igaz történetek szülésről, születésről

658. nap: Nem képesség, hanem adomány

658. nap: Nem képesség, hanem adomány

Másnap reggel bejött az orvosom a kórterembe, és azt mondta: „Hát igen, vannak nők, akik tudnak szülni, és vannak, akik nem. Maga ez utóbbi kategóriába tartozik.” Férfi létére pontosan megfogalmazta a „császármetszés-trauma” lényegét. Én is éppen ezt éreztem, ezzel vádoltam aztán magamat még évekig: nem tudtam megszülni a kisbabámat. Tehát nem is vagyok valójában nő. Hiszen a nők azért nők, mert szülnek. („A fiúk katonák lesznek, a lányok meg szülni fognak.” Ebben a felosztásban láttuk általános iskolás korunkban megvalósulni a nemek közötti egyenlő teherviselést.)

Amennyire csak vissza tudok emlékezni kislánykoromra, mindig is mélyen izgatott a szülés rejtélye. Ötéves lehettem, amikor Németországban végignéztem egy dokumentumfilmet a szülésről. Egyes jelenetek olyan mélyen hatottak rám, hogy a mai napig emlékszem rájuk. Elhatároztam, hogy bába leszek. Állandóan magzatokat rajzoltam. Számtalanszor eljátszottam, illetve elképzeltem, hogy szülök. A terhesség alatt persze még erősebben foglalkoztattak ezek a dolgok. Borzalmasan vártam a szülést: a fájdalmat, a katarzist, a csodát ‒ amiket elképzeltem róla.

Aztán megtörtént az, amiről azt hittem, velem nem történhet meg. És bármennyire sejtettem, hogy esetemben a számtalan szülésgyorsító beavatkozás és az intimitást teljességgel kizáró kórházi körülmények vezettek a műtéthez, orvosom női mivoltomat kétségbe vonó szavai mégsem hagytak nyugodni. Kudarcot éltem át, alacsonyabb rendűnek éreztem magamat a többi, szülni „tudó” nőhöz képest. Úgy éreztem, hogy az élet által rám szabott egyik legnagyobb feladattal nem tudtam megbirkózni.

Kifosztottak. Ez volt a másik alapérzés. A kisbabámmal, ahogy kirángatták, elrohantak. Mintha az ösztöneim nem működtek volna: nem is reklamáltam, hogy miért nem adják ide. Annyira kiábrándító volt a születésnek ezen művi, természetellenes módja, hogy már a kisbaba maga sem tudott abban a pillanatban érdekelni.

Később odahozták, letették mellém a műtőasztalra felöltöztetve, pólyába burkolva. Addigra a méhlepény, a köldökzsinór, a magzatmáz, mind eltűntek a kórházi sterilitás jegyében anélkül, hogy láthattam volna őket. Pedig kilenc hónapig bennem voltak, és hányszor képzelődtem azon, milyenek lehetnek! Visszafordíthatatlanul elvették tőlem őket, mint ahogy a szülés – pontosabban a kitolás – élményét is. És azt a pillanatot, amikor a kisbabát még a köldökzsinóron lógva odateszik az anyja mellé.

Később még jobban összeállt a kép: rájöttem, hogy legalább ennyire fáj, hogy a szülés természetes beindulásának és a vajúdás háborítatlan lefolyásának lehetőségétől is megfosztottak. Nem tudom, mennyire tudatosultak volna bennem ezek a sérelmek, ha akkor, ott, a kórházban végül is hüvelyi úton megszültem volna. Lehet, hogy az önbizalmamon nem esett volna akkora csorba, bár a vajúdás alatti beavatkozások sorozata önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy úgy érezzem, nem önerőből szültem.

Amikor három évvel később a második kisbabám otthon, háborítatlanul megszületett, igazi eufória lett úrrá rajtam. Leírhatatlan boldogság. A teljesség érzése. Nem tudok nem nagy szavakat használni.

Átéltem, hogy a természet, a körforgás része vagyok. Hogy erős vagyok, és igenis nő vagyok. Teljesen egyedül tudok szülni, nem kell hozzá sem burokrepesztés, sem méhizomlazító injekció, sem oxitocininfúzió, sem semmiféle utasítások, sem az, hogy felvágják a hasamat.

Talán az alapélmény szó fejezi ki a legjobban azt, amit a természetes szüléssel kapcsolatban érzek. Életem legfontosabb misztikus élménye volt. Gondolom, a halál lesz még ehhez hasonló. Azóta is minden nap gondolok rá, és erőt merítek belőle, amikor bajban vagyok.

Úgy érzem, minden nőnek meg kellene kapnia a természetes szülés lehetőségét. Mert minden nő tud szülni. Ez ugyanis nem egy képesség, hanem egy adomány.

J. E.

Véletlenül kiválasztott mesék.