Kezdőoldal » Szüléstörténetek » 727. nap: Villámszülés (Rózsa)

727. nap: Villámszülés (Rózsa)

Megjelent: 2012. okt. 1.

Két hete történt. Ekkorra – most negyed 12 – már elfolyt a magzatvíz, ahogy utólag a telefonom hívásaiból rekonstruáltam a történteket, Ágit ugyanis minden „sarokpontnál” újra felhívtam. Most mindenki alszik, Rózsa Apa hasán az én helyemen, Joci két matraccal odébb a sajátján, mint akkor este is…

Vacsoránál kezdett gyanús lenni, hogy lehet, hogy ma lesz „valami”, ugyanis viszonylagos rendszerességgel éreztem összehúzódásokat, bár azt is tudtam, hogy ez szüléshez még kevés. Észrevettem, hogy a tea, amit kortyolok, a „Glück & Gelassenheit” fantázianevet viseli, ennek igen megörültem, hátha tényleg meghozza, amit ígér… Közben az is eszembe jutott, hogy vajon korábban nem ez a tea okozta-e a sűrű jósló fájásokat, hiszen egy ideje nem ittam, viszont összehúzódások sem voltak. Hmm. Nos, hátha igen, ezen felbuzdulva megittam még két bögrével belőle, ki tudja…

Vacsora után (nyolc óra) felhívtam Ágit, és beszámoltam neki az összehúzódásokról. Abban maradtunk, hogy mindenki eszik, iszik, alszik, és majd meglátjuk, lesz-e valami. Még azt is mondta, hogy csak azért ne szüljek, hogy másnap ne kelljen CTG-re mennem. Ebben igaza volt, de már két nappal korábban is alig tudtam pecsétet szerezni az amúgy tökéletes „leletre”, mivel már „túlhordtam” a babát, és azonnal be kellene feküdnöm, legkésőbb másnap. (Ennek hatására a családi nyomás is fokozódott.) Bár éreztem, hogy ez csak terminustúllépés, már előre tartottam a másnapi cécótól. Ági megnyugtatott, hogy semmi ok nincs a befekvésre, hiszen még csak öt nappal léptem túl a terminust. Ezt nem értettem, én ugyanis már úgy számoltam, hogy egy héttel. Csak ekkor esett le, hogy a kiskönyvemben valóban 29-e szerepelt (vasárnap), csak valami miatt az én fejemben az rögzült, hogy péntekenként van a fordulónap. Ennek igen megörültem, hiszen két napja a plusz öt nap még teljesen normális volt számomra is, így újra felvérteztem magam ezzel a bizonyossággal. De jó, nyertem két napot! Ebben megnyugodva elbúcsúztunk.

Mivel délután egy nagyot aludtam Jocival, nem éreztem fáradtnak magam. Az esti altatásnál mondtam neki, hogy lehet, hogy reggelre megszületik a kistesó, de ezt hittem is meg nem is. Nem találtam a helyem, hogy mit csináljak. Gondoltam, legjobb lenne hajat mosni, azzal is telik az idő. Apának mondtam, hogy aludjon, mert még szükség lehet rá éjszaka. Mialatt a hajamat szárítottam, már egyre határozottabbak kezdtek lenni az összehúzódások, de még mindig lehetett bírni. Eszembe jutott, hogy Jocival már ilyen jellegű fájásoknál mennyire rákészültem a szülésre. Most nem akartam túl hamar komolyan venni a dolgot, mert ha újra másfél napig tart, még igazán ráérek. (Na, persze, ez nem sikerült.) Lassacskán összekészítettem ezt-azt. A szobába gondosan behoztam egy „hányós lavórt”, a vízforralót, a folyosón fellógattam kapaszkodónak a hordozókendőt, és gondoltam, szagolgatom egy kicsit a vajúdóolajat. Így utólag ezek – a vízforraló kivételével – mind feleslegesnek bizonyultak.

Visszamentem a szobába. Odakint hallom, hogy megérkezett az eső. Apa is felébredt, mondtam, hogy ennek bizony már a fele sem tréfa. Javasolta, hogy feküdjek le az ágyba, azzal is energiát spórolok, ha az összehúzódások között pihenek. Nem esett jól a fekvés, de gondoltam, azért ebben igaza lehet. Eszembe jutott, hogy megnézhetnénk, mégis milyen sűrűn jönnek ezek az összehúzódások. Kiderült, hogy ötpercenként. Hmm. Újra felhívtam Ágit (11 óra), hogy szerintem ebből mégis szülés lesz, induljon el. Mondta, hogy jó, de nem fog nagyon sietni. Visszamentem az ágyba, „pihenni”. Közben próbáltuk, hogy Apa a hátamat masszírozza. Ez némi enyhülést adott. Talán ekkortájt vitettem át Jocit szüleim szobájába.

Egy újabb összehúzódás során, amikor Apa erősen nyomta a hátam, egyszer csak elfolyt a magzatvíz. Ezen nagyon meglepődtünk. Egyből néztük a színét, valami halvány bézs vagy mogyoróbarna. (Most ez akkor mekónium vagy nem?! Milyen jó lenne, ha itt lenne Ági!) Újabb telefon Áginak (23.17). Jön, siet.

Innentől felgyorsultak az események. Bár némileg aggódtam az esetleges mekónium miatt, nagyon nem értem rá ezzel foglalkozni, mert főleg arra összpontosítottam, hogy kibírjam a soron következő fájást. Arra még emlékeztem, hogy meg kéne mérnem a hőmérsékletem, meg egy betétet be kéne tennem, hogy lássam, mi csorog. A legalkalmasabb támasztéknak a szekrény bizonyult, abba kapaszkodva, arra ráhajolva sodródtam a fájásokkal. Próbáltam Apa nyakába kapaszkodni, de nem volt jó. Gondoltam, próbáljunk hideg borogatást a nyakamra, aztán meleget a hátamra, de végül feladtam a kísérletezést, egyik sem volt jó, és a fájások már szinte egymásba értek, egyre kevésbé tudtam kifelé figyelni. Apa mellettem állt, és ha egy újabb jött, mindig mondta, hogy csak 50 másodperc! Kezdett elegem lenni, káromkodtam, szidtam a fájásokat. Közben felébredt Joci, és engem követelt, ezért kértem, hogy sürgősen menjenek el vele öcsémhez. (Úgy volt, ha jön a szülés, majd Papával ott töltik az időt.)

Egyszer a fájás után vér csurgott. Megijedtem. Ez piros vér. Vajon sok vagy kevés? Újabb hívás Áginak, majd újabb betétet raktam be, és néztem, hogy mennyi vér folyik. A betéteket aztán felsorakoztattam a szekrényen, hogy „dokumentáljam” a történteket. Fohászkodtam, csak semmi baja ne legyen a babának! A fájások dübörögtek, Mama mellettem ruhákat pakolt Jocinak. Jó ez a nadrág? Tök mindegy, csak menjenek már el! Az evakuálás megtörtént.

Újabb döbbenet: ez már tolófájás! Hát, ha eddig nem is tudtam, milyen ez, most nem volt semmi kétségem felőle, a név elég találó. Jóllehet, mindenféle dekubituszlepedővel, takarófóliával meg papírvattával felvérteztük magunkat a szülésre, az most jutott eszünkbe, hogy ezt le is kéne teríteni a földre. Újabb hívás Áginak, megjöttek a tolófájások. Mondta, hogy már mindjárt itt van, átért két fénysorompón. A tolófájások közben Apa időnként eltűnik a vécébe, csak jönne már vissza, mit piszmog? Ki fogja elkapni a babát?

Újra telefonálok Áginak (0.20), de ekkor már a kapunkban áll, megkönnyebbülök. Mikor felér, gyorsan meleg vizet készít, pelenkát áztat, majd tartja a gátam. Ez jó. A vajúdólabdát benyomom a szekrény és a térdem közé, így kicsit kényelmesebb. Aztán rászólok, hogy ne feszítsen. Mondja, hogy nem ő feszít, hanem a baba. Kiabálok. Mondja, hogy innen már csak előre! Azt is mondja, hogy jól csinálok mindent, tegyem oda a kezem, itt a feje. Mondom, az nem lehet. De bizony. Azt is mondja, hogy ez nem annyira kényelmes a babának, nyomnom is kéne. Várok egy összehúzódást, és nyomok. Ez tényleg a feje, most már elhiszem, mert kint van. Egy újabb összehúzódás, és kibújik a baba!

Még alig hiszem el. Nézem. Ági mondja neki, hogy vegyen levegőt. Nem sír és nem vesz levegőt. Megdörzsöli a kezével, felsír. Na, még egyszer! Újra megdörzsöli, újra felsír. Átkászálódunk az ágyra. Itt fekszik mellettem, eszembe jut, vajon fiú vagy lány? Kislány! Rózsa! De jó! Megtöröljük, betakarjuk. Kuksol a pokróc alatt nagyra nyílt szemekkel. A szobában csak egy kis éjjeli lámpa ég meg néhány gyertya (ezeket még a pakolós időszakomban gyújtottam meg, hogy majd csepegtetek vajúdóolajat a párologtatóba, de az elmaradt.) Apa vaku nélkül készít néhány fényképet. Hát, a szülés nem lett ilyetén megörökítve, de azt hiszem, én lettem volna a legjobban felháborodva, ha a fájások alatt ő meg fényképezgetett volna.

A fekvés kényelmetlen, nem tudom a cicimre venni, Ági is érzékeli ezt, és felajánlja, hogy ha gondolom, elvághatjuk a köldökzsinórt, már elég jól elvékonyodott. Igen, kérem. Apa nem akarja elvágni, így Ági vágja el. Rózsa keresi a cicit, de úgy tűnik, nem az a született őstehetség cici ügyben, mint Joci volt. Azért sikerül megtalálni.

Apa telefonál szüleimnek, hogy megszületett Rózsa, jöhetnek vissza. Templomi áhítat a szobában, majd Joci a realitások talaján megkérdezi, hogy hozott-e a kistesó kukásautót. Igen, Papáékkal el is mennek megkeresni. Joci eksztázisban rohangál a két szoba között. Nem tudom, a kistesónak vagy a kukásautónak örül jobban.

Ági egy idő után szól, hogy ha erőt gyűjtöttem, valamikor azért még meg kéne szülni a méhlepényt is. Hát igen, de a fájások elmúltak. Még pihenek, mielőtt újra engedem. Aztán végül négykézlábra ereszkedem, ez egyből meghozza az összehúzódásokat is, néhány nyomás, de ez már semmi, könnyedén kicsusszan. Ági megvizsgálja, megmutatja Apának is, lavórba teszik. Ez kerül majd Rózsa almafája alá.

Mosdatás következik, mármint az enyém. A könnyebbik, ágyban fekvős megoldást választom a felkínált alternatívák közül. Ági megnézi a gátam, egy apró seb van, amit szerinte felesleges varrni. Ebben maradunk, kiegyezve a jövőbeli nem tökéletes esztétikával. A takarítás után Ági mellém fekszik, dokumentál. Megsaccoljuk, hogy Rózsa 3,2 kg és kb. fél egykor született. Rózsa első fellépésére a szigorú pontozóbírótól 8-as Apgart kap (pedig mennyivel jobban nézett ki, mint Joci, aki annak idején 9-et kapott a kórházban).

Rövid gyónás keretében most bevallom a caulophyllumot is, amiből tegnap kettőt, ma meg egy adagot vettem be szülésre készítés ürügyén. Nem fog kiderülni, végül ez okozta-e a villámszülést. Ági azt mondja, amit korábban is, hogy egy elhúzódó első szülés után a második ilyen gyors szokott lenni, de legközelebb majd pont normális hosszú lesz, és akkor már élvezni is fogom(?!).

Elbúcsúzunk Ágitól, Apa Mamával pezsgőzik egyet lent, majd megérkezik. Hárman vagyunk. Rózsát nézzük, gyönyörű! Még a szülésről beszélgetünk, majd Apa elalszik. Én még nem tudok. Itt ez a pici baba mellettem, aki nemrég még a hasamban volt. Hihetetlen!

Most – két hetet ugorva az időben – viszont nyöszörög Apa hasán. Ideje megszoptatni, így születése történetét is bekerekítem.

P. B.

Joci >>>
Juliska > > >