igaz történetek szülésről, születésről

607. nap: A „plusz” szakító fájdalom (Emese Lilla születése)

607. nap: A „plusz” szakító fájdalom (Emese Lilla születése)

Aznap ment el a nyákdugó, amikorra ki volt írva a kisbabánk érkezése. Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy elkezdett nyílni a méhszáj. Izgatottan vártuk a folytatást, tartva a kapcsolatot a bábákkal. Másnap hajnalban erősebb kontrakciók kezdődtek, a bábánk azt javasolta, próbáljak még pihenni. Szerencsére sikerült is, még jó, hogy mondta, mert egy igazán hosszú nap előtt álltam.

Délután egy körül már úgy éreztem, jó lenne, ha mellettem lennének. Jöttek is. Párom még buzgón pakolászott, csak a kontrakcióknál lépett mellém, még nevetgéltünk, beszélgettünk. Egyre erősödtek a kontrakciók. A bábák muskotályzsályás forró vizet készítettek. Kiköltöztünk a konyhába, ráültem a kis sámlinkra, hátammal a hűtőnek támaszkodva. A bábák folyamatosan tették az alhasamra az égető borogatást. Én csak azt éreztem: még, még, és ők csak adták, adták, olyan volt, mintha hullámokon sodródnék, már szinte nem is éreztem a fájdalmat, csak azt a szerető gondoskodást, ami körülvett.

Aztán valahogy elégnek éreztem. Bekívánkoztam a szobába (este hat körül járt), ott már minden elő volt készítve a baba érkezésére. A belső vizsgálat alapján úgy tűnt, hogy már teljesen eltűnt a méhszáj. Akár jöhetne is…

A kontrakciók továbbra is megvoltak. Egyszer csak egy újfajta fájdalom hasított belém, a hasam alsó részén egy sávban egy tépő érzés. Innentől kezdve nem bírtam belemenni a kontrakciókba, hanem ellene mentem, alig vártam, hogy vége legyen egy-egy összehúzódásnak. Nem éreztem normálisnak ezt a „plusz” fájást.

Próbáltunk helyzetet változtatni, különböző pozitúrákat vettem fel. Egyszer éppen hídban álltam, az egyik bába (nyolcadik hónapos várandósként) alulról támasztott, akkor volt egy összehúzódás, amikor nem volt az a „plusz” fájás, de utána már hiába próbálkoztunk, továbbra is éreztem. Amikor erőt vettem magamon, hogy belemegyek a fájásba, olyan érzésem volt, minta valami szakadna, és az ilyen kontrakciók után mindig volt egy kis pirosas vér.

Már javában benne voltunk az éjszakában, egy picit el is szenderedtünk, persze a kontrakciók ott voltak, fejemet a bábám ölébe hajtva próbáltam erőt meríteni. Beültem a kádba, próbáltuk kibeszélni, mi az, ami így lelassította az eseményeket. Bevallottam, hogy igazán nem is tudom elképzelni, hogy kijön a babám, meg azzal is szembesültem, hogy a várandósság bizonyos szempontból egy kényelmes dolog, megvan az a jó érzés, hogy van kisbabám, de még nincs ott a tevőleges feladat, ami a születés után várja az embert. Kimondottan tartottam az anyaságtól.

Természetesen, a baba szívhangját folyamatosan hallgattuk, teljesen biztosan éreztem, hogy vele minden rendben. Már hajnalodott, már megint vagy még mindig a kádban voltam, már eljutottam oda, hogy már el tudtam képzelni, hogy kijön a kisbabánk. Erőt adott, amikor már a fejét is kitapintottam, hisz már egész lent volt.

Bementünk a szobába, a bábánk azt mondta, segítenem kell a kisbabánknak, hogy megszülethessen. A „plusz” fájás továbbra is megvolt, tolófájás nem jött, hát próbáltam magam erejéből félig guggoló helyzetben kinyomni. Először nekiindult, de levegővételemkor visszament, aztán, ahogy az intimtornán tanultam, megtartottam a levegővételkor, és onnan folytattam a tolást. Az utolsó pillanatig megvolt az a „plusz” szakító fájdalom, a csípő, égerő érzést is teljesen elnyomta.

Végül egy pukkanás, és a magzatvízzel együtt kijött Emese, mint aki már maga akarna kimászni. A kézfeje a vállával együtt bújt elő, így nem is tartotta elegendőnek a nyílást, amin a fejével gátsérülés nélkül átjutott. Nem akartuk elhinni, hát kint van… Hatalmasnak tűnt (3800 g). Hanyatt feküdtem, cicire tettük, gondolkodás nélkül rákapott, elkezdett szopizni, majd fél szemmel rám sandított: „Ki is az anyám?”

Közben a bábák még a kijáratot szemlélték, látták, hogy a gátsérülés mellett is vérzek, és nem úgy tűnt, mint ami csillapodni látszik. Már jött is a javaslat: kórház. Minden porcikámmal tiltakoztam. Elég sok történetet hallottam arról, hogyan fogadják ilyenkor az ember lányát a kórházban, tartottam tőle. Úgy döntöttünk a férjemmel, hogy a bábáink védelmében letagadjuk az otthonszülés tervezettségét, hívtuk a mentőket.

Ha külföldön lettünk volna – ahol az egyik bábám majd egy évet dolgozott otthonszüléseknél –, az ilyen esetben a bábák a szülő nővel tarthatnak, a háttérkórházzal már útközben felvehetik a kapcsolatot, és például mondhatták volna, hogy A Rh negatív vérre lesz szükség, vagy mi volt az előzmény…

A mentő hamar kint volt, hisz a mentőállomás és a kórház között félúton lakunk. Rögtön bekötötték az infúziót, amit a bábáink nem tehettek, hiszen le kellett őket tagadnunk. Próbáltam rávenni a mentőst, hogy még a lepényt megszülném – miután azt mondta, hogy majd a kórházban császárral kiveszik – de már nem volt semmiféle kontrakcióm.

A kórházban egy fiatal, segítőkész orvos fogadott és egy kedves szülésznő, kimondottan kellemes csalódás volt, persze a műszakváltás után kaptunk még pár hitetlenkedő megjegyzést. A méhlepény kitolásánál még hanggal rásegítettem, le is intettek, hogy ne kiabáljak.

Nagyon hálás vagyok a bábáimnak, hogy kivárták, és itthon születhetett meg Emese, a kórházban ezt biztos rövidre zárták volna, amibe inkább bele sem gondolok, mert az erőltetett kitolás sok esetben még maradandó károsodáshoz is vezethet a kisbabánál.

D. F. I.

Sudár Kende születése > > >
Szinta Lelle > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.