igaz történetek szülésről, születésről

510. nap: Hirtelen érkezett lila csomag (Hanna)

510. nap: Hirtelen érkezett lila csomag (Hanna)

Hannus idén töltötte be 16. évét, szóval kicsit kutakodnom kell a múltban, hogy a részletekre is emlékezzem…

Azon a nyáron költöztünk vissza Magyarországra, „két és fél” gyerekkel. Sőt, M. csak szeptemberben jött utánunk, addig pénzt keresett Angliában. Én ezen a nyáron Zuglóban kerestem és találtam bérelt lakást, és nevelgettem, nyaraltattam a fiúkat „kint” és Hannát „odabent”.

A fiúk közül az első egy angol kórházban született, hosszú vajúdás után, de problémamentesen. A kórházi személyzet kedves és hűvös volt, de a kéréseinket gond nélkül teljesítették. (Például nem volt gátmetszés és négykézláb fordulhattam a szülőágyon.) Ekkor még én is tájékozatlan voltam abban, hogy mi vár majd rám, hiába jártam és jártunk férjemmel szülésre előkészítő tanfolyamra. Egy éjszakát töltöttünk benn, és a tej belövellése előtt hazaengedtek! (Külön történet lehetne, amin ezután keresztülmentünk.)

Már nem is emlékszem, hogyan fészkelte be magát a fejembe a gondolat, hogy második gyerekemet otthon akarom megszülni. Még mindig Angliában éltünk, tehát ez minden nehézség nélkül kivitelezhető volt. A szülésznő, aki végigkísért a várandósság idején, vállalt otthonszülést, és kb. 10-15 percre laktunk a közeli város kórházától. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez idő alatt, amikor orvossal találkoztam, mind megpróbált lebeszélni az otthonszülésről, de tisztában voltak vele, hogy a döntés a mi kezünkben van. Így történhetett, hogy nekünk egyetlen gyerekünkről sem készült ultrahangos felvétel, mert féltettük őket az addig fel nem ismert mellékhatásoktól.)

A szülés persze azon a hétvégén indult meg, amikor az ismerős szülésznő nem volt szolgálatban. M. a reggeli órákban egy ismerős családhoz vitte Kristófot játszani. A városi kórház küldött két szülésznőt (az egyik gyakorlaton volt) egy-egy táskával, és nem sok időnk volt ismerkedni, mert Lukács nagyon gyorsan, de baj nélkül megszületett. Együtt örültünk, ellátták a babát és engem, és a szülés után két órával távoztak. Csak néhány fénykép maradt róluk emlékbe. A gyakorló szülésznő biztosan jól működik azóta, mert lélekben már akkor is nagyon jól értette a dolgát. (Egy többgyermekes családanya volt, aki a gyerekek felnevelése után új szakmát tanult.)

Tehát ezekkel az előzményekkel néztünk Hanna születése elé. Azt még külföldről is tudni lehetett, hogy itthon, ha otthonszülésben gondolkodunk, Geréb Ágit kell keresni. Kikerestem a telefonkönyvből a címét, és szép, hosszú levelet írtam neki. Ő hamarosan jelentkezett is, és az akkori „Alma utcába” invitált. Bár addigra sok okos könyvet olvastam a témában, és szültem már két gyereket is, máig úgy emlékszem, hogy az információs hét, különösen a szakmai része, amit Ági tartott, príma volt. El is fogadtam, hogy csináltatnunk kell egy ultrahangos felvételt Hannusról – más kérdés, hogy erre már nem maradt idő. Amire még nem maradt idő, az a páros alkalmak látogatása volt – M. csak szeptember közepén érkezett Magyarországra, és Hanna két héttel hamarabb érkezett a vártnál.

A fentiek miatt rémületesen aggódtam, amikor megéreztem, hogy Hanna a világra igyekszik. (Előző este, az Alma utcából jövet jól megrángatott a rózsadombi busz.) Attól féltem a legjobban, hogy mivel nem tudtuk végigjárni a felkészítő tanfolyamot, alig ismerem Ágit, esetleg nemet mond a szülés kísérésére. Képes lettem volna otthon, családilag szülni, annyira féltem a magyar kórháztól. M. viszont hallani sem akart arról, hogy ő legyen az egyetlen „szülésznő”.

Hajnalban már biztos voltam benne, hogy Hannus elindult, de M-et is csak kb. hatkor ébresztettem, aztán egy órát latolgattuk esélyeinket. Nem akartam Ágit kiverni az ágyból, főleg, ha nem is vállal el. Reggel hétkor telefonáltam neki. Nagy kő esett le a szívemről, amikor a legnagyobb természetességgel mondta, hogy máris indul (ultrahangos felvétel és befejezett tanfolyam híján is).

Közben a fiúk is felébredtek (kettő- és négyévesek voltak ekkor). Megmondtuk Kristófnak, hogy most fog születni a testvére ‒ óvodába megy, vagy akar-e itthon maradni. Persze, hogy otthon akart lenni.

Ági dugóba került a városban, és többször telefonált. Kicsit idegesített, de utólag rájöttem, hogy a „dolgok állására” fülelt. Valamikor nyolc-fél kilenc között érkezhetett, gondolom konstatálta, hogy egy bérelt lakásban van egy család, ágyak, de semmi egyéb, még a babaruhák sem voltak kidobozolva. M-et elszalajtotta a gyógyszertárba, nekem muskotályzsályás borogatást kezdett főzni, de az események annyira felgyorsultak, hogy M. majdnem lemaradt a szülésről.

Nem kellett nekem semmilyen borogatás, az ágyra vetettem magam a jól bevált négykézlábas helyzetbe, és befelé kezdtem figyelni. A gyerekek M-mel lehettek, mert rájuk sem nagyon emlékszem, sőt Ágira sem.

A következő emlékem, hogy Hannust látom, nagyon lila, a fiúk mellettem sírnak. Megijedhettek a hirtelen érkezett lila csomagtól.

Utána már minden csupa eufória. Nem a földön vagyunk, megállt az idő. Ekkor már emlékszem Ágira, hogy olyan csodálattal és gyöngédséggel nézi Hannát, úgy látja el, úgy gyönyörködik benne, mintha az ő gyereke lenne. Szól, hogy takarjuk be jobban, segít, ahol kell, és a háttérben marad.

A fiúk hamar napirendre térnek a történtek felett, én el sem hiszem, hogy egy kislányom is van. M. fényképeket készít rólunk.

Amikor visszatérünk a földre, M. müzlit készít Áginak, ő jóízűen megreggelizik. Én szoptatom Hannát, és a fiúkkal az énekes könyvből énekelgetünk. Amikor Ági elmegy, és én lepihenek a kisbabámmal ‒ a saját ágyunkban, a családommal körülvéve ‒ nincs nálam boldogabb ember a földön.

H. J.

Kristóf > > >
Lukács > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.