Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 1223. nap: Gemelli

1223. nap: Gemelli

Megjelent: 2014. febr. 9.

In medias res: Pirkadt talán. Kimentem a bejárati ajtóhoz, hogy több fény legyen. A karomban a baba. Az egyik. Megnézegetem. Először a nagy gond tolul elém: milyen nevet adjunk neki. Nézem jobbról, balról. Ő hunyorog. Bántja a szemét a nagy fényesség, bár oda soha nem süt a Nap, neki a szórt, korai fény is sok. Gondolom. De ő nem ilyen. Nem panaszkodik. Hamar megszokja. Úgy tartom a karomon, mint egy frissen sült cipót. Ő meg jelez, hogy egy kicsit így, egy kicsit lejjebb a fejemet, egy kicsit több fényt. Most jó. A feje a tenyeremben. Mélyen belefekszik. A gerince a karomon végignyúlik. Megállunk, megállapodunk egy helyzetben. Kisimulnak a redői. Próbálná a szemét kinyitni. Túl sok a fény. De mégis, ki kell nyitni – gondolhatja – mert mindig nyitogatni akarja. Majd föladja. Marad a szemhéj feszült állapota, de nem küzd vele. Szétárad rajta valami isteni derű, békesség. Elkezd mosolyogni. Igen. Mosolyog. „De jó itt lenni!”

Azt mondják, hogy egy nagy lelki fölindultság, egy nagy-nagy öröm külön petét érlel, hogy az a boldog pillanat megmaradjon. Lefényképezi azt a pillanatot. Látod? Érted-e? És mint amikor én tanítom neki majd tán a 2×2-t, és látom, hogy mélységében is fölfogta, és hogy örül is mindennek, akkor jelenhet meg egy ilyen mosoly az én arcomon. Kezdem megérteni a mélységét a dolognak. Ő meg halványan, de boldogan mosolyog. Vissza-visszatérőn. „Látom, kezded érteni, Apus, a mosolyomat.” Így tanítanak a babák, a gyermekek. Én meg igyekszem jó diák lenni.

Megyek vissza M-hez, hogy elmondjam neki: mosolyog. Teljesen biztosan láttam. Nem belemagyarázom. Ő ne tudná, hogy mosolyog?

Elkérem magam a cégnél. Nem értem, miért olyan készségesek. Nem ilyenfajták. Odaadják még a cég autóját is. Nem is mondják, hogy vigyázzak. Arra sem emlékszem, hogy miként jutottam el oda. Valahol a komáromi fölhajtónál találkozunk. „Elfolyt a magzatvíz. Siess ide! – mondta telefonon M. – Elindulunk anyámmal feléd, mert nem fogunk odaérni. Hol vagy már? Mikor érsz már ide? Mi már elhagytuk Kisbért.” Én meg még most vagyok Törökbálintnál talán, de azt mondom, hogy Bicskét hagytam el. Legyen nyugodt.

Később mondta, hogy halálfélelme volt, amikor „Csókolom” letolta a többi autót, kamiont, traktort az útról, és úgy száguldott, mint még soha annak előtte.

Alig tud kiszállni a Skodából. Most még aztán fölszállni egy nagy dög terepjáróba… Fájdalom az arcán. De már nincs itt. Időnként vissza-visszatér. Hogy ne hajtsak olyan gyorsan, mert a rázkódás, a billegés nagyon rossz. Hogy menjünk már gyorsabban, mert nem érünk oda. Nem akar az autópályán megszülni.

Unos-untalan megállok. Végigfut az agyamon: mi lesz, ha valaki elolvassa ezt, és följelent. Engem. M-et, bárkit. Ki tudja, miért? „…mikor lesz elég ok, előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg…”

M. lezuhanyzik. Befészkeljük magunkat. Közben egy-egy fájás. Jó nagyok. De most már helyet lehet adni nekik. Csak később tapasztaltam meg, hogy akár napokra is leállhat az egész. De itt, most jönnek és jönnek a fájások. És jönnek és jönnek a bábák.

Pár hete tudtuk meg, hogy ikrek lesznek. Milyen furcsa is a magyar kifejezés! „Lesznek.”

Olyan esetlennek érzem magam. Lehet-e segíteni? Miként? Hogyan tudom én a gyorsvonatot gyorsítani, megkönnyíteni a futását? Lehet, hogy csak egy nagy állomásnak kell lennem, ami biztosan ott áll a pálya mellett? Vagy csak egy váltóőri bodegának? Tán talpfának sem vagyok jó…

Az ikrek miatt előbb indul be a szülés. De azért jó lenne mégis, ha nem lennének koraszülöttek. Vágyakoztam. Reméltünk. Szép és drága Francis barátunkkal voltunk egy, tán két napja a Balatonban. M. mondta, hogy fürdés közben valami húzta. Tán az indította be a folyamatot? Immáron mindegy is. Visszafordíthatatlan a folyamat.

Próbálom az antennáimat kihúzni. Kitalálni, hogy mi lehetne jó. Egyszerűsíti a dolgot, ha valami utasítást, kérést kapok. „Hozd azt ide! Inkább itt fogjál meg!” Kerülöm a bábák tekintetét. Valami kommunikációs zavar van köztünk. Én vagyok az oka, de nem tudom, miként változtassak rajta. Szerintem ez már így is marad. Tehetek bármit… Talán Ágit kivéve. Igen. Ő ebben is kivétel.

A vajúdás sokáig eltarthatott. Erre már nemigen emlékszem. Csak az maradt meg, hogy már jócskán sötét lett. A bábák kint beszélgettek vagy – remélem – szundikáltak, aludtak egy kicsit. Hasonló sötétségben kell most tapogatóznom. Biztos, hogy mindenre emlékszem. De mint az álmaim, csak akkor tudom előhúzni őket, ha sikerül a vékony kis farkincájukat elcsípni. Hol van itt a „farkinca”?

M. ott ül a „családi” ágy peremén. Nem is ül. Guggol. Én ülök az ágy peremén, és szétterpesztett lábam között M. Dől hátra. Közben a karja a karomon vagy a combomon. Tán ül is rajtam félig. Szorít engem. Hol jobban, hol meg még jobban. Hogy lehet, hogy ekkora súlya van? Nem baj, bírni kell. Bírni fogom. Ez tuti.

Ági megcirógatja a kezemet. Csak később mesélte el, hogy látta, amint lilul a kezem, a karom. Ott és akkor csak azt értettem meg belőle, hogy „Szia, itt vagyok, azért téged is látlak”.

Aztán, jó sokára, megszületik az első. Úgy tűnik, hogy van egy kis föllélegzés. Most derül ki, hogy leány. De ez most tényleg nem fontos. Mintha egy pillanat lenne, betekerik, el is viszik. Nem messze, csak kikerül a látókörömből. Pedig az is beúszik, hogy megnézegettük, örültünk neki. Szóval, lehet, nem őreá koncentrálok.

Ági lekucorodik. Megkérdezi M-et, hogy megvizsgálhatja-e. Hason fekve, talán könyökölve tapogat. Nem mond semmit. Máskor is láttam már őt szülés közben. Most elkomorul az arca. Mintha nem tudná elrejteni. Figyelem, hogy M. észlelte-e. Úgy érzem, hogy nem. Futva a többi bába arcát is nézem egy-egy szemvillanásnyira. Ők nem látszanak annyira gondterheltnek, de félszavak röpködnek. Semmit nem értek belőlük. Persze, minden végigfut az agyamon. Az, amit szülészetből tanultam, amit szüléseknél megéltem, s ami egyébként történt… Pillanatokon belül feszültséggel telt meg a szoba.

Mintha azt mondta volna Ági M-nek, hogy „most nyomni kell” vagy hogy „hamar meg kell szülessen”. Immáron az összes bába arca feszes. Én meg pislogok. Hármójuk arcát vizslatom egy-egy villanásnyira. Semmi konkrét információ. De vészfelhők úsznak a homlokuk felett. Nekem nem szabad meglátnom, megnéznem semmit. M. nem engedné meg. Nem arra van szüksége, és most nekem azt KELL csinálnom, amit ő akar…

M. meg nyög és kiált. Zihál és tacsakokban dől az izzadtság. De jó az illata…

Az idő megállt. Csak a feszültség nyúlik és nő egyre. Ági matat, tapogat. Nem is látom tulajdonképpen. És akkor egyszer csak kibújik a második magzat. A bábák arca megkönnyebbül. Most már könnyű mosolyogni.

Fiú. Mintha koraszülött lenne. Vastag krém fedi a bőrét. Inkább aludna. Most is ilyen. Az alvásból – az álmaiból – nem enged elvenni. M. a minap mondta, hogy egy ősrégi lelket lát benne visszatérni. Ő az, aki megköveteli, kiharcolja, hogy ővele foglalkozzanak. Mostanság többször és egyre többször ölelem magamhoz. Féltem is. Nem hízelgős – a látszat ellenére. Hatalmas szeretetcsomagokat ad vissza. Őnála vettem észre először, hogy olykor, túl sűrűn (az egy is sok – belátom most már, szomorúan) emeltem föl a hangomat a gyerekekkel szemben. Tán nem is lehet ezt már jóvátenni… Hát, csak ölelgetem őket, egyre-másra.

Mintha lélegezni is lusta lenne. Hagyjatok aludni, nyugodni! Nekem még van hátralékom, amit még ott benn kellett volna töltenem.

Nem emlékszem, hogy olyan szívszaggatóan sírtak volna. Mindketten csak nyöszörögtek, mint a kiscicák. A cupákolásban is a leányka volt szorgosabb – úgy rémlik.

Ott sürgölődtek a bábák. Raktak. Pakoltak. Pucoltak. Susogtak. Ki-bejöttek. Aztán kimentek, majd elmentek. Mintha ott se lettek volna. Nem hagyott nyugodni a gondolat, azóta se: ők a három párka. Vajon melyik tilolta, melyik sodorta az élet fonalát? És melyik vágta el?

A szobában sötét volt. El voltak húzva a függönyök. A homályban ott szuszogott M. Fölébredt. Mindig, mindenre fölébred. Soha nem szokom meg, hogy aztán vissza is tud aludni, folytatni az álombéli mézek nyalogatását. Ott, ahol abbahagyta.

Kimentem, hogy jól lássak. Kivittem a másik babát is. Talán a hitetlenkedőknek, talán magamnak, le is fényképeztem a mosolyt, ami az ő arcán is megjelent: „De jó is élni! És itt, veletek lenni!”

Hát, ezt mikor fogom megérteni, én?

T. F.

Sámuel > > >