igaz történetek szülésről, születésről

441. nap: Még nyolc másodperc

441. nap: Még nyolc másodperc

Sokat vártunk rá…

Mónival, a doulámmal való első találkozásom kellemes emlékét elhomályosítja, hogy előzetes telefonos kérésemre megmutatta a hozzánk legközelebb eső budai kórház szülészetét, ahol, gondoltam, majd szülök: a szülőszoba elborzasztott. Így attól a nőgyógyásztól, akihez addig jártam, és ott vezet szüléseket, elköszöntem. De milyen jó is, hogy így történt, mert addig oly természetesnek vettem, amikor azt mondta, hogy „öreg vagyok” – sok-sok idő kellett hozzá, hogy ez kimosódjon belőlem.

Aztán lett egy csodálatos szülészorvosom. Az ő neve fémjelezte akkortájt a háborítatlan kórházi szüléseket. Arra a kérdésemre, hogy 40 éves kor felett van-e esélyem arra, hogy nem császár lesz, teljesen megrökönyödött: „Miért lenne az?”

Heti rendszerességgel jártam a relaxációs kismamacsoportjába a kórházba, amely találkozások során elhitette velem és a többiekkel is, hogy a testem tud szülni, a várandós nő teste többet tud, mint ami tudása bármely szülészorvosnak lehet sok-sok évtizedes praxis után is.

A doulám végigkísért a várandósságom során. Ahova én mentem, jött velem, amit szerettem volna, partner volt hozzá: az első szörnyű szülőszobaélmény után az általam választott kórház alternatív (azaz igazi szobaszerű) szobájába és szülésfelkészítő előadására (amelynek egyébként a lényege az volt, hogy lediktálták, miket kell hozni majd szüléskor, aztán megígérték, majd bent segítenek nekünk, hogy megszülethessen a baba).

Amikor bejelentettem, hogy az otthonszülési információs hétre is el fogok menni, mert minden tudást össze akarunk szedni férjemmel a szülésről, Móni somolyogva mondta: „Én is ott leszek.” Ott meglepetten tudtam meg, hogy bábatanonc.

Most már értettem, hogy előzőleg, amikor lelkesedve meséltem, hogy milyen nagyszerű könyv A születés művészete, miért mosolygott. Hagyott, hogy a magam útján jussok el oda, ameddig el tudok jutni. Végül a kezembe adta  Ina May, Odent könyveit…

A szülésfelkészítő információs hétre különben kétkedésekkel vegyes érzésekkel mentem, mivel „mit tudnak nekem mint orvosnak mondani, amikor én mentőorvosként számos szülést levezettem?” Utólag helyesbítek: kísértem, nem tudatosan, de ráéreztem. Amikor nem indultunk el a szülő nővel, hanem otthon megszülethetett a baba, nem volt „előkészítés”, s bár mindig tudtam, hol és mikor kellene vágni a gátat, sosem vágtam. Ugyan nem láttam gyakorlatban a gátvédelmet, de próbálkoztam vele. Tíznél több szülés, senki sem repedt, boldog, békés születések voltak. Igyekeztem nyugalmat árasztani, biztonságot sugározni, és ez már medikusként is sikerült. A babát letöröltük, becsomagoltuk, nem mostuk. Megkapta a mama, ha kérte, bár a mentőszállításnál én fogtam. Mindenkit bevittünk kórházba, senki sem akart otthon maradni. Bár gond is lett volna, mert a 80-as évek végén az volt az ukász, hogy szülés után még két óráig nem kezelhető beszámíthatónak a szülőnő, így nem hagyhatom saját felelősségére sem otthon.

Az információs napokon Ágira mint csodára tekintettem. Nagyon felnéztem rá. Huszonsok éves koromban meglepő volt, hogy lehet az otthonszülés is alternatíva, mivel előtte az egyetemen, a gyakorlatokon a 80-as években ilyen fel sem merült. Akkor, húsz éve meg is fogadtam, majd én is… Majd a harmincas éveim közepe felé a családban már arról volt szó, hogy ehhez öreg lennék… s teljesen el is felejtettem. Most meg 42 leszek, mire szülök…

Emlékszem, amikor Ágiék házának belső udvarára néző folyosón az egyik nap odafelé menet belém villant, hogy én otthon akartam mindig is szülni! És itt állok ennek a lehetőségnek a küszöbén (folyosóján)! Legközelebb be is jelentettem a kórházi orvosomnak, hogy nagyon sikerült önbizalmat adnia a szüléshez, tudok én, s nem is kórházban, hanem otthon szeretnék. Nem támogatta. Azt mondta, azért mégis csak elmúltam negyvenéves.

Ági az életkori problémát rugalmasan kezelte: ugyan első szülésem lesz, de fizikailag fiatal vagyok, és a biológiai korom számít. (Ami azonban elkeserített, hogy úgy éltem meg, Ági bagatellizálta a problémázásomat.)

Férjem a „biztonságos” kórház mellett tette le voksát. Kórházi szülésre készültünk.

Igyekeztem a lehetséges kórházban töltendő időt rövidíteni, körzeti gyermekorvostól szerettem volna papírt szerezni, ha a szülés után hamarabb hazamennék, akkor ő ellátja a babámat. Nem adott. Majd ha ott leszünk, akkor kérjek…

És igyekeztem a kórházi szülésre felkészülni: megszereztem azt a nyomtatványt, amit szülés előtt alá kell írni – hét helyen. Végigolvasva megállapítottam, mely pontokat nem fogom aláírni, miket szeretnék egyeztetni. (Amikor aztán elkezdtem vajúdni, és arra gondoltam, hogy ez a vita előttem áll, éreztem, hogy erre nem lennék már képes.) Megszereztem az ügyeletes orvosok beosztását, és utánanéztem, kiket kell elkerülni.

Ágival a szülés előtti beszélgetések közül a másodikra férjem nem tudott eljönni. Nagyon belázasodott, valóban beteg volt fizikailag. A teste is ellenszavazatot adott az otthonszülésre.

Egy születésnapi partin találkoztam M-mel, aki egy szörnyű kórházi élmény után szült otthon, a negyediket. Fájt a szívem, hogy nálam is… majd a másodikat… Egy rossz kórházi élményt kell elszenvedni ahhoz, hogy „engedélyezve” legyen az otthonszülés?

A várótermi beszélgetésen végig irigykedtem mindenkire, hogy ők otthon fognak szülni. Én még akkor nem jutottam el igazán odáig. Nem rágtam át, nem gondoltam végig ‒ később kellett…

Nem szereztük be az otthonszülés kellékeit. Nincs alternatíva. Kórház lesz.

CTG-k a kórházban. Ha telefonon hívtam a kórházi szülésznőmet, és ügyeletes volt, mindig „nagyüzem” volt benn. Valahogy általában hatan szültek. De hát öt szoba van csak, közülük is csak egy, ami igazán otthonos. Mennyi esélyem lesz arra, hogy nekem az alternatív szoba jut majd? Utolsó CTG: szülésnél van a szülésznőm, a szomszéd szülőszobában felteszi rám a gépet. Ott fekszem egy szülőágyon egy színes, barátságos, de nagyon kórházi szülőszobában kiterítve. Borzasztó!

Egyik relaxációban éles képet látok: Szülök. Ragyogó fényes nappal van. Csak nők vesznek körül és a férjem. A szülészorvosom nincs ott. A kórházi szülésznőm sem. Móni, a doulám azonban igen, és valaki más is, de nem tudom, ki. Férjem pedig körbevesz, ő van a hátam mögött, és szemben is, látja a kibújó babát. (Végül délben, egy ragyogó napsütéses napon – persze besötétített szobában – bújt ki, s férjem is olyan helyzetben tartott, hogy fentről látta kibukkanni a fejét.)

És közben sorban születnek meg az ismerősök babái különböző kórházakban. Az egyik császáros lett, mert elhúzódott (a kérdés azóta is bennük van: biztos, hogy szükséges volt?). A másik: „Nem akarok róla beszélni, el akarom felejteni, nem fogok sohasem többet szülni.” A harmadiknál az apuka mondja: „Egy idő után már engem sem zavart, hogy bárki elment a feleségem mellett, az belenyúlt.” A negyediknél az elvileg 24 órás rooming in helyett minden reggel két-három órára elvitték a babát, és összeszurkálva (vért vettek) hozták vissza, élete ötödik napján pedig antibiotikumot kezdett kapni.

Vasárnap. Bármikor szülhetek már, „az arcomra van írva”. Martonvásárra megyünk. Betesszük a kórházi szülésre a csomagot az autóba, ha szükség lenne rá, ne kelljen haza menni érte, szinte útba esik a kórház. Csak a szüléshez a póló nincs még kitalálva, mi legyen rajtam (végül nem lesz semmi, nem lesz igényem rá). Jósló fájások. Egész nap el-elhallgatok. Figyelek. Mosolygok. Este még sétálunk egyet a parkban. Ha most itt szülnék, akkor Martonvásár lenne a születési helye, ahol nagyon régen anyakönyvezhettek újszülöttet, hisz itt nincs kórház. Futó gondolat volt csak.

Hétfőn veszünk egy kis úti hajszárítót, hogy legyen a kórházban nálam. Elszaladunk egy nyári kismamaruhát kölcsön kérni, itt a meleg. Unokahúgom, Réka megsimogatja a pocakom, elköszön az unokatestvérétől.

Este számolgatunk, hogy ha nem indul be a szülés egy héten belül, be kell feküdnöm a kórházba. És ott is van még egy hét, aztán indítják. De akkor már bármilyen házi praktikák nem vethetők be. Akkor hajrá, kezdjük el csalogatni! Az orgazmus frenetikus, beájulok, és – utólag egyeztettük – öt percet sem aludtam.

Fél tizenkettő. Nagyon fáj. Mosolygok, ötperces fájások, jó indítás. Ébresztem férjem, nem lehet, édesen alszik. Kimegyek zuhanyozni. Ennék egy kis csokit – a gesztációs diabéteszem miatt itthon nincs igazán elérhető helyen, a szülős csomagban van, lent a kocsiban. Oké, a dugihely: ötperces fájásokkal, nagy pocakkal mászom fel a székre, turkálok a felső szekrény hátsó részén, tömöm a csokikat magamba. És a narancslevet is csak öntöm le a torkomon, amiből eddig csak egy-egy decit lehetett nagyon kiszámolva és meghatározott időben inni.

Megnézem a kórház ügyelet beosztását. Ma este az van, akit el kell kerülni, akit a kórházi folyosóról a fennhéjázó megjegyzéséről magam is ismertem. Reggelig el kell húznom a vajúdást…

Vécére is megyek, többször, majd ülök a vécén, előttem a lavór. Finom narancs és csoki íz. Nem rossz ilyen ízekkel a tisztulási folyamat!

Pihenni kéne, visszamegyek. Ülök az ágyon. Azt érzem, szétszakadok. Hogy ezt nem lehet kibírni. Ilyenkor szoktak fájdalomcsillapítást kérni az asszonyok. Mosolygok. De én tudatos vagyok. Nem fogok szétszakadni. Mi lesz még itt, ha egy óra sem telt el? Lefekvés. Tudatosan. Minden fájásra felébredek, ránézek az órára, minden fájás után visszazuhanok.

Egy pattanást érzek. Kiugrom az ágyból, a hálószoba és a nappali fehér gyapjúszőnyegei közötti parkettára loccsan ki a magzatvíz. Gyönyörű, átlátszó, édes. Félhangosan a férjem felé: „Na, ezt már te sem úszod meg!” . Erre egyből felébred. Fél három.

Kisietek a fürdőszobába, most már be lehet a kádba is ülni, már belátható időn belül kibújik! Megnyitom a vizet. A következő fájás ott ér. Az eddigiek, azt hittem, kibírhatatlanok, de most ráerősödött. Előre támaszkodom, férjem utánam siet, nyomja a keresztcsontomat (ez hogyhogy eszébe jutott, de jó!), így elviselhetőbb az elviselhetetlen.

Telefonálok Móninak, mi van. „Szólj, ha jöjjek” – mondja. Bámulok magam elé, hogy mikor is kellene szólni, nem most? Visszahívom, hogy kétpercesek a fájások, jöjjön, és gyorsan. (Segítenie kell azt is eldönteni, mi az az utolsó időpont, amikor el kell indulnunk a kórházba, de semmivel sem korábban.) Persze, felöltözve ült az előszobában, ugrásra készen. Mikor odaér hozzám, azt mondja, hogy indulnunk kell. Most. Azonnal.

Én a kádban, kétperces fájásokkal, ami csak úgy élhető túl, hogy férjem nyomja a keresztcsontom fájás alatt. Belegondolok, hogy kimászni, megtörölközni, felöltözni – egy köntös felvételéhez sincs kedvem már –, kocsiba szállni, bemenni. Az ügyeletes orvos… És bevillan a mentőorvosi múltam. Hogy milyen jó volt azoknak a kismamáknak! Hogy nekem mért nem lehet? Miért lehetett nekik otthon szülni – pedig csak én voltam a szaksegítség. (Most a doulám kisujjában is több van ebből a tudásból.) És ilyen előrehaladott állapotban már nem indultam el velük…

„Maradnék itthon.” És férjem mellém áll! Móni azt mondja, hogy akkor hívjuk ki Ágit. Van egy erős ellenkezés bennem – egy másodpercig. (Valahogy nem éreztem sosem, hogy egy hullámhosszon lennénk Ágival.) De ha Mónit kérem segítségnek, az ő döntését el kell fogadnom. Kezembe nyomják a telefont. Álmos Ági-hang veszi fel. Mondom, hogy itthon szeretnék szülni. Aztán kér mást, úgy látszik, nem vagyok már jó csevegőpartner…

Nem volt leadva térkép, mégis idetaláltál. Mikor megkérdezted, megvizsgálhatsz-e, elcsodálkoztam, a kórházi szüléseknél ilyet nem hallottam. És elmosódott minden ellenérzésem Veled szemben. Minden jó volt, életemben senkitől sem kaptam ennyi odafigyelést, mint tőletek. Belemerültem a kádba és a vajúdásba, messziről jöttek a hangok…

Fél négykor a méhszáj már csak egy perem – és mégis még hosszú órák… nem a perem miatt, az hamar eltűnt, már nem sokkal később a babát vártuk, hanem, hogy én megérkezzem oda lélekben, ahova húsz éve elindultam: haza, itthon szülni.

A kádból valamikor kijövök. Szeretnék visszamenni, de nem tudom mondani, hogy engedjetek újra vizet. A fürdőszoba földjén már úgy néz ki, jön a baba, a lábam Ágira rakhatom… várunk.

Mert agyalok, elkezdek gondolkozni… hiába jönnek a fájások, és iszonyúak, de áll a folyamat. Közben már élesen hallom, milyen hangosak pirkadatkor az ébredő madarak. Majd friss kenyérillatot érzek, azt hiszem, hallucinálok. (Férjem összedobott egy „születéskenyeret”, mert nem volt otthon semmi ennivaló.) „Fordítsátok el az órát, nem akarom látni!” – mondom, mert iszonyú, hogy nem változott hajnal óta semmi, az órára nézve pedig késő délelőtt lett.

„Mondd hangosan, mi jár a fejedben!” – tudod, ilyenkor ez van… Magamra hagytok férjemmel is… Próbálkozom saját oxitocinfelszabadulást kiváltani – talán ez is túl tudatos volt akkor, és épp ki kellett volna kapcsolni a szürkeállományomat. Igen, az elején nagyon hamar ott voltam, hogy módosult tudatállapotban lebegve csak mosolygok, hogy ez a fájdalom erősebb, mint amit kibírhatatlannak éreztem, de mégis más, elöntötték már az endorfinok az agyam. És most olyan tiszta aggyal akarok szülni. Nem hagyom, hanem…

„Menjünk be a kórházba, hogy bekössenek oxitocint” – mondja Ági. „A baba hogy van?” „Ő jól, csak te fogsz kifáradni, eléhezni.” (Hiába kínáltak, nem kellett addig semmi.) „Nem, nem! Nem érzem, hogy fáradnék, ha a baba bírja, megszülöm, nem szeretnék kórházba menni!” Haladékot kapok.

Elindulok, keresem a helyem, mozgok, ringatózom, végül a franciaágyon ülve tart a férjem. És igazi tolófájás. Azt hiszem, evvel kinyílok. Éles fájdalom. Egy öltést sem érdemlő pici repedés lesz. Aludjak. És két tolófájás közt elalszom.

És jön egy új, és nyomom, és nem. Alszom.

És a harmadik. Itt ki kell nyomnom, a mesékben is a harmadiknak sikerül. Egy tájfutóversenyen egy számomra akkor nagyon fontos befutó hajrája, hosszú, gyilkos, felfelé. Nyolc másodpercet rá is kell vernem arra, akivel együtt fordulok rá. Nem elég lehagyni, bele még mindent, nyolc másodperc különbséget. Nem lehet lassítani, még beleadni, és még gyorsabban, és nyomom és nyomom, és kicsusszan a feje. „Még egy kicsit!” És megszületett.

Látom, és nyúlok érte, kérem. A férjem kedvesen-pátosszal üdvözli körünkbe a lányát. Nevetek, hisz még meg sem néztük, tényleg lány-e. Az.

A fényképek tanúsága szerint 12.20-kor még „alszom”, 12.30-kor már a hasamon van, hosszúkás fejjel, csak aztán kerekedik ki. „Cica.” Olyan a szeme, a nézése, a haja. És ezentúl ő az én gyermekem. Mindig. Hihetetlen. Csodálatos. Extatikus.

A mellemhez csak akkor ér fel, amikor az apja elvágja a köldökzsinórt. Akkor nagyon igyekszünk mindketten. A placenta is gyorsan kijön, addig férjem a könyvespolc előtt pózol a törölközőcsomaggal. (A fényképről aztán sokan rájönnek, ez nem egy kórházi könyvtár.)

Lezuhanyozom, és órákig beszélek és beszélek Móninak. Ági papírokat tölt ki. Majd ő valamikor elmegy. Móni marad, marad, míg szükségem van rá. És jön minden nap utána.

Béke van. Itthon vagyunk. Együtt vagyunk. Boldogok vagyunk.

Férjem lett a gyermekágyas és csecsemős nővér, intézi az adminisztrációt, mos, főz, takarít. Én fekszem, szoptatok, alszom. Minden hajnalban kiállok az erkélyre extázisban, és nézem teljes virágpompájában az orgonát. Szültem, és itthon, és csodálatos! És nem kellett megtapasztalnom egy akármilyen kórházi szülést, hogy ezt megengedhessem magamnak. Szaksegítség nélkül valóban felelőtlenség lett volna. De folyamatosan ellenőrizték a baba szívhangját, és biztonságban voltunk mindketten. Láttam az óriási bábatáskát, benne mindent, ami kellhet akár egy újraélesztéshez is. Az otthonszülés tehát szerintem nem bátorság vagy vakmerőség kérdése.

Amikor férjem körbetelefonálta a családot, és rákérdeztek, melyik kórházban is vagyunk, azt válaszolta: „Itthon. Miért kellene kórházban lenniük, nem beteg senki.”

Volt döntési jogunk. Előtte megnéztünk, elolvastunk-kitanultunk, végigjártunk többféle lehető-séget. Választottunk. A vajúdás közben.
Azt, ahol biztonságban éreztük magunkat. Mindhárman.

És az életünk ezután határozottan erről szól. A döntés művészetéről.

Köszönjük a lehetőséget, a megtapasztalást. Bármikor a lányom születésére, a szülésünkre gondolok, elönt az az extatikus, endorfinokkal teli érzés, amit akkor és az elkövetkező napokban megéltem. És ugyanezt látom a férjemen is.

R. E.

Véletlenül kiválasztott mesék.