725. nap: Élet a halál után (Milla)
Talán egyik gyerekemre se vágytam olyan erősen, mint őrá, a legkisebbre. Furcsán hangozhat ez egy ötgyerekes anya szájából, de talán azért mondhatom ezt, mert a többiekre elég volt kicsit vágyni, és már meg is fogantak, illetve jöttek ők váratlanul is. De a legkisebbet egy, a nyolcadik hónap végén történt halvaszülés előzte meg. Nem akartam elhinni, elfogadni, hogy a gyerekvállalási életszakaszunk így fejeződjön be. Az a kicsi lélek tanítani jött minket, és gyötört belülről, hogy vajon megtanultuk-e a leckét. Nem őrá vágytam, nem őt akartam helyettesíteni, hanem az ő örökségét akartam méltó módon továbbvinni. Megmutatni, hogy mások lettünk általa, megértettünk nagyon sok mindent, és szembe tudunk nézni olyan kihívásokkal, amik korábban majdnem megfutamodásra késztettek. Nyitottabbak lettünk, és ha lehetséges, még bizakodóbbak. De vajon tényleg? Vagy csak ezt szeretném hinni?
Milla azután fogant meg, hogy nagy nehezen elfogadtam, hogy mégsem lesz újabb gyerekünk. Négy klassz gyerekkel lesz teljes a családunk, és Leila emlékével, aki egy rövid időre meglátogatott minket. Megnyugtattam magamat, hogy jobb is ez így, nem kell majd egy várandósságot végigrettegnem.
A pozitív teszttel vette kezdetét az újabb tanítás: vajon el tudom-e engedni a félelmeket, amelyek nagyon-nagyon rossz hatással lennének a születendő gyermekre? Hogyan tudom kezelni az előjövő emlékeket, a párhuzamokat, van-e olyasmi, amit a fizikai síkon másképp kell csinálni?
Hát, a fizikai síkon is változtattam, változtattunk néhány dolgon. Még a kórházi szülés is felmerült bennem. Attól tartottam, hogy otthon esetleg leállna a szülés, mert nem tudnám a kisbabámat elengedni, kiengedni az anyaméhből.
A lelki és a szellemi síkon egyértelműen nagyon sok mindent másképp éltünk meg, mint eddig bármikor, napi szinten készültünk arra a lélekre, aki minket választ majd. A rituáléknak és a szimbólumoknak hatalmas ereje van.
Türelmesebb voltam. Nem vártam a nagy mérföldköveket, mint a 12. hetet, a 28. hetet, a 32. hetet, a 37. hetet (na, ezt azért mégis), mert tudtam, hogy a dátumoknak, a statisztikáknak, a technikának csak kis jelentősége van: ha ez a baba velünk akar maradni, akkor a 32. héten is velünk marad, ha pedig nem akar, akkor lám, a 36. héten is visszafordulhat.
Decemberre vártuk. Ám a bűvös novemberi dátum éjszakáján éreztem, hogy délelőtt tízkor itt nem lesz belső vizsgálat és kedélyes beszélgetés a várható szülésről. Amikor telefonáltam, az én drága jó bábám nyelt egyet, és mondta, hogy jön.
Ott vajúdtam, ahol esténként a lélekváró rituálénkat végeztük, ahol amúgy is minden spirituális munkát végzünk. Persze, ettől még fájt. De nagyon másképp, mint 15 hónappal korábban. Akkor megtapasztaltam, milyen az, ha nincs szünet a fájások között, ha nincsenek hullámok, ha nem szülök, hanem a testem kilöki azt, ami rá nézve már veszélyt jelent.
Boldogan fogadtam a kontrakciókat, és dupla olyan boldogan a szüneteket. Nem kellett masszázs, nem kellett borogatás, csak egy kapaszkodó (a férjem), egy dübörgő doppler és a bábám nyugodt, bátorító szavai.
„Gyere, kicsi lányom, gyere! Nagyon várunk, nagyon szeretünk, a földet érésed minden síkon elő van készítve. ” És akkor kibújt. És levegőt vett. És felsírt. „Él! She’s alive!”
Nahát, valójában mennyire féltünk. Bíztunk, éreztük, hogy nem fog megismétlődni a korábbi történet, de azért… Fogtam, és nevettünk, és sírt, jó hangosan sírt, és mi felszabadultunk, megtört a félelem átka. Nem csak nekünk, biztosan tudom, hogy a nagyobb gyerekeink számára is.
És ez a kicsi baba mindjárt kétéves lesz.
H. Sz.
Véletlenül kiválasztott mesék.
- 1616. nap: Megint csak lánynévvel készültünk (Pali születése)
- 488. nap: Valóra vált Álmom
- 884. nap: Ahogy elkezdődött… (Dani)
- 1146. nap: A tavasz hírnöke
- 747. nap: Elment a víz! (Ábel születése)
