igaz történetek szülésről, születésről

541. nap: Maga így akar szülni? (Samu)

541. nap: Maga így akar szülni? (Samu)

Mikor elérkezett az idő, hogy babát szerettem volna, már nem emlékszem, milyen forrásból, de rábukkantam egy, a Kossuth-klubban dr. Geréb Ágnes által tartott előadásra, mely az otthonszülésről szólt. Ezelőtt csak innen-onnan származó fél információk alapján volt tudomásom a témáról. Az információs est interaktív módon zajlott, a hallgatóság bármikor feltehette az elhangzottakkal kapcsolatos kérdéseit, amelyekre Ágitól rögtön választ is kaptunk. Ez az esemény óriási hatással volt rám, teljesen felkavart a tudat, hogy van egy csapat, akik révén a különösebb egészségi problémával nem rendelkező nők számára a szülés lehetséges a maga természetes, szabad és emberi módján, nem pedig egy kórház merev szabályaihoz idomuló, arctalan „tömegtermelés” stílusában. Nem akarom sorolni azokat a dolgokat, amiket otthonszülés közben lehet tenni, kórházban pedig nem, csupán csak azért, mert ott az nem szokás, de az mélyen megérintett, hogy az otthonszülők nem levezetik a szülést, mint külső hatalom, hanem kísérik, támogatják.

Mindig élt bennem az a gondolat is, hogy a szüleim korosztálya még otthon született, egészségesen, problémamentesen. Anyai nagyanyám kilenc, apai nagyanyám öt egészséges gyermeket hozott otthon világra, és ők maguk is magas kort értek meg. Manapság pedig majd minden ismerősöm császármetszésen esik át. Valami itt nagyon nem stimmel, ennyire nem lehetünk életképtelenek!

Ellenérzésem volt a kórház felé amiatt is, hogy kialakult az orvosfogadás gyakorlata, ami távolról se azt jelenti, hogy a kifizetett sok pénzért majd figyelembe vennék a szülő nő és gyermeke igényeit… Az egész szülés alatt mindig azt figyelik, mi romolhat el, ezért egy folyamatos félelem és aggódás lengi be azt, ami lehetne felszabadult, örömteli, optimista, önbizalommal teli. Nem tetszett az sem, hogy a kórházban nem hagynak időt arra, hogy a folyamatok a maguk tempójában történjenek meg, hanem mesterségesen felgyorsítják azokat. Hány olyan esetet hallottam az ismerőseimtől, hogy azért indították meg a szülésüket, mert az orvosuk máskor nem ért rá!

Egy szó mint száz, a kórházban nekem kell idomulni az általuk felállított „csak mert nálunk így szokás” szabályokhoz, míg otthonszülésnél a szülő nő és a gyerek igénye állítja fel a szabályokat. Ezek után tudtam, hogy az én utam az Alternatal Alapítványhoz vezet. Mikor várandós lettem, el is mentem az egyhetes, szülésre felkészítő információs hetükre, ahol rengeteg hasznos információt kaptam. Nem mondom, hogy nem volt bennem félsz az ismeretlentől, és hogy ezek után teljesen világos lett volna, hogyan is zajlik egy otthonszülés, ezért elmentem a kórházi információs napra is, ahol meg lehetett nézni a szülőszobát, majd meg lehetett hallgatni, mi is a kórházi protokoll egy szülés kapcsán. Mondanom se kell, az otthoni sokkal csábítóbb volt, a kórházat vészesetre tartalékoltam, ha „bármi nem normális” történne.

A teljesen problémamentes várandósságom végén az otthonszülés mellett döntöttem. A vajúdás kezdetekor (40. hét), egy péntek este felhívtam a „szüléstelefont”, és megegyeztünk, hogy a fájások rendszeresebbé válásakor telefonáljak újra, és akkor indulni fognak hozzánk. Ági és a doula az éjszaka közepén megérkeztek, megnézték, hol tart a tágulásom, és mivel még csak az elején voltam, elmentek aludni a kis jövevényünk számára berendezett gyerekszobába, én pedig a férjemmel vártam, hogy haladjon előre a tágulás.

A fájások erősödésével felkeltettük Ágit és a doulát, jöttek és vérnyomást mértek, homeopátiás szert adtak, borogatást készítettek és masszírozták a derekam. Én közben hol a szülősámlin ültem, hol a kanapén térdeltem, hol a kikészített matracon feküdtem. Az idő megszűnt létezni, és én közben nagyon hálás voltam nekik, hogy itt vannak velünk, bár ezt szavakba önteni nem tudtam. Néha elfogott a sírás, de nem félelmemben vagy fájdalmamban, hanem örömömben. Közben az idő telt-múlt, már nagyon vártam, hogy megkezdődjön a kitolási szak.

A férjem készített nekem egy jó meleg fürdőt, beleültem, és élveztem a víz simogató hatását. Kértem, hogy tegyen bele a rózsafürdőolajból. Azt a finom illatot nem fogom elfelejteni soha! Aztán eluntam a kádat, kimásztam, megpihentem a matracon. Ági megvizsgált, azt mondta, még van a méhszájból fél centi, aminek el kéne tűnni, és a burok kicsippentésével segített abban is, hogy a magzatvíz eltávozzon. Aztán erősebb fájást éreztem, újra a szülősámlira ültem, mert azt hittem, talán kezdődik a kitolás. Nyomni is próbáltam, de fájt, így abbahagytam. Vissza a matracra. Ágiék szívhangot néztek, jók voltak, vártunk tovább. Én valahová az ébrenlét és álom közé kerültem, nem sok mindent érzékeltem a külvilágból, míg egyszer csak hirtelen felocsúdtam, és nagyon egyedül éreztem magam. Meg is kérdeztem: „Van itt valaki?” Kinyithattam volna a szemem is, hogy meggyőződjek róla, de valamiért nem tettem. Ekkor Ági megnyugtató hangját hallottam: „MINDENKI ITT VAN.”

Jött egy újabb méhszáj-ellenőrzés: még mindig ott volt az a nyavalyás fél centi. Ági ekkor megkérdezte, mi legyen, próbálkozunk tovább itthon (az első fájásoktól számítva kb. a 20-21. óránál tartott a vajúdás, már bőven szombat délután volt), vagy menjünk kórházba, mert hosszú ideje nem volt előrehaladás. A kérdés annyira megijesztett, hogy a kórházba menést választottam, annak ellenére, hogy Ági szerint útközben is megszülethet a baba. Beültünk az autónkba, és irány a 10 percre levő kórház. Ági a saját autójával kísért minket.

A doula és a férjem feljött velem a szülészetre, ahol megvizsgáltak (méhszáj útközben végre eltűnt), gyorsan leborotváltak, és mentünk is a szülőszobára, mert látták, hogy itt már bármikor kibújhat a baba. Felmásztam a keskeny és magas szülőágyra, nem mondom, hogy jól éreztem magam rajta, kicsit tériszonyom volt. A hátamra fektettek, de ebben a pozícióban úgy éreztem, nem tudok nyomni, ezért ösztönösen feltérdeltem, ami őszinte megdöbbenést váltott ki a szülésznőből és az orvosnőből: „Maga így akar szülni?!!” Jobbnak láttam visszafeküdni a hátamra.

Mivel a baba így nem akart jönni, hívtak még egy orvost (férfit), aki azt tanácsolta, kössék be az oxitocin infúziót, és szerencsére levetette rólam az idő közben rám csatolt CTG-készüléket, mert szerinte ennek már semmi értelme nem volt. Az ég áldja érte, mert nagyon kényelmetlen volt. Az oxitocin felerősítette a fájásokat, amik alatt toltam keményen, de csak hosszú idő múlva hallottam, hogy látszik a fejecske búbja. A nyomások alatt a férfi orvos erősen préselte a hasamat. A férjem az orromhoz tartotta az oxigént, a doula pedig a nyugalmasabb pillanatokban vízzel itatott, amiért egy életre hálás vagyok neki, mert nagyon-nagyon jólesett, szinte új életre keltett.

Aztán jöttek az újabb tolófájások, már nem tudom hányadik. Eléggé elkeseredtem, mert már egy örökkévalóságnak tűnt a próbálkozás, úgy éreztem, én már többet nem tudok beleadni, pokoli fáradtnak és gyengének éreztem magam. A szülésznő még bedobott egy „Nagy mérgeset nyomjon!”-t, és ennek hatására nekiveselkedtem, és egy nagy préselés közben éreztem, hogy kicsusszan a kis ember.

Azonnal elvitték, meg se mutatták, azt se tudtam, fiú-e vagy lány, megvan-e mindene vagy se. A doula elköszönt, és végül ő mondta, hogy minden rendben van, nyugodjak meg. Az orvos bemondta a születés idejét, amiből megtudtam, hogy az, amit örökkévalóságnak éreztem, egy óra hossza volt. A férjem a babával ment és ott volt, amíg vizsgálták, fürdették, öltöztették.

Én addig csak feküdtem, azt se tudom, a lepény hogy került ki belőlem, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a doktornő és a szülésznő a lepényt nézegetik. Kérdeztem, hogy el van-e öregedve, de rám se hederítettek. Aztán lefertőtlenítettek, és a doktornő összevarrt, mert mint utólag kiderült, csináltak gátmetszést is, de azt akkor nem is éreztem. Szerencsére a varrást se. Csak pár órával később, de akkor aztán napokig…

Aztán előkerült a fiam is, akinek a Sámuel nevet adtuk. Az egyik nővér nem állhatta meg, hogy ne fejezze ki nemtetszését („Nem találtak valami normális nevet neki?”) A doktornő mondta, hogy ne vegyük szívünkre, ő mindenkivel ilyen pokróc. Próbáltam Samut mellre tenni még a szülőszobai megfigyelés alatt, hogy szopjon, de sajnos, akkor ez nem érdekelte, csak néztük egymást. Teljesen egészséges, szép színű, 9-es Apgar-os baba volt, a feje kicsit csúcsosra deformálódott a születés alatt, ami hamar visszanyerte gömbölyű alakját.

Mivel a magzatvíz mekóniumos lett, és Samu nyelt is belőle, ijesztgettek, hogy kimossák a gyomrát, de szerencsére, végül erre nem került sor. A négynapos kórházi tartózkodásunk alatt végig velem lehetett, csak a fürdetésekre vitték el, de akkor is mehettünk vele. A tejem belövelléséig (és utána is) kaptunk cumisüvegben cukros vizet, de nem adtam neki, és szerencsére senki nem ellenőrizte, hogy ivott-e belőle. Szépen, gond nélkül szopott, és ezt a jó szokását 13 hónapos koráig meg is tartotta. Problémamentesek voltunk, nem sárgult be túlzottan, nem kellett kék fény alá tenni. Most hatéves, nagy óvodás gyerek.

K. M.

Luca >>

Véletlenül kiválasztott mesék.