igaz történetek szülésről, születésről

412. nap: A megadás segít (Bori)

412. nap: A megadás segít (Bori)

Szüléstörténetet írni. Tudtam, hogy egyszer meg kell tenni ezt, régóta kerülgetem, jólesően halogatom. Olyan reménytelenül be vagyok szorítva a verbalitásba életem minden egyes napján. Olyan jó az a tompa fény, körülölelő szelíd sötétség, ami feldereng, mikor a lányaim születésére gondolok – kár feltépni ezt a burkot az otromba szavaimmal. Kár zseblámpával bevilágítani ebbe a homályos melegségbe.

Sötét volt már, mikor megszülettek. Bori reggel óta készülődött, már hajnali hatkor útnak indult, de kizárt dolog volt, hogy megszülessen, amíg fény volt a szobában. Ezt akkor nem tudtam. Most úgy gondolom, nem nagyon tudnék megszülni senkit nappali fényben, pláne nem lámpafénynél.

Szóval reggel hat óra volt, arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvíz. Izgatottak lettünk. Felébresztettük Ágit a telefonunkkal, pedig sehol nem voltak még kontrakciók. Aztán úgy egy óra múlva elkezdődtek. Szép lassan. Egyelőre semmi különös. Elküldtem Baxát, hogy adjon le még egy utolsó dolgozatot, írasson be egy utolsó jegyet, adja le az indexemet. Aztán hazajött.

Föl-le sétálgattam az apró lakásban. A kiságytól a bejárati ajtóig és vissza. Baxára bíztam az idő mérését, én minden órát letakartam, befordítottam. Aztán leültem az ágyra. Délután háromkor (ezt honnan tudtam mégis?) telefonáltunk, megtudtuk, hogy nem Geréb Ági jön, aki reggel, szegény, jó morcos volt a telefonunk miatt, hanem a másik Ági és még valaki. Ez jó. Megérkeztek. Ági megvizsgált. „Van még munkád.” Nem történt semmi. Kontrakciók, csend, nincs beszélgetés.

Aztán jött a kád. Edina javasolta, hogy üljek bele egy kád jó meleg vízbe. Beleültem. Ott már félhomály volt. Baxa ült a kád szélén, a majmos bögréből locsolta a vizet a hasamra két kontrakció között. Kontrakciók alatt is akarta, de az elviselhetetlen volt. Tisztán emlékszem még ma is arra a pillanatra, mikor abba a kádba bemásztam, ahogy ezredszer is végigfutott a gondolatsor: „Ez elviselhetetlen, kibírhatatlan, ez rettenetesen fáj, ez felháborító, ennek azonnal véget kell vetni, vegye ki valaki, menjünk kórházba.” De a kórházban sem fogják rögtön kivenni csak azért, mert nekem ez fáj. Persze, hogy fáj. Még jó, hogy nem fogják, nem akarok császármetszést. Nem tudnak ezen segíteni. Ez elviselhetetlen, kibírhatatlan, ez rettenetesen fáj… menjünk kórházba.” Ezen a ponton jött egy egyszerű felismerés: „Odáig el kell menni. Felöltözni, lekászálódni az utcára, autóba ülni… Az elképzelhetetlen. Itthon vagyok. A kórházban sem lenne más, és odáig el kell menni. Most itthon vagyok.” És beültem a forró vízbe, és a fürdőben már félhomály volt, és kezdtem otthont találni magamnak a fájdalomban. Ordítottam. Kényszeresen és többet, mint kellett volna, mint amennyit érdemes volt. Többet, mint két évvel később. Eltelt pár óra. Kérdeztem, ki fogom-e bírni. Edina azt mondta, igen, éppen ki fogom bírni.

Aztán próbáltam helyet keresni magamnak, valahogy guggolni, de a kád szűk volt. Betereltek a szobába. Ott újra világos. Elakadtunk. Volt hokedlikből eszkábált szülőszék, voltak hanyatt, egyik oldalt, aztán másik oldalt fekve kibekkelt kontrakciók, hogy eltűnjön a méhszáj. Volt akarás, erőlködés és a vágy, hogy hadd aludjak egy kicsit, hadd pihenjek, csak öt percet legalább. Mondtam. Egymásra halmoztak minden párnát. Lefekhettem. Pihentem.

És ott, minden fájdalom nélkül, hirtelen Bori elindult kifelé. Látták a fejét. Pár kontrakció után Ági mondta, hogy ez a testhelyzet most már valószínűleg akadályoz. Keresni kell másikat. Hallottam és értettem, amit mondtak, de átgondolni, reagálni, nemet mondani, mást javasolni már nem tudtam. Mire válaszolni tudtam volna, már közeledett a következő kontrakció, nem volt idő megbeszélésre. Azt csináltam, amit javasoltak. Az egyszerűség kedvéért. Ha nem kellett volna gondolkodnom, ha nem akartam volna gondolkozni – átgondolni – megfontolni, tenni tudtam volna magamért. Ha nem akartam volna gondolkodni, megtettem volna, ami nekem jó. Most is előttem van a mozdulat, amit nem tettem meg akkor. Olyan egyszerű. Annyira egyértelmű. Akkor nem volt előttem. Nem engedtem meg magamnak. Mást csináltam.

Guggoltam az ágy mellett, Baxa támogatott. Sötét volt. Egy elemlámpára emlékszem. Annak a fénykörére a közelemben. Ordítottam megint. De nem jól. Sok erő ment el az ordítással. Bori ott volt a kapuban, ott volt a feje a gátamon, de nem bukott át. Nem jött ki. Ági és Edina hirtelen határozott lett, a lámpa fényköre most a karomat világította meg. A következő kontrakciónál Ági a szám elé tette a kezét. Hallgattam és nyomtam. Megszületett. Egy nagy lendülettel kicsúszott. Ott, a zseblámpa fénykörében láttam meg először. Furcsa kis test, lógott Edina kezében. Ági rögtön a hasamra tette. Nem érte el a mellemet – rövid volt a köldökzsinór. „Kincsecske” ezt mondtam neki. Bori.

Nem bántott, nem háborított senki. Csak én önmagamat. Az a sok erő, ami lázadásra, ellenállásra, cselekedni akarásra, a kontroll megtartására ment el, nagyon jól jött volna. Borinak is, nekem is. Azért ordítottam, mert egy jógatanfolyamon vagy az első várandósságom történetének egy másik mellékutcájában elgondoltam, hogy úgy fogom kibírni a kontrakciókat, ha kifújom közben a levegőt. Butaság volt. A legnagyobb butaság azt gondolni, hogy bármilyen akaratlagos és aktív cselekvés segít megszülni egy gyermeket. A megadás segít. Az odaadás. Nehéz volt. Megtanultam megadni magam.

S. P.
Hédi > > >
Eszti/Gyurka > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.