igaz történetek szülésről, születésről

538. nap: Az első: Most menjünk! (Abigél)

538. nap: Az első: Most menjünk! (Abigél)

Egy péntek volt, és mintha már éreztem volna, hogy nemsokára szülök, bár előző nap az orvos még 2 cm vastag, teljesen zárt méhszájat állapított meg. Szóval reggel itt bőgtem, kértem Tamást, jöjjön el velem CTG-re.

A CTG jó nagy méhösszehúzódásokat mutatott, szívhang tökéletes. Az orvosra órákat kellett várni, műtőben volt. Mikor bementünk hozzá fél nap várakozás után, rutinszerűen feltette a szokásos kérdéseket: „Jól van? Van panasz?” Mondtam, minden oké, egy probléma van, hogy még nem fordult meg a baba, de mi azért reméljük, hogy megfordul. Erre azt válaszolta: „Ennek az esélye egyenlő a nullával. ” És ezt elég ridegen mondta, félretéve a nyájas stílusát. Kérdezte, mikorra vagyok kiírva, jó, 29-ére, akkor aznapra ad egy időpontot, amikor feküdjek be a kórházba, és kiveszik a babát, persze, ha addig be nem indul a szülés, de nyilván akkor is rohanjak, hogy tudjanak császározni. Kérdeztem, hogy nem lehetne még várni egy-két hetet a kiírt időponton túl? Nem, mert farfekvéssel nem engedhet „túlhordani”. Mondtam, hogy én még néznék más orvosokat, akik esetleg vállalnak faros szülést, azért ő felírta a 29-ét, és kérte, hogy hívjam fel, ha igen vagy mégsem.

Meg is tettem ezt hétfőn, ezzel a szöveggel: „Szeretném lemondani a császáridőpontot, mert közben megszületett a kislányunk természetes úton.” Kétszer is megkérdezte szegény, hogy minden rendben van-e. Mondtam, hogy abszolút.

Visszatérve a péntekre, miután hazajöttünk, nagyon rossz lelkiállapotba kerültem, szörnyű volt ezt így, ilyen nyersen hallani, hogy császár, és ráadásul programozott. Hiába volt már a kezemben egy szakvélemény és hiába éreztem, hogy simán megszülöm, szörnyű érzés volt hallani. Olyan, mint egy akasztás, amit nem előz meg a bírósági tárgyalás.

Lehet, hogy ennek köszönhetem, hogy másnap (szombat) hajnalban megindult a szülés.

Arra ébredtem hajnali fél háromkor, hogy elpattant a magzatburok. Elég hangos egyébként, persze nem voltam biztos benne, hogy az az, de rövidesen folyt a magzatvíz is, méghozzá ezerrel. Mértük a hőmérsékletemet, nem változott, szép tiszta volt a víz, minden oké, Geréb Ágit azért felhívtam, mondta, hogy ugyanaz minden (az információs héten elhangzott többek között, hogy mi az otthoni teendő az idő előtti burokrepedés esetén), hiába faros a baba.

Jöttek a kontrakciók, persze utólag kiderült, hogy azok még nem azok voltak, túl hamar jött ki Ági, akkor még egyedül. Gondoltam: akkor milyen lehet a vége? Úristen. Aztán valahogy kora délután jöttek ide, akkor már nagyon kiabáltam meg énekeltem meg imádkoztam ‒ ilyesmik. Közben a szomszédok már azt hitték, hogy megszültem, hallani vélték a babasírást. De az én voltam.

Ágiék és Edina nagyon profik. Masszíroztak meg borogattak, szerintem jól lefárasztottam őket… Tamás is rendesen kivette a részét. A vége felé már aludtam is két kontrakció között, és azt sem tudtam, hol vagyok. A kitolási szak számomra nem volt világos, éreztem egyszer csak, hogy kakilni kell, de nem tudok/nem merek ‒ valami ilyesmi. Még akkor sem gondoltam bele teljesen, hogy én most ki fogok magamból nyomni egy gyereket.

Aztán kezdett elmúlni ez a tolóinger, talán, mert faros volt Abigél, talán, mert elfáradtam. Mondta Ági egyszer csak, hogy várjunk negyed órát, ha addig nem jön ki a baba, megyünk a kórházba. Én erre azt mondtam, hogy most menjünk. Össze a cuccos, persze túl sok minden volt összepakolva. A lépcsőházban kibírtam kiabálás nélkül, a kisöreg szokásos módon lent mászkált és hallgatózott. Szóval én köpenyben, hálóingben és sportcipőben mentem le gyalog a második emeletről (nincs liftünk), be az autóba, azt hittem, ott megszülök.

A szülészeten az ügyeletes orvosok, két nő, tiszta idegesek lettek, hogy már nem lehet császárt csinálni, effektíve kész tények elé állítottam őket. Tamás beöltözött a zöld köpenybe, és ott dirigált mellőlem, mondta, hogy oxitocint kell beadni, na, ez meg is adta a tolóingert rendesen, három tolásra Abigél kipottyant, mint egy kis csomag. Gyönyörű színe volt. Tamás vágta el a köldökzsinórt, és szólt, hogy tegyék rám rögtön, nagyon észénél volt, és nézte, hogy ezek mit ügyködnek ott lent (gátmetszést is csináltak).

Kérdezték, mi a foglalkozásom, sántított nekik, hogy nem vettem észre időben, hogy szülök. Aztán az egyik nő azt is mondta, hogy jogos a részemről, hogy nem akartam császárt, ha lehet természetes úton is.

Aztán kb. fél órára odahozták Abigélt, együtt voltunk, hárman. Én mentem zuhanyozni meg alvás, Abigél a csecsemőosztályra került. Egész éjjel nem aludtam. Ez lett volna az ismerkedés ideje…

Reggel hozták Abigél, hányt egyet, biztos, hogy nem az előtejemtől. Szopizott ügyesen, aztán megint elvitték, hogy nézze meg gyerekorvos. Visszahozták, és gratuláltak, hogy egészséges és szép. Jött a csecsemős nővér és vitte volna, mivel „én előző este szültem, így nem tudom ellátni”. Erre mondtam, hogy ne vigye sehova, mert van előtejem, azt fogja inni/enni. Erre mondta, hogy hát ez az, hogy nincs tejem, és kiszárad a gyerek. Végül mondtam, hogy nem akarok vitatkozni, hagyja ott nekem saját felelősségre. Na, ez sikerült.

Amikor vizitre jöttek, az ápolónő büszkén mondta a (talán) főorvosnak, hogy „Nézze, itt a fiatal anyuka első szülése, és farfekvéssel megszülte. Bejött az ügyeletre, nagyon ügyesen csinálta”. Erre az orvos: „Mennyivel született a baba?” „2900 grammal.” ‒ mondtam, „Igen, hát akkor azt meg is lehetett szülni”… Haha, utólag milyen könnyen beszél. Megnézném, mikor vállalt volna el, illetve látszik, hogy nem ért hozzá, mivel nem (csak) a súly számít. Hahaha…

Majd jöttek a nagyszülők látogatni, meg persze Tamás. Kivittem megmutatni Abigélt, na, ebből gond lett, hogy csecsemőt nem lehet kivinni a folyosóra. Persze, be sem jöhetett senki. Kérdés: mi értelme így a látogatásnak. Na, mindegy.

Délután gyorsan összepakoltam, Abigélt felöltöztettem, és addig Tamás kint várt. Letettük a papírt, hogy saját felelősségre, és eljöttünk. Erre nagy felháborodás, összecsődült három doki, egy fiatal nővel az élen, aki a végén valami ilyet mondott nekem, hogy „f…om beléd” vagy nem tudom… Azzal „érveltek”, hogy veszélyeztetjük a saját gyerekünket azzal, ha hazavisszük, én mehetek, de a gyerek marad.

A harmadik emeletről lépcsőn mentünk le, marha jó érzés volt… A portás lent már értesítést kapott, hogy zárja be a kaput, biztonsági őrök is jöttek. Lejött a doktornő és végre az ügyeletvezető doki, és az már normálisabb volt. Telefonált egy ismerősének, hogy ilyenkor fel tud-e minket jelenteni, mert mi az előzetes fenyegetésére azt válaszoltuk, hogy tegye. De kiderült, hogy nem jelenthet fel, mert teljesen jogszerű, amit csinálunk.

Még kiegészítettük az írásbeli nyilatkozatunkat azzal, hogy BCG+PKU hiányzik, ha ebből adódóan valami baj lesz, minket terhel a felelősség. Na, most nem kell aggódni, mert másnap a gyerekorvost kiriasztották, és megbeszéltük az oltásokat meg mindent. Abigél a BCG-t egy hónapos korában kapta meg, a PKU-szűrést pedig a védőnő örömmel vállalta.

Végül az előbb említett dokinő odajött a végén, és szinte sírva kérdezte, hogy „Anyuka, legalább van teje?” Mondtam, igen, aztán azt mondta: „Sajnálom, én annyira megértem magukat.”

Szóval eljöttünk a kórházból, és olyan jó volt itthon együtt este, Abigél szopizott, éjszaka aludt. Utána jött másnap a gyerekorvos mindjárt délelőtt. Aranyos volt, semmit nem kérdezett, utána való nap a védőnő jött, szerdán megint orvos ‒ akkor már nyomult a mérleggel.

Nu, összességében jól jártunk velük és amúgy is. Minden jó és jó volt. Jó volt szülni, és jó volt a kis ragacsot megfogni, olyan csúszós volt, mint egy mocsári ember, tényleg olyan földönkívüli benyomását keltette. A kórház nem volt jó, de hál’ Istennek csak egy napot voltunk.

Mindenki el van ájulva, hogy mennyire szép a kicsi Abigél, rengetegen gratuláltak az iwiwről is, pedig „csak” körbeírtam. Sokan már meglátogattak, jövő héten jönnek a barátnők is sorban.

G. Á.

Ajna >
Aladár >

Véletlenül kiválasztott mesék.