igaz történetek szülésről, születésről

521. nap: Milyen jó dátum!

521. nap: Milyen jó dátum!

Nem vagyok otthon a számmisztikában, de reggel mondom V-nek, milyen jó dátum. Igen, mondja, a kedvenc számai. Hajnali fél hat óta ötpercenként jönnek, nagyon kedves kontrakciók, mindegyiknél kimegyek a vécére, csak nem??? ‒ hetek óta rettegek, hogy nem fog magától megindulni, hogy kórházba kell menni, mitől indulna meg?

L. fél nyolc körül kel, kimegyünk reggelizni, továbbra is jönnek a fájások, egyre jobban reménykedem, hogy ez az, ezen felbátorodva jóízűen eszem, hetek óta koplalok, hogy ne nőjön túl nagyra. Keltem V-t, mintha lenne valami, jó lenne, ha kijönne, mert nem tudok L-lel annyira foglalkozni. Nemsokára hívja anyámat, hogy vigyék el L-t. Apám jön kilenc körül, L. pörög, apám is a maga hangerején, aztán elmennek.

Mi van, kezdenek ritkulni és enyhülni, csak nem leáll? Ledőlök az ágyra, kicsit elalszom, felébredek, hogy nincs semmi, nagyon elszomorodom, nem kellett volna beleélnem magam, milyen ciki, hogy iderendeltem a szüleimet, most hívhatom őket vissza.

E. telefonál Brüsszelből, megvan-e már a baba. P-nek egy-két napja van hátra. Gondoltam én, hogy közel lesz egymáshoz ez a két esemény, na de hogy ennyire! Tudom, hogy Ági 13 óráig tanfolyamot tart, ha kéne, sem tudna jönni, de nem kell, nincs semmi, néha egy-egy kósza talánfájás, úgyhogy takarítok.

Negyed kettőkor felhívom Ágit, őszerinte este szülni fogok, délután fél hat-fél nyolc körül fog beindulni, nagyon örülök ezeknek a szavaknak. L-lel való terhességem alatt keletkezett iratokat kezdem rendezgetni, megtalálom U. F. szüléstörténetét meg L. J-ét, ezeket elolvasom, érdekes, nem félek, nem jut eszembe a kórház, L. születése, halálosan nyugodt vagyok és boldog.

Befekszem a kádba, rendszertelenül jön egy-egy kontrakció, teljesen elviselhető. Már kezd zavarni, hogy V-nél ketten is vannak, dolgoznak, hetek óta éjjel-nappal ezen a rádiójátékon, mi van, ha egyikük rám nyit, nincs zár a fürdőszobaajtón, tudom, hogy be kell fejezniük, nem mondhatom, hogy menjenek el ‒ lehet, hogy nem is szülök.

Lefekszem az ágyra, olvasgatok: Feldmárt, már megint pont ideillő téma (hogyan befolyásolja az ember életét, ha az anyjának, mielőtt ő született volna, abortusza volt). Eszembe jut (vagy csak most, amikor írom?, már nem tudom) egy korábbi rész, ahol arról ír, hogy a nők szülés közben természetes körülmények között eljutnak egy pontra, ahol a vérükben lévő LSD-25 hatására megnyílik a tudatállapotuk, és megélik az egyesülést az összes anyával, aki valaha szült, aki valaha szülni fog, és úgy érzik, ők is a természet részei, tehát egyfajta kozmikus egység érzését élik meg, ahol a fájdalom már nem fáj. (Hát igen, ez a más tudatállapot meg a természetnek való alávetettség lehet az, ami annyira vonz ebben az egészben?)

Túlságosan kell figyelni erre a Feldmárra, inkább valami könnyebbet. A bába válaszol jó lesz, megnézem, mit ír a szülés beindulásáról: többedszer szülőknél nem a fájások rendszeressége, illetve az időköz a mérvadó, hanem a hatékonyság: az első erős kontrakcióknál beköszönt az ismerős aaa-élmény. Ekkor veszem észre, hogy pont ilyen hangokat adok ki (mindig is jó tanuló voltam).

V-től végre elmennek, bejön, meggyőz, hogy hívjuk Ágit, ő hívja, fél hat lehet, de Ági velem szeretne beszélni, én félek, mi van, ha közben jön egy fájás, mégsem aaazhatok bele a telefonba, az olyan nevetséges lenne. Kérdi, hány percesek, nem tudom, nem mérem egy ideje, de pár. Mondja, ha nem olyan sürgős, hat körül tud indulni, persze, az bőven elég, sőt. Teljesen bizonytalan vagyok, fogalmam sincs, hol tarthatok, nem akarom túl korán idehívni őket, mondom, még visszaszólok.

Elkezdem mérni: négy perc, három perc, öt perc, és egyre jobban fáj, negyed óra múlva mondom V-nek, hívja, hogy jöjjön, amint tud. Közben V. rendet rak a hálószobában, ahol ülök a labdán, nagyon idegesít, de tudom, hogy ez kell, pedig milyen jó lenne, ha inkább masszírozna, aztán meg is kérem erre, de csak fájás alatt, különben az is idegesít. Megkérdi, videózzon-e, jaj, nehogy, meg is őrülnék, ha most itt elkezdene még a kamerával is bíbelődni (milyen kár, hogy erről nem beszéltünk korábban, ha csak egy perc hangfelvétel lenne).

Ági és Móni jönnek, fél hét lehet, már nagyon nehezemre esik a kommunikáció. Ági megvizsgál, azt mondja: „Ó, nagyon jól állunk.” ‒ és elkezdenek kipakolni: PVC ágybetét a lepedő alá. El sem akarom hinni, ez nem lehet, hiszen még csak nemrég óta fáj, de nem merek rákérdezni, mi az a nagyon jó, nem akarom hallani, hogy mondjuk 4 centi.

Egyre erősebbek, már egyáltalán nem vagyok jelen, nem hallok telefoncsörgést se, kaputelefont se, egyszer csak bejön a másik Ági, köszön, gondolkodom, rajta, jó lenne visszaköszönni, de nem megy, fogalmam sincs, közben V. hol van, mit csinál (lehet, hogy mellettem), Ági masszíroz, Móni borogat, nagyon forró, de jólesik, bár a hasamat alig érzem, nekem a keresztcsontom fáj.

L-nél is ez volt, emlékszem…, ez az elképzelhetetlen fájdalom a csontokban, szét akarnak törni, de akkor még szünetek sem nagyon voltak, kicsit túladagolhatták azt az oxitocint, közben folyton az utasítások: most jobb oldalra fekszünk és várunk három fájást, aztán bal oldalra és ott is, most vizsgálat fájás közben(!), mindig fájás közben, vajon miért, nem fáj eléggé? Mintha folyamatosan turkálna valaki, hol a szülésznő, hol az épp ügyeletes orvos, aztán meg nyomjak, hogy eltűnjön a méhszáj. A szülésznő csóválja a fejét: nem jó, nem így, lefelé! Aztán az ügyeletes idegen kimondja az ítéletet: hátsó koponyatartás, ha pár fájás alatt nem fordul be, akkor császár. Ja, és nyomni, azt nem szabad! Én ezt nem értem, még itt sincs az orvosom, aztán megjön, könyörgök, hogy ne műtsenek, V-nek el kell menni, egyedül maradok. Mint egy nagy darab húst, úgy tesznek át valami tolóeszközre, itt már feladom, mindegy, csak legyen valami. Mikor kirángatják, egy pillanatra látom, elrohannak vele, csomagolt végtermékként kapom meg később, se magzatmáz, se köldökzsinór, se méhlepény, kilenc hónapig a részeim, és még csak nem is láthatom őket.

De itt akkor ez nem jut eszembe, azt érzem, hogy ez eleve lehetetlen, ez annyira fáj, hogy ott a medencén nem tud átjönni, pedig már nagyon kell kakilni, de nem bírom engedni, hogy lehet, hogy ezt akartam, erre vágytam, mondhatni három éve várok erre, programozott császármetszést, azt kellett volna, ha most kórházban lennék, biztos kérnék érzéstelenítést (bár akkor sem kértem, pedig az legalább ennyire fájt, de én azt ugye elvből nem). Eszembe jut, hogy a Móni azt mondta a tanfolyamon, neki nem fájt, hogy lehet akkor, hogy nekem ennyire fáj? Eszembe jut az a szülés, amit Móni levetített a tanfolyamon, mint otthon végződőt, de komplikáltat, ahol a nő elmondhatatlanul ordít nagyon hosszan és ijesztően, arra gondolok, hát én is így ordítok, megpróbálom a következő fájásnál, hogy ne annyira, de nem megy, muszáj.

Rátalálok V. kezére, azt harapom a fájások alatt, ez kicsit segít, úgy érzem, véresre harapom, kicsit sajnálom, szünetekben fohászkodás, meg mi lesz ennek a vége? Mire Ági: „Kisbaba.” Nahát, ez ki van zárva, gondolom magamban, egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy bent van és kijöhet innen egy ember.

Nagyon fáj. Ági kérdezgeti, mi fáj. Hogyhogy mi fáj, hát nem tudja, volt már egy pár szülésen, meg szült is már egy párszor, hogyhogy nem tudja, mi fáj? Nincs kedvem elmagyarázni (utólag V. mondja, milyen bunkó voltam, hogy nem válaszoltam Ági kérdéseire, én meg persze rájöttem, miért érdekelte, hogy mi fáj).

Nem érzékelem az időt, nem tudom, mi miután jön, de nagyon hosszan tart ez, labdán, négykézláb, ágyon oldalt, még mindig ugyanúgy fáj, folyamatosan kell kakilni, de elképzelhetetlennek tartom, hogy nyomjak. Ági mondja, ha átjönne a feje a medencén, akkor enyhülne ez a fájdalom. Javasolja, guggoljak le. Ez borzasztó nehezemre esik, de érzem, hogy most már történnie kell valaminek.

Azt hiszem, ekkor kezd el haladni, bár nem érzem, de mondják, talán egy kicsit valóban enyhül a keresztcsonti fájdalom, cserébe jön ez a lökésszerű erő. Nem nyomok, nem merek, nem is kell, nyomódik az magától, csak engedni kell, de azt is nagyon nehéz, mint amikor hányni kell, és az ember nem akar, mert közben olyan rossz.

V. ölébe ülök, két Ági két oldalról tartanak, Móni masszírozza a gátat, azt mondják, már látják a fejét, megfoghatom, eszemben sincs, nem is hiszem el, hogyhogy látják, nem történt semmi változás. Közben valamikor megreped a burok, és arcon spricceli Mónit, Ágira is jut belőle, iszonyúan begörcsöl a lábam az egyik fájás alatt, visítok. Ági mondogatja, hogy találjam meg a kényelmes helyzetet, ez sehogy sem jó. Mondom, négykézláb próbálom, de mondják, jobb volt guggolva.

V. leül az ágy végébe, hogy tartson, én ölében guggolok, az kéne, hogy fájás közben emeljen meg, de érzem, hogy nem bír, nagyon nehéz lehetek. (Hány kilós lehet egy kontrakció?) Közben már kezdem érezni, hogy tényleg lent van már az a fej, feszítgeti a gátat, aztán visszacsúszik, nagyon nehéz, de mintha már nem lenne annyira fájdalmas, még csak nem is ég meg feszül annyira, ahogy mesélik, kutyafüle ez ahhoz képest, ami ott bent, feljebb van.

Aztán egyszer csak vért látok. Ági ‒ nem tudom milyen szavakkal, de ‒ tudtomra adja, hogy a következő fájásnál kint kell legyen, ez jó, mert kint is van, az egész gyerek egyben csúszik ki, vége.

Mellém fektetik, teljesen jól van, bár sír. Azt kell kideríteni, honnan jön a vér, nem a méhem repedt-e meg, nyomogatnak, vérnyomásmérés, kicsit pánikhangulatot érzek, Vili ezt nem ‒ mint utólag kiderül. Engem az érdekel, hogy mi lett. Megnézem: kisfiú. Nem számítottam rá, örülök. Nem tudom elhinni. Kiderül, hogy csak a gátam repedt, az vérzett.

V. felhívja Anyuékat, mondják, L. haza akar jönni, már indulnak is. Még nincs meg a lepény, de a szüleim már megjönnek, L. sajnos elaludt útközben. Apám meséli, hogy negyed tízkor, pont amikor megszületett, L. hirtelen elkezdett zokogni, hogy „Aggódom a mamáért, haza akarok menni!” ‒ ilyen érzékeny az én kislányom.

Fekszem, mellettem a kisfiam, aki lassan elkezd szopni is, mintha csak percek teltek volna el, de már majdnem egy óra. Ági mondja, meg kéne már szülni azt a lepényt, nyomjak. Hát ezt el sem tudom képzelni, nem is érzem az izmaimat, hogy nyomnék, nem akarok még egy fájást átélni. Akkor álljak fel, és úgy kicsúszik. Ezt választom. Kisbabát átveszi V., felguggolok, erre tényleg jön egy fájás, és kicsúszik a lepény. Ezen is túl vagyok.

Ági mondja, hogy varrni kell a gátat, ki lehet bírni a két szúrást, másik Ági kezét szorongatom közben, pedig ez már semmi a szüléshez képest. Áthúzzák az ágyat, rendet raknak, befektetnek az ágyba, mellém a kisbaba, aztán elbúcsúznak, egyenként, én még mindig nem tértem magamhoz, azt sem tudom, megköszöntem-e, pedig ez a legnagyobb dolog, amit értem tenni lehetetett.

Érdekes, olyan nyugodt-felfoghatatlan állapotba kerülök: Ennyi volt? Ilyen egyszerű és természetes? És itt fekszünk, ő délután ugyanitt, de még belül. Nemsokára a nővérét is behozza a papája, és ő is ott alszik, és nincs ennél szebb pillanat az életben. Milyen nagy kár, hogy nem volt ennyi eszem már a L-nél!

Másnap reggel V. olvasgatja a gratuláló válasz-SMS-eket, köztük érkezik a hír: P. tegnap meghalt.

J. E.

Bábamese > 

Véletlenül kiválasztott mesék.