igaz történetek szülésről, születésről

661. nap: Harmadik nekifutásra (Imola születése)

661. nap: Harmadik nekifutásra (Imola születése)

Harmadik gyermekemet várva nem tudtam másra gondolni, mint hogy meg szeretném őt szülni, mégpedig otthon, mert senki más nem vállalná el ezt a szülést Ágin kívül. Ekkorra már nagyon is értettem, mi a különbség a háborítatlan és a „háborított” szülés között. Tudtam, hogy a szülés lelkileg vezérelt folyamat, zavartalan, de leginkább biztonságos légkör szükséges hozzá. Alapesetben. De mi történik akkor, ha valaki két császármetszés után vágyakozik erre az őrültségre?!

Először is jól átgondolja a dolgot, aztán elkezd aggódni, utána elolvassa a Császármetszés c. könyvet (Michel Odent tollából), megtudja belőle, hogy a két császármetszés egyenértékű egy császármetszéssel (a hegek száma állandó, azaz egy), no, meg a tréningezett méh képes a kitolásra. És persze elmegy a szülésfelkészítő információs hétre, ahol öntik bele a bizalmat, erőt, hitet önmagában, a szülésben.

Így tettem én is, persze egyéni módon megspékeltem még pár körrel (születéstréning O. K-val, a saját születésemre kihegyezve, különféle önismereti munka, elmélkedés a halálról szülés előtt négy nappal, mint elalvás előtti könnyű kikapcsolódás, másnap családállításon való részvétel, majd ismét másnap csendes zokogás a fürdőszobában: „Erre én nem vagyok képes.” stb.).

Ági éppen Erdélybe készült tanfolyamot tartani az én szülésem várható időpontja alatt. Lehetőségként felmerült, vele mehetek, így nem marad le a szülésemről, én se az ő jelenlétéről. Ennél lényegesebben jobban tartottam attól, hogy a baba nehogy „túl nagy” legyen, mert akkor nem jó a császáros méhnek az erőlködés, ezért eldöntöttem, hogy terminus előtt fogok szülni, nem úgy, mint második gyerekemnél, utána tíz nappal.

Valaki ott fenn vagy ott benn hallotta is ezt az óhajomat, mert egy héttel a kiírás előtt egy szép, napsütéses délelőttön elfolyt a magzatvíz. Nosza, szülünk, gondoltam, elkezdek pakolni, hogy a budapesti baráti lakásba átmehessünk, erre csörren a telefon, a barátunk épp most elutazik, üres a lakás! Gyerekek itthon maradnak, az is kéznél van, aki vigyázni fog rájuk.

Egy óra alatt bejutunk Pestre, nyugodt a város, minden készen áll a fogadásra. Ági megnézi a vizet egy útszéli parkolóban: rendben van. Elfoglaljuk a lakást, fájás még sehol. Vagyis addig semmi, amíg le nem teszem a fejem a matracra. Onnantól biza nincs kétség, jönnek rendesen a fájások, a párom masszírozza a derekam, elborulok. A doulám is megjön valamikor, ütemesen haladunk. Ági megérkezik, vizsgálat, közben megkérdi, nem kell-e nyomnom? De, de igen! (Lehet, hogy a kettő között idő is telt el, nem tudom.) Jó, akkor csak rajta! Á, nem olyan egyszerű ez…, menjünk egy kicsit a kádba, addig is. Szép sárga kád, nagyon kellemes, tolok, de mégse történik semmi.

Na, ezután már nem tudom, mennyi idő telik is el, Ági hosszas bíztatására kikerülök a kádból, előkerül a szülőszék, kapaszkodom, felállok tolás közben, leülök, sokszor. Közben hallom a bíztatást: „Nagyon jó, nagyon ügyes vagy, minden rendben, nem kell sietni, pihenj egy kicsit!”. Egyszer még az ablakon is kinézek: tetőtéri lakás, a szomszéd erkélyét látom, igen, ott élnek az emberek, mintha este lenne már (de itt benn megállt az idő). Szívhanghallgatás, egy pillanatra nem hallatszik a baba szívhangja, átsuhan a gondolat: „Akkor most baj van?” ‒ de nem félek.

Egyáltalán nem félek, minden olyan természetes, mint az élet, nem nagybetűs, csak egyszerűen történik, visz az ár vagy az erő, ritmusban vagyok, nem érzem azt, hogy végem, nem bírom, nagyon fáj, vagy ilyenek. És nincs baj, csak Ági szól, akkor lehet jobban is nyomni, éppen nagyon halad kifele a baba, segítsek neki. Pár tolás, és kicsusszan a feje, majd az egész baba.

A matracra fektetnek, hasamon a baba, közben Ági látja, hogy vérzek (nekem fel sem tűnt, odatartozónak gondoltam), felkapcsolják a villanyt, vizsgálnak, én viszont nem értem, minek ez a cécó, hiszen ITT A BABA, megszületett a kislányom!

Nézem a mélyről, ki tudja honnan néző szemeit, ő is engem néz, fáradtnak tűnik és érthetetlenül bölcsnek. Nem sír, csak figyel. Nagyon pici és törékeny, test a testemből, egy lélek benne, aki nekem adta magát. Elfogynak a szavak e csoda láttán.

Enyhe vérzés volt a gáttájékon, Ági tesz bele két öltést. A lepény nem szíveskedik előjönni, nyomni kéne, csak éppen nem értem hirtelen e szó értelmét, azt se tudom, hogyan kellene nyomni. Végül úgy magyarázzák nekem, tegyek úgy, mintha pisilnék. No, az sem megy. Végül is nem maradt bennem, valahogy kijött.

Már lehet pihenni, apukája is közelebb férkőzhet a babához, a konyhából vidám vacsora hangjai szűrődnek be, Ágiék „adminisztrálnak”. Én is kapok vajas kenyeret, életemben nem ettem ilyen finomat.

Később mindenki hazamegy, hárman maradunk éjszakára, megszületett Imola, és köré születik az új család, ismerkedünk. Időn kívül vagyunk, pihen a Teremtő is immár.

Ami éppen csak elkezdődött elsőre, majd kitágult másodikra, és harmadikra meg is született, egy szülésnek számít mind a három, hiszen mindegyik szülésben az előző folyamata ment tovább, onnan kezdtem el, ahol az előzőt abbahagytam.
Hálás vagyok, hogy létezel, Imola!

B. M.
Hunor >>>
Árnika >>>

Véletlenül kiválasztott mesék.