igaz történetek szülésről, születésről

568. nap: A szülés tényleg megváltoztatott (kislányunk születése)

Megjelent: 2012. ápr. 25.

A szülés szépen zajlott, 12 órát vajúdtam. Csütörtök este 11-kor már úgy mentünk aludni a férjemmel, hogy szerintem éjszaka akció lesz. Aztán gondoltuk, akkor legalább alszunk, amíg lehet. Én nem igazán tudtam elaludni, mert enyhe bár, de rendszeres kontrakciók kezdtek jelentkezni. Néztem az órát, és számolgattam az időközöket. Aztán kettőkor felébresztettem a férjemet és mondtam, hogy akkor ma este szülünk. A férjem felöltöztette az ágyat, amin alszunk, vízhatlan lepedőbe, és minden mást előkészített. Fél háromkor telefonáltam a szüléses számra, amit Geréb Ági vett föl. Azt mondta, ez még az eleje, szóljak majd, mikor induljanak.

Fél hatkor, amikor már egyre erősebbek és gyakoribbak lettek a kontrakciók, felhívtam újra a szüléses számot, és Ágiék útra keltek hozzánk. Hétkor érkeztek meg, az érkezesük eléggé kizökkentett. Hárman jöttek. Ági megvizsgált, és azt mondta, a látencia szak véget ért, most kezdődik a tágulási szak. Szóval van meg idő. Én bementem a kádba vajúdni, ők pedig lefeküdtek aludni. Mint utóbb (a szülést követően) kiderült, mi voltunk a negyedikek azon a héten, akiknek a szüléséhez Ági ment. Éppen péntek hajnalban voltunk, fél háromkor, és ő kettőkor feküdt le az előző szülésből megérkezvén…

A férjemmel és az egyik doulával, Jolival beszélgettem a fürdőben a kontrakciók szünetében, és el sem tudtam képzelni, hogy az akkor érzett kontrakcióknál még erősebbek lesznek, és hogy én azt hogyan is fogom kibírni. Az a gondolat zakatolt a fejemben, hogy a jó Isten akkora fájdalmat ad, amekkorát az ember el tud hordozni. Magyarul, ha még jobban fog fájni, erőt is kapok a kontrakciók elviseléséhez. Be kell valljam, féltem. Aggódtam, mert tudtam, hogy úgy, ahogy vagyok, abban az érzelmi állapotban nem tudom végigcsinálni. Változnom kell a szülés alatt. Más emberré leszek a végére, de azt még nem tudtam, hogyan fog e változás bekövetkezni.

A doulák nagyok kedvesek voltak, olyan nagy szeretettel és odaadással fordultak felém. Ilyen fajta gondoskodásban az embernek nem sokszor van része. Többször elmondták a szülés közben, hogy ők hárman 11 gyermeknek adtak életet, úgyhogy túl lehet élni, ne aggódjak.

Ági lepihent, míg én a kádban vajúdtam, majd egy idő múlva javasolta, hogy változtassak pozíciót. Igen ám, csakhogy én addigra úgy éreztem, a két a kontrakció közti idő nem elég ahhoz, hogy kiszálljak a kádból. Ági mondta, hogy amint egy kontrakció véget ér, azonnal kell kezdenem a pozícióváltást, hogy „beleférjen”. Így is volt, Ágiék segítettek, így sikerült kiszállnom a kádból. Másodszorra sikerült csak. Úgy éreztem, székletem lenne, de mégse ment.

Bejöttünk a szobába, és így utólag visszagondolva, egy eléggé lehetetlen pozícióban vajúdtam tovább. A földön feküdtem, a férjem, Ági és a két doula a saját testével épített számomra „vajúdó ágyat”. Aztán idővel Ági javasolta, mint már a kádban is, hogy próbáljak nem megfeszülni, hanem átengedni magamon a kontrakciót, utat engedni a fájdalomnak. No, ez nagyon nehéz volt. Volt, hogy sikerült, és volt, hogy nem. Ági végig dicsért, és ez annyira jó volt. Annyira szüksége volt a lelkemnek arra az érzésre, hogy minden rendben halad és jól csinálom. Telt az idő, és egyszer megláttam a férjem kezén az órát. Szóltam is, hogy vegye le azonnal, nem akartam, hogy stresszeljen, mennyi idő telt el.

Aztán lassan az íves kontrakciók vége kinyomássá alakult. Nem akaratlagosan nyomtam, hanem egyszerűen nyomnom kellett, nem tudtam másként. A kitolási szakhoz jutottunk, de a babácska nem akart, mint utóbb kiderült, nem tudott könnyen kibújni. Először is a méhszáj egy kicsi része beszorult, és ettől nem tudott elindulni a baba, mert e kis rész közben be is ödémásodott. Ezt kellett hát először Áginak kézzel „eligazítani”. Ez őrületes fajdalommal járt. Viszont a kitolás se ment túl gyorsan. Arra készültem, innentől pikk-pakk megleszünk, hiszen a táguláson már túl vagyunk, de a jó Isten nem ezt szánta nekem. A baba annyira nem indult, hogy Ági a férjemmel magunkra hagyott bennünket, hátha úgy jobban megy. Én pedig igyekeztem, próbáltam az összes maradék erőmet mozgósítani, bár félelemmel töltött el a tudat, hogy vajon mikor lesz vége? Lesz-e elég erőm?

Ágiék visszajöttek, és az ágyról átültem a szülőszékre. Ordítva kérdeztem többször, mikor lesz ennek vége? A baba feje borzasztóan feszített odabentről. NEM BÍROM TOVÁBB!!! MIKOR LESZ VÉGE??? Azt hiszem, ekkor voltam az erőm végénél, de már nem is kellett sok. Ági már látta a baba fejét, aki viszont újra és újra visszacsúszott, és nem tudtam, ez minek a jele, Ágiék annál inkább. De hála Istennek, nekem nem mondták, nem szóltak, hogy valószínűleg rá van tekeredve a köldökzsinór a kisbabám fejére, és ez okozza a jojoeffektust, hanem csak állandóan hallgatták a szívhangot. Bebizonyosodott, a kisbabám egy igazi harcos, nem romlottak a szívhangok, bár én már minden idegszálammal azt éreztem, ő már kint akar lenni.

Minden kitolási kísérletnél próbáltam az összes erőmet mozgósítani, míg egyszer csak kicsusszant L. baba a világba. Ági és a két doula megfogta a „csúszós” babát, és abban a pillanatban letekerték róla a négyszer(!) rátekeredett köldökzsinórt. A válla alatt volt az egyik oldalon. A szemem szinte nem is tudta követni azt a villámgyors mozdulatot, ahogy megfogták a babát, és ugyanazzal a mozdulattal letekerték róla a köldökzsinórt.

A következő mozdulat pedig az volt, hogy a kezembe adták a kisbabámat. Egy másodperccel azután, hogy kibújt a világba (egy órakor). És pont erre volt szükségem. Ezután elláttak, nem igazán tudtam követni az eseményeket, csak a kisbabámat láttam. Meg azt sem tudtam, hogy fiúcska-e vagy leány, percek múlva derült csak ki számomra. Nem volt fontos, csak az, hogy kezemben van a kisbabám. L. baba olyan erővel ugrott ki a világba, hogy leszakadt a kijövetelével együtt a lepény is, így az is pár percre rá megszületett. Nagyon nagy lepény volt, érdekesnek találták Ágiék.

A szülés tényleg megváltoztatott. Isten tényleg ad annyi erőt, amennyi fájdalmat ad. Nagyon sokszor kiáltoztam a szülésem alatt a jó Istenhez, hogy ő adjon nekem erőt, mert én már nem bírom. És mindig adott. Köszönöm, drága jó Istenem!

Köszönöm Nektek, Ági és Segítői!

K. A.

Második gyermekünk születése >>
Harmadik gyermekünk születése > > >
Negyedik gyermekünk születése > > >

 

Véletlenül kiválasztott mesék.