalán nem fontos ügy volt. Ekkor már az is foglalkoztatott, hogy vajon, ha megpróbálnám, akkor egyáltalán sikerülne-e, hiszen annyi értelmiségi nő küzdött körülöttem a megfoganás nehézségeivel. Sokan éveken, akár egy évtizeden keresztül is hiábavalóan, görcsösen akartak gyereket szülni, ami, ekkorra már legalább fel tudtam érni ésszel, rettenetes élmény lehet.

Aztán egyszer csak a sok terápia elkezdett hatni, és egyik napról a másikra – szó szerint – lett párom és lett családom. Na, nem olyan igazi, csak hétvégi apukás gyerekekkel, de kezdetnek talán ez jó is volt így. Ott találtam magam negyvenévesen, ahová mások a terápiába járás és az önismereti munka nélkül már akár húszévesen is könnyűszerrel eljuthatnak, mindenesetre nálam ez kicsit hosszabbra nyúlt.

Azonnal el is indult a családtervezés, Pisti szerint a boldogságunk csak akkor teljesedik ki, ha vannak gyerekeink. És én meg vártam, hogy vajon mi lesz, fog-e sikerülni a gyermekáldás, és egyáltalán milyen is lesz az. Felkészültnek nem voltam mondható, sőt ellenkezőleg, inkább hagytam magam sodortatni az árral. Én is úgy éreztem, hogy először az életemben most van erre lehetőség, de hogy mély, gyermek utáni vágyat éreztem volna, az merő túlzás. Először némiképp csalódott voltam, azt hittem, egy-két hónap alatt sikerülni fog az erre biológiailag kihegyezett testemnek, de teltek a hónapok, és nem mutatkozott semmilyen változás. Aggodalomra nem volt semmi ok, nem is volt stresszforrás közöttünk, ahhoz kevés idő telt el, hogy kudarcnak lehetett volna tekinteni.

Eltelt körülbelül nyolc hónap a próbálkozással, nyaralásról frissen hazaérkezve egyszer mégis gyanakodni kezdtem, de igazán magamnak sem vallottam be. Fájt a hasam, feszültek a melleim, de nem menstruáltam. Pár hétig hitegettem magam, hogy csak elcsúszik vagy kimarad, de azért valójában a mélyén tudtam, hogy nem erről van szó. Más lett az állapotom, de valahogy nem lett beszédtéma számomra, nem izgatott várakozás, tesztvásárlás, folyton erről való fantáziálás uralkodott el rajtam, hanem az addigi változatlan görcsös fenntartása. Hamarosan irtózatos gyomorégésem is lett, ami miatt elvesztettem az étvágyamat, és csak bizonyos dolgokat bírtam megenni, azokat is azonnal, ha éppen olyan volt az állapotom.

Már a családom is gyanakodott, de nekem még mindig nem ment a szembenézés az új helyzettel, szerettem volna elodázni a megváltoztathatatlan elismerését, ameddig csak lehet. Már eltelt jó két hónap, amikor Pisti vett egy tesztet, és megcsináltatta velem. Nem volt semmi kétség, el kellett mennem orvoshoz, mert ha nem teszem, le fogok maradni a kötelező protokoll szerinti vizsgálatokról.

Persze, az orvos is kétséget kizáróan megállapította a terhesség tényét, és elküldött a védőnőhöz, a kórházba ultrahangra és a klinikára genetikai vizsgálatra. Mindenhová pokoli nehezen tudtam bejelentkezni, sokadik próbálkozásra vették fel a telefonokat és kaptam időpontokat, persze éppen a határon, amikor már akár késő is lehetett volna szerintük, de hamarabb már sehol nem volt hely. Később lassan megtanultam, hogy ezeknek az időpontoknak túl sok jelentősége nincs a 12. hét után, addig azonban minden embrió nagyjából azonosan fejlődik, azaz akkor még jól látható, hogy van-e elmaradás vagy sem.

A védőnővel való találkozás kellemes, informatív és kedves volt, nem jelentett gondot, hogy havonta meg kellett jelennem, igazából jó volt, hogy figyelmeztetett a következő fontos dolgokra, és hogy megmutatta a baba szívhangját. Az információi egyre kevésbé voltak fontosak, ahogy haladtunk előre az időben, mert közben magam is elkezdtem tájékozódni, olvasni, tanfolyamra járni, és sok mindenről lett véleményem, amit ajánlott vagy tanácsolt. Eleinte mindenkitől elfogadtam mindent, és igyekeztem betartani, később rájöttem, én lehetek más, mint az átlag, és akkor jobb, ha magamhoz igazodom és nem valami sémához.

Az első nagy lecke a 12. heti ultrahang volt. Hosszú várakozást követően, amely idő alatt az orvosok magánbetegei érkezésüket követően azonnal és soron kívül kerültek be előttem a TB-finanszírozott vizsgálóba, az orvos tájékoztatott, hogy esetemben igen nagy kockázatú terhességről van szó, mivel az életkorom igen magas, az apa szintén idős, és ebben az esetben a koraszülés és a vetélés igen gyakori. Fel sem merült, hogy spontán terhesség lehet, csak lombikprogramos vagy hosszú évek óta tervezett. Továbbá fokozottan oda kell figyelni a genetikai vizsgálatokra, és mivel sehol nem jártam még, nyilvánvalóan gondatlanul és felelőtlen tudatlansággal járok el, nem tudom felmérni a kockázatokat egyedül, és veszélyeztetem a magzatot és a terhességet. Kiderült, hogy mindezeket fokozza, hogy egy nagy méretű ciszta is található a méhem mögött a bal oldalon, amely ügyben haladéktalanul főorvosi bemutatáson kell megjelennem. Erre azonnal kaptam is időpontot, két nappal későbbre, ahol meg is jelentem.

Első körben egy idős orvos ellenőrizte, hogy az állapotom milyen, továbbra is látható-e a ciszta, lesz-e tárgya a bemutatásnak. A bemutatáson három orvos vett részt, az előző kettő, aki megvizsgált két nappal azelőtt és a bemutatás előtt közvetlenül, illetve az osztályvezető főorvos. Bemutatták a cisztát a kivetítőn, majd következett a lelki fröccs. Hárman álltak felettem lobogó fehér köpenyben, mint valami inkvizíciós bizottság, és sorolták a szót egymásnak adva, hogy a felelősség mennyire fontos dolog, amely területen én csak mulasztani látszom, hiszen nincs genetikai vizsgálati eredmény, időskori első terhesség, az apa is idős, nagy százalékban fennáll a vetélés és a koraszülés veszélye, és mit tettem én ezek ellen. A hangnem talán még a vádpontokként ismertetett tartalomnál is borzalmasabb volt.

Említettem, hogy a genetikai vizsgálatra még nem is kaptam időpontot, mert azt csak a 16-17. hétre adnak, és különben is integrált tesztet szeretnék inkább csináltatni, mint amniocentézist. Ez csak olaj volt a tűzre számukra, ebben az életkorban csak felelőtlen anya gondolhatja, hogy egy integrált teszt elegendő információt nyújt. Nyilvánvalóvá tették, hogy csak ők tudhatják jól, senki más.

A ciszta csak apropó volt arra, hogy tovább fokozzák a lelki terrort, ecsetelték, hogy az ilyen ciszta minden esetben felszívódik a 12. hétre, nálam ez nem történt meg, sőt láthatólag növekszik. Ők ezt a fajta cisztát minden esetben legkésőbb a 13. héten műteni szokták, laparoszkóppal ebben a korban még jól hozzáférhető, ellenkező esetben a ciszta bármikor megcsavarodhat, elpattanhat, hasűri görcsöket, vérzést okozhat, amit majd csak ambuláns módon rohammentővel, teljes hasi feltárással lehet rendbe tenni, ami a terhességre nézve el sem mondható, milyen következményekkel járna. Döntsek azonnal, és két nap múlva reggel meg is műtenek, kitolják miattam a már beütemezett műtéteket, és reggel elsőként megoperál a főorvos. Romokban hevertem, mondtam, hogy nem tudok dönteni, ehhez haza kell mennem, és megbeszélnem a párommal, hogy mi legyen.

Másnap reggelre főorvosi konzultációra újra időpontot kaptam. Otthon az összes fórumot elolvastam terhességi ciszta ügyben, közben elvégezték rajtam az integrált teszt ultrahangját is, minden ismerősömnek és a szakembereknek is volt véleménye, de a fentiek közül nem volt kettő sem, ami egyezett volna. Egyszerűen nem volt soha több érv az egyik oldalon, mint a másikon. Abban biztos voltam, hogy egyszerű petefészekciszta, ami a terhességi hormonális változásoknak köszönhetően fejlődött ki. Abban is, hogy határeset, hogy ezeket megműtik vagy sem, általában nem, hacsak 10 cm-nél nagyobbak. Az is világossá vált, hogy többnyire valóban felszívódnak erre a terhességi időpontra, de az egyáltalán nem volt világos, hogy nekem ebben a konkrét helyzetben mit kellene tennem.

Elmentünk a főorvosi beszélgetésre, ami már kevéssé volt fenyegető, inkább a módszertan, a következmények, a lehetőségek körül forgott, egyenrangúként egy asztal mellett ülhettünk az orvossal, aki hangsúlyozta, hogy nagy tapasztalatuk van ezen műtéti eljárás terén, rutinnak számít, mindenkinél elvégzik a 12-13. héten, később már nem, a méh mérete miatt. A műtétnek nincs semmilyen kockázata, mindössze egy lyuk a hasfalon, a szülésre kiválóan regenerálódik, és nem kell rettegnem, hogy vajon megcsavarodik-e majd egy egyszerű lehajlás közben. Nem kell döntenem, de ha akarom a műtétet, előző délután feküdjek be, diétázzak stb.

Semmi nem dőlt el, csak folyton sírtam, Pisti nem tudta, mi lenne a jobb, szíve szerint ezt mondta, hogy ne végeztessem el, de mi van, ha tényleg ekkora a kockázat? Becsomagoltam, és mint akit a temetésére visznek, befeküdtem a kórházba. Este meglátogatott az altatóorvos, aki azzal kezdte, hogy a főorvos úrnak biztosan igaza van abban, hogy a műtétnek nincs kockázata, de az altatásnak biztosan van. Ugyan mindent megtesznek, hogy a legkevesebbet adják be és csak abból, ami várandósoknak nem ártalmas, de tudnom kell, hogy a méhlepényen minden átmegy, és a magzat is mindent meg fog kapni. És ezen szerek hatásairól hosszasan mesélt, a részleteket nem tudnám már felidézni, de azt tudom, hogy mire felállt a székből, tudtam, hogy azt biztosan nem akarom, hogy egy bizonytalan helyzetben biztosan megmérgezzem a saját gyerekemet, amikor egyáltalán nem is biztos, hogy szükség van erre a műtétre, csak találgatunk.

Ekkor már sokkal nagyobb jelentőségűnek tűnt az a mondat, amit a nővér mondott, amikor befeküdtem, miszerint amióta ő itt dolgozik, öt éve itt még soha nem műtöttek terhes nőt. Kezdtem kételkedni a nagy rutinban is, és a mindenki számosságában, aki valaha túlesett ugyanezen a műtéten. Emlékeztem, hogy a főorvos a laparoszkópia szakértőjének hirdeti magát és az osztályát az interneten, büszke, hogy minimális beavatkozással meg tudnak oldani súlyos gondokat is. Megfordult a fejemben, hogy a terhesség alatti ciszta eltávolítása laparoszkópiás eljárással elég ritka lehetőség, és bizony nem lenne rossz még egy esettanulmány talán a főorvos portfóliójába, ahhoz hogy kiadhasson erről egy újabb tudományos értekezést. Persze, mindez merő feltételezés, azt is el tudtam képzelni, hogy számukra ezzel lettem volna egy a sok kockázatmentes eset közül, amely terhesség elvesztéséért már nem nekik kell aggódni tovább.

Reggel megérkezett a vizit, kb. tíz emberrel egy nagy csoportban, amikor is előadtam, hogy az altatási kockázatok miatt mégsem hiszem, hogy jó ötlet a műtét. Másik altatóorvost küldtek, aki szemmel láthatólag kényelmetlenül érezte magát, nem tudtam eldönteni, azért, mert nő, és ő sem értene egyet ezzel a műtéttel, ha ő lenne a helyemben, vagy azért, mert tudja, hogy a főorvosnak ez fontos lenne, és rajta áll vagy bukik, hogy meg tud-e győzni valamiről, amiben nem nagyon hisz, és ő sem szívesen csinálná. Azt mondta, hosszan tanulmányozta a szakirodalmat éjszaka(!), hogy terhesség esetén miket tudna beadni, és mennyiben lesz ez más, mint egy normális altatás. Nem tudott meggyőzni, örültem, hogy a sors ezeket az altatóorvosokat küldte az utamba, méghozzá ebben a sorrendben.

A főorvos visszajött, és közölte, hogy úgy látja, hogy a lelki ellenállás olyan nagy, hogy nincs értelme elvégezni a műtétet, délután hazamehetek. Kb. fél óra múlva bejelentkeztem egy szülész-nőgyógyászhoz szakvélemény készítésére ciszta ügyben, és pár napon belül el is mentem. Szerinte a ciszta már sokkal kisebb, és különben is nem is kell vele foglalkozni, fel fog szívódni magától idővel, hiszen csak egy terhességi cisztáról van szó. Írásba is adta, hogy szerinte a műtét ellenjavallt. Innentől megnyugodtam, nem akartam arra gondolni, hogy még találkoznom kell ezekkel az orvosokkal, jó sokáig nem is vitt arra a lábam.

Úgy éreztem, egy kis levegőre van szükségem, még csak 13 hét telt el, és máris szörnyű dolgok fordultak meg velem, mi jöhet még. Szerencsére jött a december, a Mikulás, a karácsony, a szünet, wellnesshétvége, mindenféle, ami elterelte a gondolatokat, és a protokoll sem ír elő túl sok mindent ezekre a hetekre. Havi egy tízperces terhesgondozás és egy védőnői találka bőven kielégítette szerintem a terhesség felügyeletét. Panaszmentes voltam, égett a gyomrom, viszketett esténként a bőröm, bedugult az orrom, de más nem volt. Elmentem a kötelező laborokra, az amniocentézist az integrált teszttel a kezemben megúsztam, az eredményeimbe sehol nem tudtak belekötni, jó volt a vér- és vizeletmintám, az AFP-m, a terheléses vércukrom, minden a legszigorúbb könyv szerinti értékeket produkálta. Ultrahangvizsgálaton pedig nem jártam, kerültem a kórházat, ahol először voltam.

Januárban már elkezdett foglalkoztatni a szülésre való felkészülés gondolata, illetve az ismeretek hiánya már fölém magasodott, ezért elkezdtem szülésfelkészítő tanfolyamokat nézni a neten. Kórházba nem akartam menni, a témák, amiket olvastam, semmi értelmeset nem sugalltak, ami tetszett volna, az már megszűnt. Így akadtam rá a Napvilág Születésház által hirdetett információs hétre. Hat napnyi anyag iszonyúan soknak tűnt, de az információs hétről volt egy párórás tájékoztató, megkértem Pistit, oda menjünk el egy péntek este. Ott úgyis kiderül, ez jó lenne-e arra, hogy megtanuljam azt, ami fontos lehet. Az információs hetet ugyan az otthonszülés támogatói tartják, de nem kizárt, hogy csak azok vegyenek részt, akik otthon akarnak szülni.

Elmentünk, hideg volt és sötét, messze Budán, ültünk a babzsákokon furcsa párok között, néhányan gyerekeket is hoztak, volt, aki már rutinos otthonszülő volt. Ági volt az előadó, akiről persze akkoriban semmit sem tudtunk még, lévén tévét nem nézünk, a médiabotrányokat nem követjük. Hallatlan derűvel beszélt arról a helyzetről, amiben az otthonszülés volt, az elkeserítő harcról, amit már 2010 óta vívnak, és persze az információs hét témáit is bemutatta napról napra részletesen, hogy világossá váljon, mi vár a beiratkozókra.

A szülés és születés egyszeriben könnyűnek és egyszerűnek tűnt, a világ legtermészetesebb dolgának, akkor is, ha szent és misztikus, és csak az értheti, akivel ez már megesett. Volt derű és optimizmus, ami csak utólag tűnik hihetetlennek, megértve és jobban belelátva az akkori és az azt megelőző eseményekbe. Jól éreztük magunkat, Pistinek nagyon tetszett, azonnal bevállalta volna akár az otthonszülést is, ha ilyen emberekkel zajlik, mint Ági. Én persze óvatos voltam, és „csak” az információs héten akartam részt venni, ha jobban belegondolok, végig úgy is jegyzeteltem, mint akit nem érintenek az otthonszülőkre vonatkozó teendők, de valahogy mégis megjegyeztem a tudnivalókat.

Egy hónap múlva mentem el az első információs napra, kissé cidrizve, hogy milyen is lesz. Megint nagyon hideg volt, pedig már márciust írtunk, és a látogatottság is elég lanyha volt, nem voltak magánbeszélgetések, nem volt túl jó a hangulat. De az információk jól jöttek, és mindenki szimpatikus volt. A következő hónapra terveztem a többi információs nap meglátogatását, mert akkor már nem akartam dolgozni, úgy egyszerűbbnek tűnt, mint napi szabadságokat kérni a munkahelyemről. Akkor már kiderült, hogy az előző havi információs hét helyszíne kivételes volt, általában másutt vannak az előadások, ahol sokkal melegebb a hangulat, jobb a kisugárzás, valahogy jobban kapcsolatba kerülnek az emberek egymással. Pár napot Pisti is el tudott velem jönni, nagyrészt azonban egyedül jártam, érdekes volt és szemfelnyitó.

Mint később valaki találóan összefoglalta nekem, azért érdemes elmenni erre az információs hétre, hogy tudd, mi ellen kell és érdemes tiltakozni a kórházi gyakorlatban, ha arra kerül a sor. És én erre is készültem végig tudatosan. Nem volt merszem arra gondolni, hogy nálunk egyáltalán szóba kerülhetne az otthonszülés lehetősége. Úgy éreztem, az annyira intim, hogy nekem túl tömény lenne ennyire közel engedni magamhoz azokat az embereket, akikkel az információs héten mint előadókkal találkozom, illetve a médiából ismert szereplők az otthonszülők elleni hadjárat kapcsán. Nem voltam készen ezt befogadni, de végig úgy gondoltam, hogy majd érni fog valamilyen impulzus, amelynek hatására világosan fogom látni, hogy mit és hogyan is szeretnék. Azonban az impulzus egyre késett, akárki kérdezte, hogy hol fogok szülni, nem tudtam rá válaszolni.

Az április elejei információs hét napjainak idején ez már eléggé kínos volt, úgy tűnt, időben szörnyen el vagyunk késve. Egyébként is jellemző volt az egész várandósságomra, hogy úgy éreztem, folyton futok valami után, mert azt az adott valamit már régen el kellett volna végeztetnem, és mert nem történt meg, szörnyű következményekkel kell majd szembenéznem. Nyilvánvalóan ezt mindig mások dörgölték az orrom alá, máskülönben nem lett volna olyan szorító és követelő a szabálytisztelő egyéniségem számára. Ekkor még nem sejtettem, hogy a várandósság végén ez az üldözöttségérzés az elviselhetetlenségig fokozódik majd, és pont ez fogja akadályozni a háborítatlanságot.

Az április információs héten láttam először valódi szülésekről felvételeket, szerencsére nem a félelem lett rajtam úrrá elsősorban, hanem a meghatottság azoktól a pillanatoktól, amikor a gyerek és az anya először találkozik, de azért éreztem, hogy a sok riogatás jól működik, amelyeket otthon jó mélyen a fejembe plántáltak, és ha nem is a felszínen, de ott van bennem jó adag félelem is a fájdalomtól.

Ekkor már úgy éreztük, tenni kell valamit a szülés helyszínének kiválasztása ügyében, ezért elmentünk a kórházba egy péntek esti időpontban, hogy minél kevesebb orvossal találkozhassunk. Az osztályos szülésznőhöz mentünk be a pulthoz a nőgyógyászaton, aki azonnal megsejtette, hogy ez jó alkalom lesz számára, hogy megmutassa, kinek is van itt hatalma. Rövid öt percben, jó nagy hangon kioktatott arról, hogy csak nem képzeljük, hogy péntek este majd szülés közben megmutatják a szülőszobát, egyébként meg ilyen későn már nem illik szülésznőkkel beszélgetni, velük már a 20. hétig ki kellett volna alakítani a kapcsolatot, és miért nem nézzük meg a honlapot, azon is minden látszik, egyébként meg a szülőszobára be kell telefonálni, és ott kell időpontot kérni a látogatásra. Jól leforrázva megtudtuk az egyetlen információt, amire szükség volt, hogy TELEFONON lehet csak időpontot kérni, SZEMÉLYESEN nem. Némiképp felzaklatott a lecseszés, de az egész olyan jól illett az arról a kórházról alkotott képbe, hogy ezt a jelenetet még egész könnyedén fel tudtuk dolgozni.

Másnap betelefonáltunk, és vasárnap estére kaptunk időpontot a látogatásra. Szerencsére, az egyik legkedvesebb és legkorrektebb szülésznővel tudtuk megbeszélni a találkozót, így a látogatás rendben lezajlott, mindent megmutogatott, a kérdésekre korrekten válaszolt, igazából csak pár helyen lógott ki a lóláb, például hogy az orvosok nem engedik a vízben szülést, akkor sem, ha a vajúdás végig ott történt. Illetve, hogy az orvosi döntések soha nem megbeszélés eredményei a szülésznővel, hanem az orvos dönt, és a szülésznő soha nem mond ellent.

Ezek ugyan nem leptek meg minket, hiszen tudjuk, a kórház így működik, de ezek után egyre többet görcsöltem azon, hogy vajon miként fogom érvényesíteni azokat a kéréseimet, hogy nem kérek burokrepesztést és oxiticint és gátmetszést. Ekkor még azt hittem, hogy ha majd Pisti ezekben a kérdésekben erőteljesen fellép, akkor ezeket a csatákat meg lehet nyerni, így egy időre belenyugodtam, hogy majd felhívom ezt a szülésznőt, és előkészülök arra, hogy ide jövünk be, ha eljön az idő.

Az információs hét utolsó napjait a májusi időpontokra terveztem, mivel oda csak a 34. hetet betöltött várandósok mehetnek, és az áprilisi hónapban már nagyrészt otthon voltam, megváltam a GE-től, ami meglepő módon egyetlen napig sem hiányzott. Az április gond nélkül telt, eljártam, ahová el kellett, próbáltam a házimunka-elmaradásokat behozni, és kialakítani egy újfajta életformát. Az első hetekben sokat néztem még az órát, de fokozatosan belejöttem, és hamarosan már rövidek is voltak a napok, és soha nem unatkoztam. Viszont aggasztó gyakorisággal sírtam, sokszor apróságok miatt, de sokat aggódtam azon is, hogy mi lesz, ha nem sikerül valami jól a várandóssággal. A másik jel volt, hogy sehogy sem akarózott felhívni a szülésznőt, egyre kevésbé hittem benne, hogy segítene elérni azt, amit szeretnék, nem az ő, hanem a rendszer hibájából.

Május első hetének péntekjén elmentünk a várótermi beszélgetésekre. Nem tudtam, mire számítsak, végül kiderült, hogy igazából ez egy mini csoportterápia a szüléssel kapcsolatosan bennünk le nem zárt témák feldolgozására. Nem sikerült feloldódnom a második nap végére sem, ott is rám tört a görcsös sírás rögtön az elején, és azon kaptam magam, hogy arról beszélek, mennyire rosszul esett, hogy az anyám csecsemőként magamra hagyott, és visszament dolgozni.

Előjöttek az abortusz áldozatául esett testvéreink, a félelmeim, a riogatások, és úgy éreztem, anyu beszél, nem is én, aki csak retteg és borúlátó. Az is kidomborodott, hogy a kórházi szülés számomra több mint riasztó, rettegek, hogy nem tudjuk elérni majd, amit szeretnénk, és erőszakos lesz, vágás lesz, és egyre jobban górcső alá esett az is, hogy utána az a három nap a csecsemő számára milyen következményekkel járhat, például a szoptatással kapcsolatban. Délutánra már mindketten tudtuk, hogy a kórházi megoldásnak kell lennie a B tervnek, mi mást akarunk. Felhívtuk Ágit, aki szerint még nem késő rákészülni az otthonszülésre pár héttel a szülés előtt, és mondta, hogy kit keressünk.

Egyeztettem egy időpontot a bábával, aki részletesen kikérdezett mindenről a várandóssággal, a szüléssel, a lelki hátteremmel stb. kapcsolatban, és megvizsgált. Ekkor kb. két hét volt hátra a szülés várható idejéig, a bába nem látta akadályát annak, hogy otthon szülhessek. Májusban egyre nagyobb volt a hasam, már nem esett annyira jól a mozgás, a lábaim és a kezeim elkezdtek nagyon püffedni, és a kedélyem is jobban hullámzott, de nagyon vártam a kiírt dátumot és a találkozást az új családtaggal. Elkészítettük az ágyát, a ruhatárát és minden szükségeset.

És eljött a nagy nap, de nem történt semmi. Ekkor már öt hete jártam rendszeresen CTG-re a Misszióba, de ott azt közölték, hogy mivel eljött a terminus, most már a kórházba kell járnom. Mondanom sem kell, hogy ennek nem örültem túlzottan, el is határoztam, hogy a következő hétvégén fogok szülni, így már nem is lesz szükség CTG-időpontra. Közben folyamatosan, kétnaponta küldtem helyzetjelentést a bábának e-mailen, aki vasárnap visszaírta, hogy a CTG kétnaponta nagyon fontos, ezért semmiképpen ne blicceljem el. Én közben zavartalanul élveztem a hétfőt, és arra számítottam, hogy nem kell nekem már CTG úgysem. Persze, semmi nem történt, a szülésnek híre-hamva sem volt, így csak kedd reggel olvastam el Ági üzenetét, és a napot azzal töltöttem, hogy délutánra már úgy éreztem, gondatlan gyermekgyilkos vagyok, hiszen az előző hétfő óta nem voltam CTG-vizsgálaton, és ki tudja, most mi a helyzet. Mi lesz, ha kedd éjjel elindul a szülés, és én majd az egyhetes, avítt CTG-met fogom csak tudni lobogtatni.

Estére, mire Pisti hazaérkezett, már jól kiborítottam magamat, újra azt éreztem, elhalasztottam valamit, amit már nem lehet pótolni, és rábeszéltem Pistit, hogy menjünk be ügyeletbe, mondjuk azt, hogy megijedtünk, hogy valami esetleg nincs rendben, és kérjünk egy vizsgálatot. Mint utólag kiderült, ez az egyik legrosszabb dolog volt, amit tehettem ebben a helyzetben, de át kellett élni ahhoz, hogy megértsem, miért. Az orvosnak mondtam, hogy hüvelyi vizsgálatot nem kérek, a gyerek állapota érdekel, kérem, hogy nézzék meg CTG-vel. Erre az ügyeletvezetőt küldte maga helyett, és megkezdődött a rövid háromórás procedúra, amelynek köszönhetően mákszemmé alázva és megfélemlítve távoztunk este tízkor a kórházból.

A vizeletem opálos lett, szerencsére ennek még nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, mert a vérnyomásom jó volt, de az orvos megultrahangozott, és amíg a CTG készült, átolvasta az összes leletemet, amit a rendszerükben talált. Mire végeztünk az ultrahanggal, készen volt a diagnózis. Holnap reggel azonnali császármetszés a következő indokok miatt: túlhordás (négy nappal a 40. hét kezdete után!), az anya magas életkora, a magzat nagy súlya, a 12. heti ciszta, az endometriózisműtét 2003-ban, a magzatvíz megkisebbedett mennyisége, a magzati főverőér elváltozása. A CTG tökéletes eredményéről, arról, hogy kiválóan érzem magam, vagy a placenta II. státuszú, teljesen oké állapotáról szó sem esett, sem arról, hogy négy nappal terminus után még senkit nem kellene erőszakosan szülésre szorítani.

Volt pár kérdésünk: a magzatvíz kevés volta vajon nem azért állt-e be, mert az szülés előtt le szokott csökkenni, erre csak kitérő választ kaptunk, illetve, hogy az is lehet, persze. A magzati verőér más állapota azt jelentette, hogy ahogy változik az ember, a vérellátása is alakul. Más ismeretlen nem volt számomra a leletben, ellenben nem értettem, miért jelenti ki egy cisztáról, hogy van, amit nem látott, rendszerint felszívódik a terhesség alatt, és utoljára 28 héttel ezelőtt látta bárki is a testemben. Tudtam, hogy semmi nem bizonyítja, hogy az anyai életkor előrehaladta alkalmatlanabbá tenné az anyákat a szülésre, bár ez él a köztudatban. De dr. S-től nem a köztudatba rosszul bevésődött tények visszaidézését vártam a leletben, így ezen két megállapítása miatt nagyjából el is veszítette hitelességét, így azt mondtam, hogy saját felelősségre távozom, és ha átgondoltam, és jönni szeretnék, akkor reggel jelentkezem a kórházban.

A legtöbb kioktatásban amiatt részesültünk, hogy ügyeletben merészeltem felkeresni a szülészetet, ezáltal ezt közvetítve, mintha az egészségügy csupán olyan szolgáltató lenne, akit én kényem-kedvem szerint akkor veszek igénybe, amikor akarok, tekintet nélkül az ott dolgozók igényeire és lehetőségeire. Mondtam, hogy szerintem az eü. igenis egy szolgáltatás, amiért több millió forintot adóztam már le a TB-kasszába, és mivel aggódtam, nem akartam reggelre halasztani az NST-t, egyébiránt pedig az elmúlt 42 évben mindig tiszteletben tartottam az igényeiket és alkalmazkodtam hozzá, de ezúttal, mivel aggódtam, inkább bejöttem. A lelet egy órát tartó egy ujjal történő bepötyögését követően dr. S. elégedetten és maró gúnnyal meg is jegyezte, hogy akkor ugye, most megnyugodhatunk. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a három óra elindít azon a stresszlejtőn, amiről nagyon nehéz felállni.

Azonnal hívtuk a bábát, de sajnos, nem volt elérhető, így reggelig kellett várnunk. Az éjszaka más sem történt, mint hogy az orvos szavaival a fülemben hánykolódtam, és elkezdtem azon pörögni, hogy mi van akkor, ha mégis igaza van VALAMIBEN is a felsoroltak közül, hiszen mindegyik lehet akár súlyos is. Reggel a bába már korán felvette, végigbeszéltük a leletet, elküldtük az NST-t, és azt mondta, hogy semmi nem indokolja sem a befekvést, sem a császárt, nyugodtan maradjak otthon. Rövid időre megnyugodtam, de már estére újra elővettek a kétségek, és elkezdtem attól rettegni, hogy csütörtökön újra fel kell keresnem ezt a kórházat.

A csütörtöki NST simán lement, de a vérnyomásom magas lett, nem vártuk meg az orvost, a leletet újra elküldtük a bábának, és megpróbáltam lenyugodni, hogy most két nap újra nyugiban telik majd, de hamarosan itt a szombat, amikor nem lehet elvegyülni a tömegben majd, ki fognak szúrni. A hangulatom mint a hullámvasút, a sírás és a kétségbeesés között hányódtam, izzadtam, magas volt a vérnyomásom, rettegtem, nem tudtam aludni. Tudtam, hogy ez sehová nem vezet, csak ahhoz, hogy igazoljam őket, az eredményeim tényleg rosszak.

Szombaton újra rossz vérnyomás, jó NST és vizelet, újra elszöktünk az orvosi megbeszélés előtt. Hívtuk a bábát, csalánteát kellett innom, utána jó lesz a vérnyomásom, de sajnos, nem lett. Átmenetileg kissé megnyugodtam, de vasárnap délutánra megint irtóra kiborultam, és csak a hétfőtől rettegtem. Közben meleg- és hidegfrontok kergették egymást, küszöbön volt a telehold, de semmi nem indult meg nálam.

Vasárnap estére annyira hisztérikussá váltam, hogy leültem egy füzettel, és elkezdtem beleírni mindazt, amibe kapaszkodni tudtam. Úgy éreztem, szemléletet kell váltanom, el kell engednem, hogy én akarjam irányítani a folyamatokat, egyszerűen csak hagynom kell, hogy a Gondviselő majd mindenről megfelelően intézkedik. Hiába lépcsőzök én itthon fél órát, vagy mantrázok a vérnyomás miatt, nem ez a helyes út, hanem a hit és az elengedés, csak azt kell elhinnem, hogy minden jó lesz úgy, ahogy történik, de abba kell hagynom az erőlködést, hogy ezt én befolyásolni tudom és irányítani akarom. Ettől némiképp megnyugodtam, és valahogy túléltem az éjszakát. Reggelre tudtam, hogy én soha többet nem fogok bemenni abba a kórházba ebben az életben, és sajnos, mint kiderült, erre az elhatározásra a kórház is ugyanígy eljutott, nem kívánnak látni többé.

Hétfőre mind a védődői szolgálatnál, mind a Misszióban kerestetni kezdtek, hogy óriási rizikófaktorral távoztam a kórházból szombaton, és ennek beláthatatlan következményei lesznek, hiszen gennyes a vizeletem(!) és magas a vérnyomásom, nyilvánvalóan toxémiás vagyok. Telefon követett telefont, az idegességtől megint minden bajom lett, izzadtam, felment a vérnyomásom, és az eü-dolgozók mindenütt csak darálták a fülembe, hogy mit kockáztatok, mennyire rosszul döntöttem, és igenis be kell feküdnöm a kórházba megfigyelésre.

Szerencsére, mind a védőnő, mint a CTG-s, mind az orvos jóindulatúan és segítőkészen viszonyult hozzám, emiatt nem borultam ki még jobban, de persze azonnal hívtam a bábát. A CTG még mindig jó volt, tudtam, hogy nincs toxémiám, és hogy a baba jól van. A védőnő naponta berendelt ellenőrzésre, ott minden rendben volt, de a szülés nem akart elindulni, és megint fenyegetően lebegett a fejem felett a következő CTG.

Hová menjek, ahol még megcsinálják az állapotomban ezt a vizsgálatot? Nyilvánvalóan csak valami fizetős hely jön szóba. Ekkor ajánlotta a húgom az egyik ismerősének az orvosát, aki vallásos érzületénél fogva igen könyörületes, hátha ő tudna segíteni. Felhívtam a magánrendelésén, és szerda reggel 7.15-re berendelt az egyik budapesti kórházba egy CTG-re. Átnézte a papírjaimat, hosszasan számolta a magzat méretéből a lehetséges fogantatási időpontot, de jónak látta azt a becslést, hogy már a 41. hét közepét tapossuk. Azt mondta, ő sem tud mást javasolni, mint az előző kórházban. Jobb, ha visszamegyek, mert ha felvesznek ide, a főorvos itt is csak az azonnali császármetszést fogja jóváhagyni.

Itt is elhangzott az emberséges hangnem és bánásmód ellenére, hogy az idős anyák esetében bizonyítottan rengeteg a szövődmény, és ezért vannak ők, az orvosok, hogy az evolúciós „selejtnek” is segítsenek szaporodni. Erre már tényleg csak azt tudtam mondani, hogy vagyok amennyi vagyok, de nincs szövődményem, ezért kár nekem az átlag eredményét lobogtatni, én mégiscsak az egyik egyed vagyok, aki azt az átlagot felhúzza. Mondtam még, hogy az én helyzetem már ellehetetlenült az előző kórházban, ne küldjön vissza, mert akkor most elindulok sorban a budapesti kórházakba, és ahová tudom, megpróbálom magam befogadtatni.

Egyeztetett a főorvossal, és felvettek, azt mondták, kapok két nap türelmi időt, ha addig nem indul el a szülés, péntek reggel császármetszés. Naponta két CTG, flowmetria, ultrahang volt az előírás, minden eredmény rendben volt. Ültem a kórházi szobámban, és többnyire sírtam, de semmi más nem történt. A vérnyomásom lecsökkent, először hetek óta éreztem magam biztonságban, amikor nem azt sulykolták, hogy óriási a veszély, azonnal felvágjuk, és hogy lehet ennyire gondatlan. Helyette türelmet adtak, meg a hitet, hogy talán alakulhat még máshogy a helyzet.

Csütörtök éjjel már harmadszor sorozatban arra ébredtem éjfélkor, hogy jósló fájásaim vannak, az előző két éjszaka után reggelre megszűntek a fájdalmak, minden elcsitult. Ezúttal kb. egy órán át húszpercenként, majd éjjel egytől reggel hétig ötpercenként voltak összehúzódások. Reggelre végtelenül elfáradtam, a sok végigizgult éjszaka, az átsírt nappalok nem segítettek.

Lementem CTG-re, óriási volt a sor, várakoztam vagy másfél órát, reggelit nem kaptam, a fájások folytatódtak. A reggeli személyzet nem volt túl kedves. A CTG-n szerintük semmit nem mozgott a gyerek, így semmit sem ért, menjek azonnal vissza az osztályra és reggelizzek, mert így ez nem oké. Megvizsgáltak, a méhszáj végre kinyílott, egy ujjnyira, így meg tudták vizsgálni a magzatvizet, nem tűnt aggasztónak. Elmentem reggelizni, a fájások csak húszpercesek voltak, így tudtam kicsit pihenni.

Hamarosan berobogott az egyik orvos, hogy azonnal menjek le a szülőszobára, mivel a CTG-eredményem nem jó, és a magzatvíz is feltehetőleg mekóniumos, azonnal műteni fognak, a orvosomat már visszahívták a magánrendeléséről, úgyhogy minden eldőlt. Valóban, az orvosom már lent volt, Pistit azonnal riasztottam, hogy a tíz perccel ezelőttihez képest minden megváltozott. Amíg várakoztam, kihallgattam egy beszélgetést véletlenül három orvos között, ez gyakorlatilag arról szólt, hogy ők valójában a szülést nem látták opciónak, csak azért adtak haladékot, hogy magam is azonosuljak a gondolattal, hogy mindenkinek a legjobb megoldás a császármetszés lesz ebben a helyzetben. Ebben a percben igazából már ez a beszélgetés sem számított, a kocka el volt vetve, a gépezet beindult.

Az orvosom burkot akart repeszteni, a műtét elkerülhetetlen. Tiltakoztam, hogy meg szeretném várni a páromat, addig adjanak pár percet. Ekkor az orvosom is elveszítette a türelmét, majdnem földhöz vágta a műszereket, és faképnél hagyott. Pár perc várakozás után megrepesztette a burkot, és megmutatta a magzatvizet, valóban nem volt szép látvány.

Innentől az események viharos sebességgel követték egymást. CTG-re tettek, leborotváltak, bekötötték az infúziót, felhelyezték a katétert, Pisti megérkezett. Ki voltam terítve és szolgáltatva, csak azt vártuk, hogy befejezzék az előző császárt. A főorvos bejött és megnyugtatott, hogy most már biztonságban vagyok. Ő arra gondolt, hogy a gyerek már nincs veszélyben, azonnal ki fogják emelni.

A részleteket végigbeszéltük a szülésznővel. Meg lehet-e kapni a kicsit kiemelés után, ha nem, legalább az apa ölelhesse magához, mikor kapjuk meg, bent lehet-e az apa a műtéten stb. Semmit nem tudtam az egészről, a könyvekben a császármetszésről szóló fejezeteket el sem olvastam, annyira kizártnak tartottam, hogy velem ez történhet.

A műtét gyors volt, fájdalommentes, inkább kedélyes, mint megismételhetetlen, megható és szentséges, mint egy születésnek lennie kellett volna. A baba 12.35-kor került ki a napvilágra. Az apa valóban nem lehetett bent, a babát csak lemosás után hozták oda hozzám, és csak az arcunkat tudtuk összeérinteni, de az apja legalább megkaphatta még véresen, és végig vele lehetett. Az őrzőben már mi is megkaptuk a babát, de sajnos, nem emelhettem fel a fejemet hat órán át, így elég sután ment a mellre tevés és az együttlét. Pisti végig velünk volt, este még bekísért a szülészeti osztályra, ahol este nyolctól kb. 11-ig velem lehetett Zsombi. Utána vissza kellett adni a csecsemősöknek, mint kiderült, itt ez a szabály vonatkozik az első éjszakára.

Másnap reggeltől beállt a normális rend, a babák egész nap velünk lehettek, kivéve a csecsemős vizit idejét és ‒ ha odaadtuk ‒ a délutáni fürdetés. Folyton szoptattam, Zsombi állandóan éhes volt, irigykedve néztem a többi anyát, akiknek fel kellett kelteni a gyereküket, hogy mellre tudják tenni, és két korty után újra elaludtak. Zsombi mindig fent volt, éhes volt vagy ordított. A csecsemősök fenyegettek, hogy a gyerek nem fog fejlődni, enni kell neki adni, nyomatták a tápszert, ha én nem adtam be, akkor titokban ők megetették. A szobában minden nap másik anya borult ki a csecsemősök hozzáállása miatt, szerencse, hogy öten voltunk, valaki éppen mindig erős volt, és ráért vigasztalni a másikat. Nem volt könnyű időszak, de tudtam, hogy három nap múlva mehetünk haza. A tejtermelés elindulásáért vívott harc és az első nehéz hetek egy másik írás témája lehetne, de talán jobb, ha a feledés homályába vész, és csak az öröm marad meg.

Amikor valaki azt mondja, nehéz volt a várandósság és a szülés, biztos nem a fenti okokra gondol, nekem mindenesetre ezek miatt lett nehéz, és sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetett volna könnyebb és egyszerűbb. Pár tanulság, ami teljesen szubjektív:

‒ Igenis nagy különbség van a kórházak között, elsősorban a bánásmód tekintetében, ezért érdemes megnézni párat, arra az esetre, ha szükség lenne rá. Ezt senki nem tudja elmondani, mert csak érezni lehet és csak saját bőrön.
‒ Jó, ha van az embernek orvosa, mert az legalább mellette áll és nem ellene van, feltéve, hogy jól választja ki az ember lánya azt az orvost.
‒ A legrosszabbra is fel kell készülni, a császármetszésről is kell tájékozódni.
‒ A csecsemőosztályt még alaposabban meg kell nézni, mint a szülészetet.
‒ Akármit mondanak, cukros víz és tápszer mindenütt van.
‒ Sokkal jobban kell az ösztönökre hallgatni, merni kell bíznia az embernek a megérzéseiben, itt sem a racionalitás dönt.
‒ Ha lelkileg nincs rendben az anya, minden rosszra fordulhat a legjobb eredmények dacára is.
‒ A baba életét az anya ellenében is védik, amíg magzatként az anya testében van, amint kibújik, már lehet titokban cukros vizet tömni bele az anya és saját maga tudta és beleegyezése nélkül. (Az állatkertben az állatokat is csak azzal lehet etetni, amit az állatkert jóváhagyott!)
‒ Sokkal többet kell beszélgetni anyákkal, akik már szültek.

Persze, hogy nem így képzeltem az egészet, a baba születése utáni percet ezerszer elképzeltem, hogy milyen megható lesz, amit láttam, az egy kékes színű kis test volt, amit sietve vittek kifelé a műtőből, aligha ismertem fel benne a saját gyerekemet. A kötődés kialakulása is sokkal később és persze máshogy alakult, hetek teltek el, mire azt kezdtem érezni, hogy én más vagyok a babának, mint a többiek, és közöttünk a kapcsolat egyedi és utánozhatatlan, én vagyok számára a megnyugvás, az öröm, az éhségcsillapítás. Semmiképpen nem az az anya akartam lenni, aki még évekkel a szülés után is csak sírva tudja elmesélni, hogy milyen élmény volt számára a gyereke születése, semmiképpen nem tetézve az első hetek fojtogató érzésével, hogy nincs elegendő anyateje sem, így nemcsak megszülni, de táplálni sem tudja a gyermekét. Azért a depresszió borotvaélén táncolva, nem tagadom, többször eszembe jutott Sz. doktor mondata az evolúciós selejtről… Mostanra azonban ezek már távoli emléknek tűnnek, Zsombi ma betölti a hatodik hetét, és rám akkor is mosolyog egy kicsit, ha éppen nincs jó kedve.

T. A.

Véletlenül kiválasztott mesék.