igaz történetek szülésről, születésről

467. nap: Mikán, a hatodik

467. nap: Mikán, a hatodik

Azt akartam írni a címben először, hogy Mikán, a hatodik és egyben utolsó, de nem bírtam leírni, egyszerűen nem tudtam megtenni. Hogy lehet az, hogy ennyire szeretek szülni? Ez megérne még egy írást, de ezt még mélylélektani szempontból meg kell vizsgálnom.

Szóval akkor Mikán születése: Mi, Zoli és én, csak így emlegetjük: „M. Mikán világszám”, mert tényleg az! Fantasztikus babavárás, végig kiválóan voltam, semmim sem fájt, nem gyötört a pisilés, nem nyomta a gyomrom, nem rúgott agyon, amíg bent volt. Maga a szülés pedig egy végtelenül nyugodt, egyszerű, csendes és szép szülés volt.

Már reggel éreztem, hogy itt valami lesz. Azért még a kicsikkel elmentem bevásárolni a kis kézi kocsimmal, de Zolinak szóltam, hogy ne menjen messzire. Elmosogattam, kicsit pakolgattam, rendezkedtem a lakásban, megebédeltek a kicsik, ebéd utáni alvást pedig nemcsak ők kezdték meg, hanem én is lepihentem!

Délután már enyhe hullámaim voltak, így hát megkértem Tardos keresztpapáját, Attilát, hogy vigye már el a bandát sétálni, meg pizzázzanak egyet, és nézzenek meg náluk valami mesefilmet. Zoli is rendelt két pizzát, hátha éhesek lesznek a bábák, és magunknak is!

Én kb. este hatkor már a szokásos köreimet róttam, be a fürdőbe, a jó kis forró vízbe, aztán ének és séta a nappaliban. Ágival jött még két bába is, Adria és Juli, akik Tardos születésénél segítettek már, nagy örömmel fogadtam őket, boldog voltam, hogy újra ilyen meghitten együtt lehetünk. Mécseseket raktak mindenhová, és a muskotályzsálya-borogatás sem maradt el, az orbáncfűolajat most én használtam csak, nem esett jól másnak az érintése. Ringatóztam hevesen, és egyre hevesebben, Zoli tartott rendületlenül.

Az volt a nagyon érdekes, hogy nem is vettem észre, mikor folyt el a magzatvíz, most is kutatok az emlékeim között, de nem megy. Aztán eljött a tolási kényszer, ami most együtt járt egy erőteljes hányingerrel is, de ez nem rontotta el a csodát, amit este fél kilenckor megpillanthattunk.

Gyönyörű, hatodik kisfiunk nagy hajjal, széles vigyorral született, azonnal szopizott is egy jókorát. Hívtuk gyorsan Attilát, hogy ugyan már hozza haza a többi lelkecskénket, had örüljenek ők is az öcsinek. És jöttek, szaladtak imádták, imádják, és azóta is megfényesíti jelenlétével a napjainkat!


Az otthonszülésről még, így a végén:

Fontos volt nekem, hogy dönthettem magamról, mert 1995-ben, amikor az első fiunk megfogant, még választhattam. Bár még akkor nem volt rá törvény, de nem is üldözték sem a segítőt, sem az otthonszülő nőt. Fontos volt nekem, hogy a döntést én hozhatom, és senki nem kérdőjelezte meg a választásom. Fontos volt nekem, hogy biztonságban éreztem magam, mert igenis fontos volt a biztonság. Mérlegeltünk, én is, és a férjem is, és a mérleg az otthonszülés biztonságossága felé hajlott, jócskán afelé. Mindennek utánajártunk, mindent megkérdeztünk, mindent előkészítettünk. Úgy érzem, hogy a kórházban szülők nagy részénél sokkal felkészültebben vártuk az első szülésünket.

Hatszor éltük át a születés csodáját, hatszor szültem meg állva, gátmetszés nélkül a fiainkat. A vajúdást végig táncoltam, a hullám jött, és én meghajtottam a derekam előtte, és belemerülve, majd újból felszínre érve, kezembe tartottam az Életet.

Soha senki ezt a gyönyörűségesen fájdalmas dolgot nem tudta volna megadni nekem a kórházban. Soha senki nem tudta volna felnyitni a szemem, és megláttatni velem a testem, a női testem erősségét, lágyságát, hajlíthatóságát, ha kórházban szülők. Soha senki nem hitte volna nekem el, hogy tudok egyáltalán szülni, sőt megszülni, vagy vajúdni, ha kórházban, idegen férfiak között lépkedek.

Még a gondolattól is borzongok, hogy mi minden történt volna velem és a testemmel, a nőiességemmel,  szemérmemmel. Még a gondolattól is elszomorodom, hogy hány gyermektől fosztottam volna meg magunkat, ha az első kórházban szülöm. Mert ez lett volna, mert tudom, hogy nekem egy esetleges borzalmas szülés elvette volna a kedvem ettől az egésztől, elvette volna tőlem a hitem, hogy tudok szülni, elvette volna tőlünk a többi gyerekünk.

Geréb Ágit amikor megismertem, tudtam, hogy nem a személye az, ami engem az otthonszüléshez vezetett el, hanem a választhatósága, hogy lehetőséget adott arra, hogy döntsek, és dönthessek magamról, hogy figyelnek a szavamra, hogy fontos, amit mondok, hogy fontos, mit gondolok, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, hogy szeretnek, úgy, ahogy vagyok!

Igen, az, hogy én ÉN lehetek, hogy ÉN vagyok fontos, hogy ÉN szülök, nekem fáj, és hogy az ÉN testem, ÉN döntök a testem felett, ÉN mondom, hogy hagyjanak békén, vagy ÉN mondom, hogy kényeztessenek, masszírozzanak,
ÉN, ÉN, ÉN!

És az ÉN gyerekem, az ÉN kincsem, vele vagyok, teljesen ráhangolódom, szinte beszélgetünk, ÉN ölelem gondolatban, vajúdás alatt, ÉN vagyok ott vele, és viselem az ő erőfeszítéseit, ÉN biztatom, ÉN segítem, hogy világra jöjjön, háborítatlanul, gyertyafénybe, halk szóra, muskotályzsálya-illatra!

Olyan meghatározó élmény a szülés, olyan mélyről jövő, fantasztikus, magával ragadó az egész, hogy sokáig ebben elmerülve vagyunk még szülés után is jó ideig! Mint egy burok, ami körbeölel!

Egy csodát, a szülés/születés csodáját nem túlélni kell, ahogy a legtöbben gondolják, hanem megélni és örvényleni benne, fürödni, alámerülni, és újból feljutni a fényre, és feltartani a gyermeket a Napnak, hogy íme, megszültem egy embert!

M. K. O.

Zádor > 
Benkő >
Csobán >
Tardos > 
Kende > 

Véletlenül kiválasztott mesék.