igaz történetek szülésről, születésről

501. nap: Indián sámánnő (Bendegúz születése)

Megjelent: 2012. febr. 18.

Nehezen szántam rá magam a történet megírására. Annyi gondolat, élmény és érzés kavarog bennem a saját és egyáltalán a szülés témakörével kapcsolatban, hogy nehéz kiemelni belőle bármit is.

Kislány koromban, amikor anyám mesélt a születésünkről és arról, milyen megpróbáltatásokon ment keresztül a kórházban, elborzasztott a dolog. A mai napig heves vagyok, de kisgyerekként igazi forradalmárvehemenciát ébresztett bennem például a beöntés vagy a gátmetszés. Mélységesen felháborított, hogy egy olyan esemény során, mint a szülés, amiről mindenki tudja, hogy „kemény feladat”, a szülő nő mindenben alá van rendelve az orvos kényelmének. Gyerekként sokkal tisztábban érzékeli az ember, hol, mikor sérülnek a természet adta jogok vagy a szabadság. Akkoriban azt hittem, hogy mire én nagy leszek, és majd szülök, már biztosan megjavulnak a dolgok, hiszen a világ fejlődik! Nem hittem, hogy a „fejlődés” csak még rosszabb, még erősebben korlátozott és beszabályozott helyzetet teremt majd.

Közben felnőttem, a forradalmárvehemenciám megszelídült, a kis lázadó beállt a sorba. Mikor terhes lettem, próbáltam nem belegondolni, hogy majd pont azokat fogják velem is csinálni, amikről kislányként azt gondoltam, én aztán nem hagynám! Beletörődtem, hogy az a számomra ideális szülés csak nagyon gazdagoknak, nagyon sok pénzért, valami magánklinikán lenne lehetséges. Az ilyen egyszerű halandó, mint én, másképpen nem szülhet, csak kórházban, úgy, ahogy azt a férfi orvosok mondják. És még boldog lehetek, hogy az itteni kórházban engedik, hogy a fittneszlabdán vajúdjak, meg hogy 24 órás rooming in van (akármit is jelentsen ez).

Próbáltam minél kisebb felületen érintkezni az intézményesített egészségüggyel, de persze a rendszer mindent megtesz, hogy ne lóghass ki a sorból: kötelező védőnő-látogatás, kötelező vizsgálatok és persze folyamatos ijesztgetés, hogy micsoda szörnyűségeknek teszem ki magam és a magzatom, ha nem követem szóról szóra az orvosi utasítást stb.

Ahogy haladtam előre az állapotomban, és ennek kapcsán többször láttam orvost, voltam kórházban és vérvételen, mint a korábbi tíz évben (egészséges vagyok, komplikációmentes terhességem volt), kezdtem a beletörődésemet újragondolni. Az volt bennem, hogy legszívesebben itthon megszülnék, és köszönöm, de hagyjon engem mindenki tenni a dolgom, és legfőképpen egészségügyi dolgozó ne jöjjön a közelembe!

Aztán megtudtam, hogy férjem egy régi barátjának felesége már két gyerkőcöt is otthon hozott világra, hát kikérdeztem, hogy s mint történt, és ő irányított a születésházba, de azzal egészítette ki a dolgot, hogy tudomása szerint most nemigen mernek szüléseket vállalni a Geréb Ágnessel történtek miatt, de elvileg (2010 őszén még ezt lehetett tudni) az év végéig „rendezik” az intézeten kívüli szülés helyzetét, és kijön egy törvény erre vonatkozóan.

Aztán januárban kiderült, hogy csak március elsejével lesz törvény. Akkor újra lemondtam az álmomról, és megint beletörődtem, de azt azért olvastam, hogy információs hétre lehet menni a születésházba, hát gondoltam, azt azért megnézem. Aztán amikor ott ültem a kisebb-nagyobb pocakú, várandós anyukák között, és hallgattam ezeket a nagy tudású, hihetetlen nyugalmat és derűt sugárzó asszonyokat, akik rengeteg szülést átéltek már, maguk is anyák, tudtam, jó helyen vagyok. Az egész olyan hiteles volt. Már tudtam: szülhetek otthon!

Nos, ilyen előzmények és 38. betöltött hét után eljött A nap. Fél hat körül felébredtem, azt hittem, pisilni kell, mint ahogy azt megszoktam az utolsó időkben. Ahogy felkeltem az ágyból, éreztem, hogy valami csurran. Még eléggé álomban voltam ahhoz, hogy egyből beazonosítsam, mi is csurran, így elmentem vécére. Közben megint csurrant. Akkor már gyanús volt, hogy ez valami más, de még nem voltam biztos, hogy a magzatvíz, viszont nagyon izgatott lettem. Na, talán eljött az idő? A harmadik-negyedik ilyen csurranás már meggyőzött. Mondom magamban, itt van! Végre itt az idő! Ma megszülök! Hirtelen nagyon megörültem, hiszen annyira vártam már ezt a napot, és most eljött. Virágos jókedvem kerekedett! Tudtam, hogy nagy feladat előtt állok, és izgultam, de nem úgy, mint egy vizsga előtt, hanem inkább mint egy kisgyerek az éjszakai túra előtt, sötétedéskor.

Tudtam, hogy felkészültem, amennyire csak lehet, és most kíváncsian vártam, amire nem lehet felkészülni. No, jó, csurog a magzatvizem. De mit csináljak? Tudtam, hogy lesz majd, amikor ilyen kérdés fel sem merülhet, de egyelőre semmi jele bármiféle változásnak, csupán, hogy folyatok. Eszembe jutott, jó lenne tudni, milyen mennyiség egy-egy csurranás, és milyen a színe, így aztán jobb híján egy poharat fogtam a combjaimmal a lábam közé, és így, pohárral a hálóingem alatt araszoltam be a hálóba a békésen szuszogó páromhoz a „folyik a magzatvizem” szöveggel ébreszteni. Ezzel persze egyből kivertem az álmot a szeméből. Fölkelt. Néztük a pohárba összegyűlt löttyöt: rózsaszín ‒ konstatáltuk. Oké, egyelőre minden rendben. Fájások még nem voltak. Hét óra körül felhívtam A-t. Mondtam, mi újság, ő meg „Jó, akkor most várjuk, mi történik. Hívjál rendszeresen, számolj be!”

Ekkor kezdtem valami enyhe húzást érezni a hasam aljában. Mint egy hullám: jött, kicsit elidőzött nálam, aztán ment, mintha itt se lett volna. Aztán lassan egyre határozottabb lett, és rendszeresen jelentkezett. Észrevétlenül lett egyre erősebb. Örültem az újabb jelnek, hívtam is A-t beszámolni. Figyeltem az érzést, de amikor itt hagyott, minden alkalommal újra az jött elő, hogy jó, de most mit csináljak? Mindenképpen csinálni akartam valamit. Végül úgy döntöttem, hogy csinálom a szokásos napi rutinom, aztán meglátjuk, meddig bírom. A férjem közben betelefonált a munkahelyére, hogy távmunkára kérje magát. Látta, hogy én szépen teszek-veszek, mintha mi sem történt volna, hát nekilátott dolgozni, azaz leült a gépe elé.

Kilenc felé eszembe jutott a felkészítő tanfolyamos jó tanács, hogy ha tudunk, akkor pihenni kell, akár aludni is, ha megy. Megpróbáltam hát, de nem esett jól feküdni, így ezt inkább hanyagoltam, és folytattam a házimunkát: nekiláttam a hullámok között vasalni. Mikor a vasalnivaló elfogyott, akkor beszegtem még gyorsan két babalepedőt, azt hiszem, kicsit mosogattam is, és közben időnként felhívtam A-t, hogy beszámoljak. Ő meg mindig ilyesmiket mondott: „Na, hát csupa jó dolgokat mondasz, szépen haladunk előre…”

Aztán eljött az idő, amiről tudtam, hogy el fog jönni, de a délelőtt folyamán még mindig hihetetlennek tűnt: a hullámok szinte egymásba értek. Még éppen kifújtam magam az előző után, szinte máris jött a következő. Na, ekkor már nem csináltam semmiféle házimunkát, csak ültem az íróasztalomnál, és vártam, hogy teljenek a percek, majd a percekből álljanak össze az órák. Nem tudom, miért halogattam, hogy ne csak beszámoljak A-nak az állapotomról, hanem mondjam: gyertek már! Valahogy az volt bennem, hogy ezekkel a hullámokkal jól megvagyok, megbirkózom velük. Ha nem állok még sehogy, akkor minek ugrasszam ide a bábákat, ha meg mégis jól állok már, akkor majd kellemes meglepetés lesz, amikor ideérnek, és mondják majd, hogy milyen kevés van már hátra. Az nem jutott akkor eszembe, hogy az milyen meglepetésnek számít, ha esetleg nem érnek ide időben az Asszonytársi Segítők.

Felmerült bennem, hogy vajon mikor kéne előszedni a cuccokat, amiket összekészítettünk az itthoni szüléshez. Arra gondoltam, hogy majd jönnek A-ék, azokra nekik lesz szükségük, legyen minden ott, amit összeírtak, én nem veszek ki belőlük semmit… Elég zárlatos agymenet volt ez részemről… Igazából azzal hitegettem magam, hogy még nagyon az elején járok, és lesz ez még sokkal keményebb ennél. Mindent erre a sokkal keményebb szakaszra akartam tartogatni, aztán persze csak leesett, hogy hát mégiscsak itt az ideje előszedni a holmikat. A. már korábban mondta, hogy elindult M-ért, és jönnek, de ekkor újra felhívtam, és mondtam is: „GYERTEK!” Hogy mért vártam ezzel ilyen soká, nem tudom, de ezután már mentek a dolgok maguktól. Ültem az íróasztalomnál a monitorommal szemben, és teljesen átadtam magam a vajúdásnak. Figyeltem a hullámokat, ahogy jönnek, amilyen érzést keltenek, és hogy nekem hogy a legkényelmesebb átélnem őket.

Persze ülni nem volt túl jó, ezért eleinte megpróbáltam csak a fenekem legcsücskével ülni a széken. Aztán amikor már ez sem volt elég, akkor behozattam a férjemmel két építkezésből maradt hatvan centis gerendavéget, és azokat raktuk V alakban a combjaim alá.

Közben ráleltem, milyen jó nyögni. Hagytam, hogy a hang kifolyjon a torkomon. Ösztönösen egy ütemes, ritmusosan erősödő-gyengülő hang jött ki belőlem, ami nagyon megnyugtatott. Jólesett még egy-egy fájás után is kicsit elnyújtani. Valahogy mintha levezette volna a fájdalmat, mint egy villámhárító a villámot. Ekkor mondta a férjem, hogy olyan vagyok, mint valami indián sámánnő. Ez nagyon jólesett, magabiztosságot adott.

Kettő óra körül (ekkor már a monitorba nyögve ücsörögtem, és markoltam az íróasztalom szélét) épp egy fájás végén valaki hív telefonon. Nem is tudom, mi jött rám, de fölvettem. Hát, a védőnő… Na, mondom magamnak, ezt most gyorsan le kell rendezni, mielőtt meghallja a sámánnyögésem. Villámgyors megbeszélésben megígértem neki, hogy persze, holnap lemegyek tanácsadásra a rendelőbe, és már le is tettem, megint jött a hullám. Na, ekkor mondtam a férjemnek, hogy mostantól övé a telefon!

No, de kanyarodjunk vissza az eseményekhez! Én ekkor már nem figyeltem az órát, de három-fél négy felé valahogy másmilyenek lettek a hullámok. Egyszer csak ráéreztem, hogy nyomni jó! Először persze ez sem esett le, csak pár fájás után, hogy te jó ég, ezek már biztos tolófájások. No, innentől kezdve türelmetlenebbül hívogattam A-ékat, hogy „Merre vagytok?” Addigra már ugrasztottam a párom, és dirigáltam neki, hogy: „Ide egy dekubituszlepedőt, alá a nejlont, nem azt, hanem a kisebbet! Cseréld ki ezt a papírvattát!”

Aztán már nem bírtam az íróasztal előtt maradni, hát mondtam a páromnak, csináljon egy „fészket” a padlóra, mert most már „le kell menni kutyába”. Hát itt találtak rám A. meg M. Én már elképzeltem, hogy mi lesz, ha nem érnek ide időben, és a férjemmel kettesben szülünk meg, és habár ebbe a variációba is beletörődtem, megváltásként értékeltem, amikor megjött a segítség.

Innentől már elég gyorsan történtek a dolgok. Persze csak így utólag. Akkor ott úgy tűnt, sosem lesz vége. Akkor merültek fel bennem ilyen gondolatok, hogy: „Nem lehetne, hogy mégis inkább valaki más szüli meg a gyerekemet?!” meg hogy: „Istenem, nem vagyok normális, hogy hagytam magam rávenni ilyesmire. Nekem aztán nem kell több gyerek!” A. meg M. egy pillanat alatt belehelyezkedtek a szituációba. Olyan magától értetődő volt, hogy ott vannak. Egyikük masszírozott, a másikukon támaszkodtam. Aztán amikor már ebbe a pózba belefáradtam, akkor javasolták, próbáljam meg a guggolást. Na, mondom, azt meg hogyan? Végül a párom mögöttem felült egy székre, és ő tartott hátulról. Ez nagyon jó volt. Tényleg segített, és bevonta a férjemet is, aki kicsit kiszorult az eseményekből, amikor a Segítők megérkeztek.

A finis tényleg nehéz volt. Nehéz volt elhinni, hogy tényleg halad a dolog, de amikor már majdnem kibújt, mondták a lányok, nyúljak oda, már érezni a fejét, és majd meglátom, ez mennyire motiválni fog. És tényleg! Odanyúltam, és éreztem azt a kis összeráncolódott puha bőrt a feje búbján… Hát, most is beleborzongok.

No, hát aztán egyszer csak kibújt a feje. Aztán vártam a következő fájást. Lehet, hogy nem telt el több idő, mint előtte, de úgy éreztem, nem akar jönni az újabb fájás, meg mondta A., hogy ezt már akár magánszorgalomból is kinyomhatom. Hát egy utolsó nagy nekiveselkedés. Már nem érdekelt, hogy szétszakadok-e, vagy hogy az aranyerem hány öklömnyi méretű, csak a végére akartam érni, hát nyomtam, nyomtam és nyomtam, és végül éreztem, hogy kicsusszan a kis testecske.

Aztán ledőltem, hanyatt fordultam, pihentem. Emlékszem, A. ilyesmit mondott: „Hát ez egy tökéletes kisbaba.” Aztán odaadták a pocakomra, és tényleg tökéletes! Feküdtem a nappalink közepén papírvattahalmok között, jobbról A., balról M., fejemnél a párom, hasamon a pici fiam. Tökéletes.

Ami ezután következett, nem volt olyan tökéletes, de az eddigiek szépségét nem tudta elrontani. Sajnos, véreztem nagyon, ami miatt be kellett mennünk a kórházba, ahol négy napig senyvedtünk, de ez már egy másik történet. Azért megnyugtatásképpen leírom még, hogy a kórházban összevarrtak (repedtem…), betapintottak, jódvízzel kimostak, maceráltak, de amúgy minden rendben volt, viszont a fiamat elvették, és csak másnap reggel ötkor adták vissza, pedig kértem, de hadakozni érte nem volt erőm.

Bendegúz 3660 g-mal született, mostanra majd’ kilenc kiló, és majd’ kicsattan az egészségtől. Csak még annyit fűzök hozzá, hogy mivel egyből a kórházba kerültünk egy ilyen csoda élmény után, nagyon erősen láttam a kontrasztot. Röviden talán csak így lehet leírni: a kórházban: hideg, merev, rideg, tucat. Családi körben, otthon: meleg, lágy, bensőséges, egyedi.

Míg a kórházban voltunk, végig úgy éreztem, hogy mi hárman Bendegúzzal és a gondolatban mindig velünk levő férjemmel egy kis meleg központ vagyunk, ahová nem hatolhat be a kórház ridegsége. Olyan erőt adott az átélt élmény, amit sosem tapasztaltam korábban.

A., M., hálás vagyok, hogy megadtátok a lehetőségét, hogy olyan intim maradhatott.

M. K.

Véletlenül kiválasztott mesék.