igaz történetek szülésről, születésről

553. nap: Rugalmasság

553. nap: Rugalmasság

Amivel elbeszélésemet kezdeném, az állapotomra használt szavak különböző üzenete. Számomra jelenlegi állapotomat a „várandósság” kifejezés írja le legtisztábban. Nem nevezném terhességnek, hisz egyelőre sem testi (az írás kezdetekor a hatodik hónap közepén járok), sem lelki vonatkozásban nem terhel meg a gyermek jelenléte.

Várandósságomat másfél-két éves türelmetlen várakozás, gyermekre várás előzte meg, amelyre a megoldást a türelmes, görcsöket elengedő várakozás hozta meg. Szóval, csak vártunk, csak vártunk és vártunk (persze, közben sok minden történt ez ügyben testi, lelki szinten), amikor is megérkezett a jövevény.

Az adventi várakozás idején fogant meg első gyermekünk. Női létem nagy feladata, tanulandó állapota a várakozás remény és bizalommal teli állapotának átélése. Mi nők, ahogy bölcsebb, idősebb barátnőim mondják, mindig várunk valamire. Várunk, hogy megérkezzen a nagy szerelem, a férjünk, gyerekeink hazaérkezzenek, várunk az első menstruációra és a gyermekünk megfogantatására.

Szóval, megérkezett első gyermekünk, és már hat hónapja rejtve jelen van életünkben. Az első, megfogalmazott élmény, amely szíven ütött, hogy „ilyen egyszerű” ez a dolog. A világ legtermészetesebb dolga. A számomra hosszú várakozáshoz képest a várandósság első időszakának lelki megélése meglepően visszafogott volt. Korábban úgy képzeltem, hogy a jó hír után teljes eufóriában és örömmámorban úszom majd, ehhez képest a másállapot furcsa, visszafogott, szorongásokkal övezett időszaka következett az első három hónapban. Meglepődtem, hogy én, aki oly könnyedén szoktam venni az élet által elém gördített akadályokat, milyen sok félelmet tudok magamban elültetni és táplálni eljövendő gyermekünkkel kapcsolatban.

A fő kérdés és félelem, hogy vajon mi lesz, ha fogyatékos lesz? Ezen, mint később kiderült, mindenki átmegy, és próbálja feloldani belső félelmeit. Van, aki folyton orvosi vizsgálatokra jár, van, aki minden széltől és kórokozótól végletesen óvja magát, és kidobja a macskáját (a macskaürülékben lehet egy vírus, ami árthat a magzatnak), és van olyan, aki megnyugtatja magát, hogy ennek nincs semmi alapja, és ha a Jóisten úgy akarja, hogy fogyatékos legyen, azt is el tudja fogadni. Én a legutóbbi stratégiát választottam. Bízni a legjobban, és elfogadni a sorsot. Hála Istennek, minden jel arra utal, hogy egészséges gyermekünk fog születni négy hónap múlva.

A nők másik nagy félelme a szülés maga. Olyan ez, mint amikor az ember először ugrik ki a repülőből ejtőernyővel a hátán, és elképzelése sincs, hogy fog reagálni a zuhanásra, mert még sosem csinálta előtte. Hamar rájöttem, hogy nem érdemes túl sok szakkönyvet olvasni, mert az orvostudomány csak a félelmeket erősíti, és még újabb esetleges komplikációkra hívja fel a figyelmet. Szerencsére, találtam néhány könyvet, ami a dolog szépségéről és teljességéről ír.

Az első tizenkét hét, vagyis három hónap a csendesség, titkolózás, befelé figyelés és félelmek leküzdése jegyében telt. Majd ezután, amikor megosztottuk a világgal a hírt, tudott szabadabban megjelenni ez a téma a mindennapjainkban.

Az első három-négy hónapban, mint már említettem, a „másállapot”, a test átalakulása volt a jellemző. A reggeli émelygés, a szaglás érzékenyedése és felerősödése és az érzékelés átalakulása. A kívánósság is egy újszerű élmény volt. Eddig is ki tudtam találni, hogy mire vágyom, ha éhes vagyok, de a kívánósság nem ad tétovázásra időt… Arra a kérdésre, hogy mit ennék szívesen, az első négy hónapban gondolkodás nélkül tudtam a választ, evidenciaként kezeltem azt. Úgy érzem, hogy a test bölcsessége jelenik meg ilyenkor, amire érdemes figyelni és hallgatni rá.

A világ zajai és a tömegközlekedés mindennapos jelenetei durva megmozdulásnak hatottak. Még egy mai napig tartó jelenség a lassulás, ami főként belső, de külső formában is megjelent az életemben. Lassul az érzékelés, a reagálási képesség, és a gondolatok cikázása, az intellektus tompább lesz. Úgy éreztem magam az első négy hónapban, mintha egy finom burkot vontak volna körém, ami megszűri, lelassítja és megpuhítja a dolgokat. Már nem akarok futni a busz után, nem feltétlenül akarok nagy, nehéz csomagokat cipelni, és nem akarok mindenre egyből reagálni. Úgy érzem, Hold Istennő ajándéka a lényemet beburkoló puha fátyol.

Ebből léptem át a második trimeszterbe, szakaszba, amely a lelki oldódást, a gyarapodást, kiteljesedést és gömbölyödést hozta. Az első időszak burokban történő kialakulási, formálódási gesztusához képest egy kiengedő, kiterjedő, kerekedő felszabadulást élek meg a második időszakban. A testem, hála Istennek, jól bírja a várandósság megpróbáltatásait, és rugalmasan alkalmazkodik az új állapothoz.

Összefoglalva a várandósság kalandjához egyik oldalról a félelmekkel való szembenézés, küzdelem, illetve elengedés, a másik oldalról pedig a kiteljesedés kereksége és öröme egyformán hozzátartozik.

A másik fontos felismerés, amit az utóbbi hónapok hoztak, hogy a gyermek testi, lelki és szellemi fejlődése és világra születése mellett a saját nőiességemben is egy fontos lépcsőfokhoz, beavatási ponthoz érkeztem, az anyasághoz. A szülés a nők életében a menstruáció után a második vérmisztérium, amellyel egy szakasz, lányságom szakasza lezárul, és új, ismeretlen kalandok várnak rám.

Az utolsó három hónap a készülődés, házépítés, fészekrakás és beavatás jegyében telt. Az utolsó nagy próbatétel, a szülés előtt, hogy eldöntsem, hogy hol és kivel fogom megosztani ezt a különleges élményt, első gyermekem születését. Eljártam az otthonszülős információs hétre, hogy tájékozódjam, ők mit és hogy csinálnak. Volt egy nagyon „alternatív” nyitott orvosom egy jó kórházban. Szóval, minden eshetőségre el voltam készülve. Ezt mindkét fél számára jeleztem is, hogy nem tudom még eldönteni, hogy otthon vagy kórházban fogok-e szülni. Vívódtam a társadalmi konvenciók, szüleim nyomása és barátaim szabad választása között.

Végül a legutolsó pillanatban az a mély elhatározás született meg bennem, hogy képes vagyok én ezt a gyermeket bárhol megszülni, akár az „árokparton is”. Az az élmény fogalmazódott meg bennem, hogy a tágulás és rugalmasság az egyik legfontosabb képesség a szülésnél, és ebből a Jóisten bőven mért számomra. Bíztam az égiekben, a gyermekben és főként a saját testemben. Amikor ezt döntést a nyolcadik hónap vége felé „megszültem”, hirtelen könnyű, légüres tér vett körül, és át lehetett engedni magam a folyamatnak.

Két fontos élményem volt a doulámmal kapcsolatban, aki számomra egy nagyon fontos személy a nőiségről és a női testről alkotott véleménye miatt. Ő, mivel már szült két gyermeket, hangsúlyozta, hogy a szülés egy kapu, de utána még sok kapu következik egy gyermekkel kapcsolatosan. Az első szülés előtt álló nők ezt nem így élik meg, hanem csak a „nagy vizsgát” látják maguk előtt, amin valahogy át kéne csusszanni.

Szerettem volna, ha ez a második vérmisztériumi beavatás igenis egy beavatási ünnep legyen a maga sajátos módján; fájdalommal, vérrel, ürülékkel, sikításokkal, kacajokkal, extatikus és meghitt pillanatival együtt. Szerettem volna, hogy megemelődjünk mindannyian, akik jelen vagyunk, és ezt tudatosan előkészítettük.

Egy barátomnál szültünk, ahol régen albérletben laktunk. A régi szobánkat alaposan kitakarítottuk (barátnők segítségével), feldíszítettük, és otthonossá varázsoltuk, hogy a kellő pillanatban csendes, meghitt menedék legyen az újonnan érkezőnek. Miért mentem el máshová? Mert feszengtem a szomszédok miatt. Túl közel vannak, hogy igazán el tudjam engedni magam és a hangomat. A második gyermekemnél már nem hiszem, hogy fogok ezen aggódni, de az elsőnél ez még fontos volt.

Szóval, a végére minden összeállt, szépen előkészített szoba, szívemhez közel álló segítők, felépült új lakrész a házban, testi és lelki oldás és egy jó adag várakozás.

Úgy is lett, ez volt életem legtermészetesebb és legfelforgatóbb ÜNNEPE. Különlegesen szép és fájdalmasan megható. Hálás vagyok az égieknek, a segítőimnek és magunknak, hogy ez így tudott történni, ahogy megtörtént.

A hajnali ébredés (két órakor), a robbanásszerű magzatburok-repedéssel már nem lepett meg, mert nyolc napja a „mértani középnek” kinevezett szülés dátuma után voltunk. Megvárta a gyermek, amíg befejezzük az új szoba festését, és kicsinosodik a ház…

Mivel jártam az információs hétre, és rendesen fel voltam készítve az eseményekre, nem rémültem halálra, és kezdtem el rohanni bárhová, hanem felhívtam a bábát és a doulát, és közöltem velük, hogy elkezdődött. Majd visszafeküdtem, mértem a lázam, figyeltem a fájások sűrűségét és hosszát. Hát, eleinte igen könnyedén indult a tánc, még egy gyenge menstruációs fájásnak is elment volna. Feküdtem az ágyban, énekelgettem, a párom gyertyákat hozott be a szobába, és kiment főzni valami finomat az érkező segítőknek.

Ahogy aztán szépen haladtunk a folyamatban, öt óra tájban (hatperces fájásoknál) már felhívtuk a szomszédot, hogy vigyen át bennünket a szülés helyszínére. Megérkeztünk, és a doulával rendezgettük a már szépen előkészített szobát. Most csak be kellett lakni végleg. Ez még az úgynevezett szociális szakasz volt, amikor két fájás között még bájosan cseverésztünk. A párom boltba ment beszerezni a szükséges dolgokat, a házigazda pedig jól befűtött nekünk (bár kinn nem volt hideg), amiért később nagyon hálás voltam.

Sűrűsödtek az események, kaptam finom keresztcsontmasszázst, forró muskotályos zsályás borogatást, majd lefeküdtem, miután addig sokat mászkáltam. Elkezdetem hirtelen nagyon fázni, teljesen kihűltem, és néhány pillanatra mintha el is aludtam volna. Ez egy nagyon érdekes szakasz volt visszanézve.

A fázás megszüntetésére kitaláltuk, hogy menjünk, és vegyünk egy meleg fürdőt. Ez egy zseniális ötlet volt a doula részéről. Locsolták rám a meleg vizet, fogta a doula és a párom a kezem, és teljes erejükkel támogattak. Mindig bejelentettem, ha fájás jött, hogy jön, és jött is, mint egy megállíthatatlan gyorsvonat…

Belekiáltottam a fájásba a nyitás erőit is. Nem fogtam vissza magam, és engem sem fogott vissza senki. Minden fájásnál elképzeltem a méhem, pontosabban a méhszájamat, amint tágul, és egyre lejjebb érkezik a gyermek. Ez a vizualizáció nagyon sikeres volt, mert oda jutottunk, hogy elkezdődtek a tolófájások erős székelési inger kíséretében.

A bába megérkezett, de előtte kicsit megijedtem, hogy nem akarom nélküle megszülni ezt a gyermeket. Próbáltam visszafogni a fájást, hogy még ne jöjjön, ami persze lehetetlen volt abban a helyzetben. Mire jött a következő fájás, megjött a bába, és minden ment a maga medrében.

Azt éreztem, hogy teljesen együtt vagyunk a gyermekkel, tudom, hol jár, és hogy jól van. Kiszálltam a kádból, térdelve vajúdtam, majd éreztem, hogy egy kis elakadás van, valamiért nem tud jönni a gyermek. Még nem voltam teljesen kitágulva. Hát visszafeküdtem, és úgy próbáltuk a tágulást még elősegíteni.

Sikerült, és újra váltottunk. Ráültem a vécére vajúdni, és a távolból beúszott édesanyám képe saját születésemkor, hogy ül a kórházi vécén 1977-ben, magára csukja az ajtót, hogy békén hagyják, és ott vajúdik velem egész éjjel. És milyen jó volt nekem is ott ülni a vécé lécén…

Ekkor már közel voltunk a végkifejlethez, úgy tíz óra tájban. Rögtönöztek a segítőim két székből egy szülőszéket, és arra ültem. Két oldalról a doula és a gyermek apja, alattam a bába térdelt. A végén már nagyon vártam, hogy jöjjön ki. Kidugta félig a kis fejét, majd visszament. A következő fájásnál, ami végtelen hosszúnak tűnt, kijött a gyermek. Egy szép, egészséges kislány. Micsoda boldogság volt!

Rárakták a hasamra, és lassan nyomta fel magát a mellem felé. Rátapadt, és egyből hatalmas erővel kezdte el szívni belőle az előtejet. Szép volt, ünnepi volt, fáradt voltam. 10 óra 15 perckor történt mindez.

Elvágták a köldökzsinórt, bebugyoláltuk a gyermeket, összebújtunk hárman, az új család. Aztán a méhlepény nem sokkal később hatalmas erővel és vértömeg kíséretében kijött belőlem. A bába megvizsgálta, és rendben volt, sőt kiderült, hogy ikreknek indult a várandósság.

A többiek ettek, ittak és felszabadultan beszélgettünk. Ünnepi pillanat volt, a maga természetességében ünnepi. Ez a világ legtermészetesebb és legmegfoghatatlanabb dolga egyszerre, megszülni egy gyermeket úgy, ahogy annak történnie kell. Nagyon hálás voltam mindenkinek, aki ott volt, és olyan szeretettel, figyelemmel, erővel és kitartással ünneplődött-ünnepelt velem-velünk.

Zs. Á.

Benedek > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.