igaz történetek szülésről, születésről

542. nap: Állva-ülve-térdelve (Luca)

542. nap: Állva-ülve-térdelve (Luca)

A kistesó hat év után követte a bátyját. A várandósságom vele is teljesen rendben volt, még vérszegény se lettem, ami az első gyerekkel a végén kis mértékben kialakult. Újra otthonszülésre készültem, ami ezúttal nem volt annyira nyugalmas, a bábák és segítőik ellen jelenleg is folyó bírósági ügy miatt, illetve idegeskedtem egy sort azon is, hogy ezúttal kimutatták a hüvelykenetemből a Streptococcust, ami a mi kerületünkben azt jelentette, hogy kórházi szülés esetén automatikusan intravénás antibiotikumot kapnék, a baba esetében pedig az újszülöttorvos dönt. Megnéztem az internetet, illetve megkérdeztem a bábát, mi a helyzet ezzel a bacival, és kiderült mindkét forrásból, hogy ugyan súlyos következményekkel járó betegséget, sőt halált is okozhat, de ennek előfordulási valószínűsége ezrelék szinten van, illetve az antibiotikumot nem késő beadni a tünetek észlelésekor sem, és az internetes forrás is inkább ezt a megoldást javasolta, sem mint előre adagolni. Tehát bebifláztam a tüneteket, és lenyugtattam magam.

Az információs hétre csak az utolsó pillanatban mentem el, bár ebben a saját döntésem is benne volt, mehettem volna hamarabb. Mivel egyszer már végighallgattam, csak az ismeretfrissítés kedvéért újráztam, hat év alatt bőven lehet felejteni. A 40. héthez közeledve fel voltam készülve az újabb hosszadalmas vajúdásra, ami persze nem borítékolható előre, lehet az is, hogy másodjára gyorsabban zajlanak az események. És így is lett. Luca jött, mint egy lokomotív, feltartóztathatatlanul és gyorsan.

Egy csütörtök hajnalban éreztem azt a menstruációs görcshöz hasonló fájdalmat, amivel az első szülésem is indult. Mikor a férjem felkelt, hogy munkába menjen, szóltam neki, hogy ne induljon el, mert szerintem ma megszületik a kistesó. Arra azért megkértem, hogy vigye el oviba a hatévesünket, aztán fél nyolckor felhívtam Ágit, hogy nagy eséllyel ma itt szülés lesz, de még nem kell jönni, mert az elején vagyok. Kilenc órakor már a férjemet kértem meg a telefonálásra, hogy csak annyit tudasson vele, hogy haladok tovább, erősödnek a fájások, nekem nem volt kedvem beszélni… Csak mászkáltam, kerestem a helyem, sehol se volt jó. Leginkább a hálószobánk radiátorába kapaszkodtam, valahogy az esett a legjobban, még jó, hogy le ne szakítottam.

Aztán eszembe jutott, hogy be kéne ülni egy kád meleg vízbe, de mire belemászhattam volna, egy adag folyadék zuttyant ki belőlem, és én nem tudtam eldönteni, hogy pisi volt-e vagy magzatvíz, ezért már csak térdelni mertem a vízben, de egy darabig ez is jólesett. Aztán elfáradtam, kimásztam, jobb híján jött megint a mászkálás, mikor már ez is fárasztó volt, akkor letérdeltem az ágyunkhoz.

Tíz órakor kértem a férjemet, hogy most már szóljon a bábáknak, hogy jöjjenek. Ekkor jobbára már csak térdelni tudtam, és ahogy támasztottam az ágyunkat a földön, egyszer csak hatalmas toccsanással kirobbant belőlem a padlóra a magzatvíz. Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengőnk, megérkeztek a bábák. Soha jobbkor! Gyorsan előszedették a férjemmel a papírvattát, lepedőket, egyéb kellékeket, és felitatták, ami kifolyt. Nekem percekig köszönni se volt kedvem, még a szemem se nyitottam ki, hogy megnézzem, ki jött Ágival segíteni.

Aztán mikor elvonult a fejemről a köd, megnyugodva láttam, hogy M. az, sőt egy mosolyra és köszönésre is futotta. Ettől fogva a szülés végéig meglepően éber maradtam. Érkeztek a tolófájások. Eleinte állni volt jó, a férjem hátulról tartott a hónom alatt, aztán néha leültem a szülőszékre, és úgy nyomtam, aztán visszatértem a jól bevált térdelős pózhoz is, és ezeket váltogattam, mikor melyik volt éppen jó. Még viccelődni is volt erőm, hogy nem tudom, hol van az az átmeneti szak, a tágulás és a kitolás közt, amiről az információs héten szó volt, amikor aludni is lehet.

Aztán kipróbáltam a fekvést is, de úgy nagyon fájt, még az oldalamon volt valamelyest elviselhető, de inkább az állás-ülés-térdelés váltogatása jött be. Egyszer csak Ági szólt, hogy tudja, hogy nem esik jól a fekvés, de mivel lát egy pici vérzést, aminek nem kellene lennie, inkább feküdjek le. Így is tettem, és valahonnan azt éreztem, hogy már nem tarthat ez soká, hamarosan meglátjuk a babát. A következő tolásnál elő is bukkant a fejecske búbja, de aztán visszacsúszott. Közben M. sűrűn nézte a szívhangot, amik jók voltak, Ági pedig a gátnál tette a dolgát. Én pedig nyomtam derekasan, amikor jött az inger, de mindig az történt, hogy a végén visszacsúszott a baba. Két kontrakció közt nagyon jókat tudtam pihenni, most nyoma sem volt annak a tehetetlen, reményvesztett érzésnek, amilyen a kórházban volt, Samu születésénél. Párszor eljátszottam még ezt a hinta-palinta dolgot a nyomással-visszacsúszással, de aztán már nagyon szerettem volna, hogy megszülessen a baba, mert kezdtem fáradni.

Összeszedtem minden erőmet, és annyit sikerült elérni, hogy a feje végre kinn maradt. Amíg a fej kibújt, éreztem azt az égető érzést, amit emlegetnek. Érdekes módon a kórházi szülésnél ilyen nem volt. A következő tolással pedig kibújt az egész gyerek. Még az órára pillantani is volt eszemben: délelőtt 11.50 volt, körülbelül hat órát tartott csak az egész. A bábák annyira el voltak foglalva a baba fogadásával, hogy hosszú ideig belőlük se tudtuk kihúzni, hogy fiú vagy lány, csak annyit mondtak, hogy minden ujjacskája és egyebe megvan. Már bőven be volt bugyolálva, mikor odáig eljutottunk, hogy a nemét megnézzük. Kislány lett, most nem tévedett az ultrahang, mint a fiunknál.

Az azonnali mellre tétel most sem sikerült, mert a köldökzsinór túl rövid volt, egyszerűen nem ért el odáig… A lepény megszületéséig a combomra tudták egyedül fektetni az apró meleg testecskét, de így is jó volt, ebből a távolságból néztük egymást. Aztán a köldökzsinór elvágása után már Lucáé lehetett a cici, de akkor éppen ő sem kérte. Csak nézelődött csendesen, egy hangja sem volt, mi pedig őt néztük, a gyönyörű, hosszú barna hajú, rózsaszín, hurkás-pofazacskós életteli kis csöppséget.

Ági megmutatta a méhlepényt, az erek kirajzolta életfáját.

Kikísértek a fürdőbe zuhanyozni, aztán visszafeküdtem Luca mellé, és a szükséges adminisztráció elvégzése után le is telt a megfigyelésre szánt két óra, a bábák búcsúztak, de nem örökre, mi pedig megkezdtük négyfős családként élni az életünket, ami nagyon jó érzés! Szívből köszönjük az ehhez nyújtott segítséget!

Samu >>

Véletlenül kiválasztott mesék.