igaz történetek szülésről, születésről

723. nap: „Magányos” vajúdás (Abigél születése)

723. nap: „Magányos” vajúdás (Abigél születése)

(Ez a történet akkor íródott, amikor még csak három gyerekünk volt.)

Harmadik babánkat vártuk, aki mellesleg teljesen váratlanul jelentkezett be nálunk, alig két héttel azután, hogy a GYES után ismét munkába álltam. Annak idején fiaink, Alex és Olivér (öt és három és fél) igen jól időzítették érkezésüket. Alex karácsony előtt három nappal született, Olivér pedig 37. hétre, két nappal Ági egy hónapos szabadsága előtt. Azóta sem viselkedtek ilyen jól, hehe.

Miután ez a babácska is kivárta (nagy nehezen) a 37. hetet, onnantól nem volt kétséges, hogy Ági hazaérkezését is megvárja (aki éppen Amerikában volt), mert onnantól kezdve megnyugodtam. Az utolsó percig nem tudtuk viszont, hogy mi legyen a fiúkkal a szülés alatt: hol legyenek, és ki legyen velük. Ki érne egyáltalán ide, miután elintézte a legsürgősebb teendőit? Mert az én babáim bizony gyorsan szoktak kibújni. Elsőszülöttünk alig két óra, második csemeténk négy óra alatt született meg.

Már hetekkel korábban megkezdődtek a jósló fájások, amik alatt ‒ korábbi tapasztalatokból kiindulva ‒ én folyamatosan tágulhattam. Pont ezért viszont biztosra akartam menni, mielőtt riadót fújok, tehát a harmadikán, délután fél kettőkor induló intenzív összehúzódások kezdete után kivártam kereken egy fél órát, sőt, fellapoztam az Otthonszülés könyvben az álvajúdásról írtakat, de a javasolt forró fürdőhöz nem volt kedvem, alkoholt meg nem akartam inni, mert ugye, akkor hogy megyek később a fiúkért az oviba (autóval). Engem az időmérés mindig annyira összezavar (elfelejtem, mikor kezdtem), hogy most meg sem próbáltam, csak azt figyeltem, hogyan változnak a kontrakciók, milyen a fájdalom.

Ó, jaj, ennek a fele sem tréfa, gondoltam kettőkor, felhívtam Ágit és Theót, hogy induljanak. Ági kérdezte, hogy kapcsolja-e be a kék lámpát, mondtam, hogy „Á, dehogy!”, majd kicsivel később visszahívtam, hogy inkább siessen nagyon. Két doulának próbáltam telefonálni, de egyiküket sem tudtam elérni. Ez ezután már nem is zavart.

Szóval két óra volt, a fiúk oviban, jó helyen, Ági és Theo úton, most már csak várnom kellett, mindjárt itt lesznek. Egyedül voltam, és ez nagyon is jó volt. Fel-alá sétáltam a lakásban, masszíroztam a derekamat, mert egyre jobban fájt, rácsodálkoztam a tényre, hogy amire annyira vártam, most elérkezett, és hogy ez még így harmadik alkalommal is mennyire meg tud lepni, elrakosgattam egy-egy szanaszét hagyott játékot, és a kontrakciók között előszedtem a szüléses kellékeket, leterítettem az ágyat és a nappali szőnyeg egy részét nejlonnal és lepedővel, és szép lassan, ahogy eszembe jutott, előkészítettem (majdnem) mindent. Nagyon jól éreztem magam. A körülményekhez képest. Mert az izzasztó alhas- és borzalmas derékfájdalmak mellett nagyon kellett pisilni és kakilni is, de mire lett volna erőm elmenni, addigra nem kellett. Tudtam viszont, hogy minden rendben lesz, sokkal biztosabb voltam ebben, és magamban is, mint az előző két szülésemnél.

Miért volt olyan jó egyedül? Mert tényleg nem igényeltem segítséget, és így Theónak sem volt rossz érzése, hogy szenvedni lát, de nem hagyom segíteni. Meg nem tudtam panaszkodni, és ezáltal valahogy kevésbé is fájt (mint a kisgyerek, aki elesés után körülnéz, és ha nem látja senki, akkor feláll, és játszik tovább, egyébként sírni kezd). És csak magammal, magunkkal tudtam foglalkozni, hiszen nem volt ott senki, akit kérdezhettem volna, hogy hogy haladunk, és így száz százalékosan át tudtam magam adni a történéseknek.

Már elmúlhatott fél három, amikor nagyon tolófájásszerűvé kezdett fajulni a dolog. Tudtam, hogy ha muszáj lenne, végig tudnám egyedül, pánik nélkül csinálni, de NEM AKARTAM. Innentől a perceket (maximum ötöt) a „nem akarom egyedül csinálni” gondolat töltötte ki, és hiányozni kezdett a „társaság”. Meg akartam állni, le akartam térdelni, de éreztem, hogy akkor nem fogok tudni felállni és ajtót nyitni.

Megérkezett Theo, és én „elengedtem” magam. Éreztem, hogy tovább nem tudok várni, ettől kezdve végérvényesen átvette a baba az irányítást. Theo, a kis naiv, megkérdezte, hogy mi az, amiben azonnal segítsen, mert azután ő is elő akart készülni. Ez őszerinte negyed órát vett volna igénybe.

Talán abban a pillanatban, hogy lerogytam a nappaliban a földre, csöngetett Ági. A haza meg van mentve! Kezet mosott, mondta, hogy átöltözne, de előbb még benézett hozzám. Gyorsan meggondolta magát, előrángatta a papírvattát, hogy felfogja a magzatvizet a másodpercekkel később „kirobbanó” burokból. Ez pillanatnyi megkönnyebbülést hozott, de rögtön jött is már a fejecske, tehát nagyon felocsúdni sem tudtam. A dohányzóasztalra támaszkodtam, négykézláb, és a két lábam között félig-meddig láttam az eseményeket. Mindig is azt bántam a négykézlábon szülésben, hogy egyedül én nem láttam semmit. De hát ha egyszer ez a helyzet esett jól…

Szóval, én láttam valami félgömböt kidomborodni magamból, amit én a baba fejének hittem, és ez hihetetlen erőt adott, gondolván, hogy a fele kint van, és már csak a másik felét kell kinyomnom. (Ági szerint én a korábban domborodó burokra emlékszem.) Természetesen a szülés közbeni „skizofrén” tudatállapot (igen-igen, lehet szebben is mondani, én akkor skizofrénnek éreztem) most is elért, hiszen az imént említett hihetetlen erő dacára csak annyit tudtam nyögni-nyafogni-érezni, hogy „Én ezt nem akarom csinálni!” „Nem is kell, megy az magától.” ‒ Ági válasza valami hasonló volt.

És akkor végre, Ági érkezése után alig több mint tíz perccel, délután 2 óra 48 perckor kibújt a kicsi test, sőt: lábaim között „kukkolva” láttam kibújni a kicsi testet, és engem onnantól kezdve semmi nem érdekelt. Szó szerint: mondták, hogy a baba jól van (bár nekem határozottan lilának tűnt, de kiderült, hogy csak fázott), tudtam, hogy akármelyikük fogja is, jó helyen van, ezért csak arra tudtam gondolni, hogy kész, vége, sikerült. Meg magamra. Nem büszkeséggel, hanem megkönnyebbüléssel. Ez a baba is meg tudott otthon születni. Akkor jöttem rá, hogy jobban féltem egy esetleges kórházba szállítástól ‒ mert nem készítettem fel magam rá ‒, mint hittem.

Ági szólt, hogy jó lenne megfordulnom, mert nagyon rövid a köldökzsinór és… nem tudják betakarni, vagy ilyesmi, nem emlékszem. Valóban olyan rövid volt, hogy fel sem tudtam volna őt venni, de nem bántam. Az első nagy kiáltását követte pár kisebb, de egyébként csendben volt az én… kislányom? IGEN! Kislány lett, Abigél. Ő nevezte el magát annak, és ezt egy álmomban még decemberben tudtomra adta, bár az ultrahang nem tudott minket a nemében megerősíteni.

Csak ültünk, csendben, nyugodtan, elégedetten, vártuk a lepényt, és néztük egymást a félhomályban. (Nem, Abigél még nem nézelődött, csak békésen szuszogott.) Sosem fogom ezeket a perceket elfelejteni. Ott ült három nagy és egy pici teljesen „egyként”.

Ági, nem is tudom, mi az, amit irántad érzek: hála, tisztelet, csodálat, szeretet? Bizonyosan, de valami más is, olyasmi, ami csak közösen átélt, mélyen intim helyzetek után alakulhat ki. Az az érzés, hogy történjen bármi, Neked mindig helyed lesz az életemben, hiszen családunk része voltál a három legfontosabb eseménynél. Theo, Alex, Olivér és Abigél nevében is szívből köszönöm.

Abigél most volt 11 éves.

H. Sz.

Alex > > >
Olivér > > >
Timothy > > >
Milla > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.