igaz történetek szülésről, születésről

1328. nap: Egy csavar a gépezetben (kisGergő születése)

Megjelent: 2014. máj. 25.

Eltelt bő egy év, mióta család lettünk, mára már azt mondhatom, jól vagyunk így.

Mi is történt? Először életemben rájöttem, hogy a megérzéseim csalhatatlanul működnek. A várandósság telis-tele volt kételyekkel. A babavárás közben tudtuk meg ugyanis egy korábbi trombózisos állapotom kialakulásának okát. Egy ritka autoimmun rendellenességből adódóan véralvadással kapcsolatos problémára derült fény. Ennek következtében veszélyeztetettnek számítottam, noha ebből semmit sem éreztem. Orvosi körökben azonban ez a „más” állapot egyet jelentett a programozott császármetszés ígéretével. Tudtam, hogy ez ellen tennem kell, és hogy szeretnék magam dönteni rólunk.

A szülés közeledtével erősödött az érzésem, hogy kisGergő nem vár majd márciusig, hanem februárban megérkezik közénk. Örültem is ennek, mert ezzel a tudattal kicsit kikerülhettem a kórház látóteréből, hiszen ráérünk még. Egy nagyon ellenszenvessé vált doktor még táppénzre sem volt hajlandó kiírni a megkezdett kilencedik hónapban, mert az állapotomat célzó kérdésére azt válaszoltam, hogy kitűnően vagyok és nincs panaszom, azt leszámítva, hogy járni alig tudtam az ellazult alfelem miatt. Nem szívesen jártam-keltem már gyalog az öt perc távolságban levő munkahelyemre sem. A drága jóember közölte velem, hogy dolgozzam csak tovább. (Egy héttel később a kórházban az osztályon találkoztunk. Nem mert a szemembe nézni, csak egy kurta jónapot hagyta el a száját, a gyerek nem is érdekelte.) A táppénzes macerát illetően a saját dokim szélsebesen intézkedett, februártól már nem dolgoztam. Azután egy hetem volt arra, hogy felkészüljek a találkozásra.

További adalékként hozzátartozik a történethez, hogy kisGergő nem óhajtott megfordulni (kinek jó a fejjel lefelé?). Noha szándékunkban állt őt fordulásra bírni, de erre már nem kerülhetett sor.

Vasárnap volt, Gergő éjszakás szolgálatban. Késő este. Épp elkezdtem volna a hazavitt munkával foglalkozni, mindent odakészítettem magam mellé az ágyba, megmostam a fogam, kimentem pisilni. Akkor kezdődött. Visszatérve a szobába, szivárgó magzatvízzel álltam a szoba közepén törölközőket véve magamhoz, sorban, egymás után. Kit hívjak először? Fél 11-kor felhívtam a bábánkat. Talán már aludt, hívásom igen váratlanul érte, ezért kért, hogy hívjam vissza tíz perc múlva. Ekkor szóltam Gergőnek is, aki szintén megdöbbenéssel vette tudomásul a hírt. Felhívta a főnökét, aki természetesen azonnal elengedte. Negyed óra múlva itthon volt. A bába is elindult, bár eléggé aggódott, mert a tényleges induláskor már tízperces kontrakciókról számoltam be. Nem voltak fájdalmasak. A bába látatlanul azt mondta, hogy jó lenne térd-könyök helyzetben várnunk érkezését. És meghagyta, hogy ha erősödnek vagy sűrűsödnek a kontrakciók, akkor hívjunk mentőt. Attól tartott, hogy a köldökzsinór kicsúszik és veszélybe kerülünk. Én azt éreztem, hogy minden rendben, de azért igyekeztünk megfogadni a tanácsait.

Bár az összehúzódások hamar ötpercesek, majd hárompercesek lettek, mentőt nem hívtunk. Nem akartam. Úgy éreztem, meg kell várni, míg ő ideér, és minden rendben. Útközben nem tudtunk telefonon beszélni a bábával, de talán nem is baj, mert csak ijeszgettük volna egymást. Egy óra elteltével a térdelést is feladtam, mert iszonyúan fárasztó volt, és az oldalamra feküdtem. Gergővel megegyeztünk, hogy ha fél kettőig nem ér ide, akkor hívjuk a mentőt. Elmúlt, és tovább vártunk.

Két órakor érkezett. Kérdezte, hogy vagyok, megvizsgált, és megnyugodott, mert semmi rosszat nem talált. Berendezkedett a nappaliban, majd az állapotunk ismeretében, megfigyelésemet Gergőre bízva aludni tért, egy, majd még egy órára (ha jól emlékszem). Telt az idő, kerestem a helyem. Gergő nagy segítség volt, mindent úgy tett, ahogy megbeszéltük, és remekül palástolta félelmeit. A bába is megnyugtatta párszor, de utólag kiderült, hogy ez az éjszaka élete legkimerítőbb éjjele volt.

A kádban jólesett ülni, bár rájöttem, milyen keskeny és kemény, mégis megváltást jelentett, és hatékonynak is bizonyult, a méhszáj eltűnt. Visszatérve a szobába már csak a kitolás maradt. De ekkor történt valami. A baba szívhangja gyengült. A bába javaslatára mentőt hívtunk, reggel háromnegyed kilenc tájban. Két percen belül itt voltak, de elég sokat szerencsétlenkedtek, mire le tudtak vinni a lakásból.

Meztelen voltam. Minden értelemben. És magányos. A következő öt-tíz percben csukott szemmel, kizárva mindent, átkerültem egy másik dimenzióba. A szülőszobába. Kilenc óra volt akkor. Megnéztem, mert máshová nem is esett jól nézni, csak a fali tiktakkosra. Csupa lényegtelen dolgot kérdeztek, de azt egészen egyszerűen elfelejtették, hogy vizet adjanak, mert a számba vezetett oxigén úgy kiszárított, hogy beszélni sem tudtam. Idegesek voltak, én meg zárkózótt. Orvosok jöttek, köztük a dokim. Elég zaklatott volt, és ő is csak kérdezgetett, de nem nagyon kapott tőlem értelmes választ, aztán megnyugodott valahogy, és igyekezett a helyzetre összpontosítani.

Először azon csodálkoztak, hogy faros a baba, aztán hogy nincs méhszáj, és hogy már nem tudnak császározni. Kb. ekkor eszméltem, mi is történik. Az eddigi tudatállapotból egy hatalmas sikítással szakadtam ki. Úgy éreztem magam, mint egy matrica, akit átragasztanak egy teljesen más lapra. Mindenki kukán nézett, ki ez a visító, tudatlan nő. Nem tudja, hogy kell itt viselkedni? Ők tudták, mit tegyenek… durván vizsgáltak, oxitocint kötöttek be, borotváltak és vágtak (mindezeket elkerültük volna talán, ha nincs ott az egész vezérkar a dokim feje fölött…). Aztán gyorsan elkezdtek dirigálni. Akkor hirtelen éreztem, hogy a dirigálás mégis jó, mert legalább előre visz. Elmondták, hogy kell lélegezni, amikor nyomok, és hogy csukjam be a számat, meg vegyek nagy levegőt. Kezdhettem is.

Abban a pillanatban valami hihetetlen erő szállt meg, és úgy száguldott kifelé kisGergő, mintha húznák. Erre jött a még nagyobb megrökönyödés. Nem elég, hogy becsöppenek ide a semmiből, tíz perc alatt megszülök… Álmélkodásuk közepette csak annyit tudtak mondani, hogy nekem még szülnöm kell. Csak nem itt, gondoltam magamban. Nem itt, ahol kérdés nélkül kaszabolnak. (A gátmetszés helyretétele utóbb fél órát vett igénybe.)

Örültem, mert a lehető legszerencsésebben sikerült végigjárni az utat, szomorkodtam, mert nem úgy történt minden, ahogy szerettem volna. 9.10-kor néztem rá újra az órára, ekkor született meg kisGergő, ekkor érkezett meg az Apuka, akit csak beöltözve engedtek be. Jobb volt, hogy nem kellett neki is átélni velem azt a tíz percet. És amikor beért, akkor is segített, mert rászólt a nővérekre, hogy azonnal hozzák vissza kisGergőt.

Minden napraRám tették, csak nézelődött békésen, vagyis inkább beletörődve a helyzetébe, amitől nem tudtam megóvni. A háborgatástól. Azóta is csodálom az erejét, hogy később is türelemmel viselte a rendszeres böködést, piszkálást, zargatást. És a hiányomat (a vizsgálatok, fürdetések idején, mert ezeket sem volt lelkierőm minimálisra csökkenteni a mindenre elszánt személyzettel szemben) az elkövetkező hat napban. Amikor visszahozták, általában csendes volt és szemmel láthatóan morcos. Én meg nem értettem.

Nem tudtam egyedül elhagyni a helyet (mert a páromat csak egy közös helyiségbe engedték be hozzánk, napi pár percre), pedig helyesebb lett volna, rögtön az elején, még együtt. Nem volt erőm tovább harcolni, csak szenvedtem a kórházban. És Gergő is otthon. És ott volt a kézzel írt papír, de a döntést nem hoztuk meg, nem léptünk le. Sajnos. Nem tudtam örömömben sírni, inkább csak bánatomban, napokkal a szülés után, amikor az orrom alá dörgölte a „kedves” személyzet sokadszorra is, hogy milyen béna vagyok. Sose felejtem el. Pedig mindent ösztönösen tettem, de az odabent nem tetszett másoknak.

Azért voltak jó emlékek is. A dokimban nem csalódtam, nagyon rendes volt. Szépen varrt össze. Tudta, hogy nem szabad felesleges vérzésnek lennie. Minden nap kétszer is bejött megkérdezni, hogy vagyunk, de nem zaklatott vizsgálattal, csak egyszer, amikor varratot szedett. Láttam rajta, hogy titkon örül, amiért nem lett császármetszés, mert tudta, hogy az rám nézve életveszélyes is lehetett volna. De ha időben bemegyek, kénytelen lett volna a meggyőződése ellenére cselekedni, hiszen ő is csak egy csavar a gépezetben. Hatékony csavar… csak jó szívvel gondolok rá.

Azóta sok más akadály jött szembe, de eddig mindet leküzdöttük, hallgatva a megérzéseinkre és bízva a természetben. Mert sok dolog magától is megoldódik, csak hagyni kell békében.

Sokat tanultunk a történtekből és meg fogjuk próbálni megint, és megint háborítatlanul.

B. Zs.

Véletlenül kiválasztott mesék.