igaz történetek szülésről, születésről

1755. nap: Nem én szültem

Megjelent: 2015. júl. 26.

Angyal érkezett közénk, akivel teljes lett a családunk. Nem én szültem. Ő SZÜLETETT. És a mécsesek végig sem égtek…

A 41. hét első napján reggel fél hatkor fájásokra ébredek. Na, ez már az lesz! – gondolom, de ugyanabban a pillanatban el is hessegetem ezt a gondolatot, hiszen ilyen már volt az elmúlt napokban.

Kimegyek vécére, mert – mint mindig a 40 hét alatt – nagyon kell pisilni. Nem csak pisi jön, széklet is. Jelenthetné ez is a szülés megindulását, de erre sem adok már.

Visszabújok még, van egy kicsi idő Bencus (a 12 éves) ébresztéséig, hogy utána apával induljanak suliba. Az utóbbi hetekben már Balu viszi Bencét. Nekem nem esik jól vezetni.

Balu is fenn van, kérem, kicsit masszírozza meg a derekam, mert fáj. Közben nézem az időt – öt-hat perces, viselhető fájások.

Zajlik a szokásos hétköznapi reggeli élet. Gyermek ébred, mosakszik, öltözik, etetném, de nem kér ilyen korán, Apa szendvicset csomagol, én közben fájdogálok. Filózok, hogy Lolát, a Bichon Havannese szobakutyát most vigye-e be Anyuhoz, vagy majd ha hazajött. (Balu már két hete szabin van, hogy velem, mellettem lehessen.) Végül is úgy döntök, vigye Lolát is. Puszi, puszi, elindulnak. Bencus izgul, szerintem ő jobban tudja, érzi, hogy hamarosan Baba lesz.

Egyedül maradok. Még jó is így. Fájásaimat átsóhajtom, kicsit összepakolok, ha ma tényleg szülünk és jönnek Ágiék, akkor azért rend legyen. Megmosakszom, fogat mosok, fésülködök, hajamat összefogom, hogy ne lógjon majd az arcomba. Közben befelé is figyelek, és már én is tudom. Elindult.

Hogy mennyi idő lesz, nem tudom. Bence négy óra volt – kórházban. Burkot repesztettek, gyorsítottak. Azt gondolom, most tovább fog tartani. Mécseseket gyújtok, zenét teszek fel, de hamar ki is kapcsolom. Nem kívánom most.

Aztán kezembe veszem a telefont és elkezdem csörgetni a douláimat. Három is van, biztos, ami biztos. Nem hivatalos doulák, de mind szült otthon is. Stellit hívom először. Decemberben röpke egy óra alatt hozta világra negyedik gyermekét. Érezhet valamit a hangomon, mert kérdezi, induljon-e. Nem tudom – válaszolom –, talán valami lesz ma. Jó, azt mondja, indul. Örülök, hogy hamarosan itt lesz. Timi azt mondja, még elviszi Ábelt iskolába, letusol és jön. Éva kérdi, kilenckor van egy fontos megbeszélése, elmehet-e? Mit mondhatnék??? Persze, menjen, majd Balu csörög, ha már nagyon ott tartunk.

Hívom Ágit is. Szintén kérdi, induljon-e. Honnan tudjam?! Csak azt tudom, hogy fájok. Kb. öt-hat percenként. Mit tudom én, hogy mikorra lesz ebből Baba… Azért kérdi, mert információs est lesz ötkor, és hát neki ott kell lennie. K. Ági sem tud jönni, mert kocsit vásárol. Azt mondja, ha tudnánk, akkor jobb lenne, ha felmennénk az Alma utcába. De! – mondom – mire indulnia kell visszafelé, biztos meglesz a baba. De! – mondja ő – időre nem lehet szülni! Az úgy nem jó.

Abban maradunk, hogy gondoljam át, és egy óra múlva hívjam vissza. Szinte minden fájásom abbamarad. Összeomlok. Sírok. Felmenni az Alma utcába??? De miért??? Hiszen itthon nagyon jó. Nincs is messze Pesttől. És különben is! Kit érdekel az információs est? Azt máskor is meg lehet tartani, más is megtarthatja, de én MOST szülök!!! Én nem akarok felmenni!!! Én itthon szeretnék szülni!!!

Mire idáig jutok, már csörög is a telefonom. Ági az. Azt mondja, eljön, és ha a visszaindulásig nem szülök, akkor felváltja majd a másik Ági. Szinte hallom azt a robajlást, amivel a kő lezúdul a szívemről. Jó-jó, mondom, nekem nagyon jó lesz így. Van még egy kis dolga, elintézi, hívjam egy óra múlva, és akkor indul. Rendben.

Innentől kezdve számomra felgyorsulnak az események. Már nem is tudom, ki érkezik előbb, Balu vagy Stelli. Emlékszem, beszámolok a telefonálásaimról.

Következő kép az emlékezetemben, hogy ülök a kandalló melletti padkán, fejemet Stelli ölében és sóhajtozom. Vagy halkan jajgatok. Nem is tudom. Érzem, hogy figyel rám. Nem tudom, hol a kicsi Babája, talán a fotelba tette le. Kérdi, mit csináljon? Mondom, semmit, így jó most. Gondolom, délig így elsóhajtozgatok…

Balu sürög-forog, azt sem tudom, mit csinál, talán vizet forral – csak jelenlétét érzékelem. Majd egyszer csak a kanapéra (amit már korábban kinyitottunk) kívánkozom. Négykézláb. Popsim az ajtó felé. Fejem Balunak támasztom, két csuklómon a +20 kg-os súlyom. És sóhajtozok. Egyre hangosabban.

Emlékfoszlányok: olvastam valahol, hogy ha laza a száj, akkor laza a méhszáj. Így teszek. Vadmacs mesélte, hogy az á hangot jó ilyenkor mondani. Én mondom. Mit mondom? Kiáltom! Még hangosabban. Hallom, hogy kiabálok. Stelli Babája mit csinál? Nem sír? Nem ijed meg a kiabálástól?

Aztán már minden egybefolyik. Balu telefonál. Ágival beszél. Most indultak el a pályán. MOST??? Te jó ég!!! Akkor az még kb. egy óra. Nem bírom ki addig. Nyomni kell. Fáj! Iszonyatosan fáj. De jó!

Engedem, hogy bejárja egész testemet. A szünetekben énekelek. Nem tudom, mit. Ismeretlen dallamot. Ringatom a csípőm. Még jó, hogy Stellinél van babapopsitörlő, azzal törli az én popsimat is, mert nem ürült ki teljesen reggel. Eszembe jut: de ciki! Pont ezt szerettem volna elkerülni. Hangot is adok érzésemnek. Azt mondja, nem számít. Ne törődjek vele! Nagyon szépen szülök!

Érzékelem, hogy Timi is megérkezik valamikor, Éva még nincs itt. Nyomnom kell – nem bírok. Nem tudom tartani magam a kezemen, már könyöklök. Popsim az „egekben”. Tudom, hogy így nem tud a Baba megszületni. Le kellene guggolni. De még nem akarok. Nincs itt Ági.

Stelli masszírozza a gátam. Ez is milyen természetes. Fájások közben Balut markolászom. Megijedek, mert tudom, hogy Bencénél is kimartam a kezét. Azt mondja, nem baj, nyugodtam markoljam. Húúú, de nagyon kell már nyomni! De még mindig nem akarok! Közben biztatnak. Ügyes vagyok, jól csinálom. Annyira szépen szülök.

Minden fájásnál már üvöltök. Ahogy jön a fájás. Először halkan, majd egyre hangosabban, a fájás csúcsán ordítok, végül elhalkulok. Érzem a kis fejecskéjét, ahogy nekifeszül és nyitja, tágítja az utat maga előtt. Nem is én szülök, a Baba jön. Ő dolgozik keményen, az én feladatom csak az, hogy utat engedjek neki. Elengedjem őt.

Egyszer csak másik kéz kezdi masszírozni a gátam. Rendkívül határozottan. Megérkeztek Ágiék. Szinte berobbantak. Mondja is, hogy forduljak meg, mert abban a könyöklős tartásban nem tud a Baba megszületni. Talán szívhangot is hallgat, én nem hallom. Már látszik a feje – mondja. Te jó ég! Tényleg?

Megfordulok, Balu mögém ül a kanapéra, hónom alatt megtart, én leguggolok és közben látom, Ági Edinát hozta magával. Egy pillanatra kizökkenek, hangot adok örömömnek. Mosolyognak. Én is.

Aztán nyomok. Nem megy. Mondom, nem bírom. Nincs erőm!!! Elfogyott!!! De van!!! – így Ági. Arra kér, szedjem össze minden erőmet és adjam oda a Babának. Így teszek és olyan iszonyatos erővel nyomok, hogy hegyeket lehetne vele mozgatni. És ordítok. Akkorát, mint még soha! Mint egy sakálüvöltés! Egy nyomásra megszületik a gyermek. (Tíz óra van.)

Én szinte összerogyok, az ágyra emelnek, hasamra fektetik a finom, meleg testecskét. Végre ott szuszmákol a mellkasomon az Édes Babácska, aki már két évvel ezelőtt jelezte: kiválasztott minket. Csak mi kértünk még tőle egy kis időt. Úgy érzem, nem most találkozunk először. Boldogságunk határtalan, a leghíresebb költők sem tudnák megénekelni érzéseinket.

Angyal érkezett közénk, akivel teljes lett a családunk. Nem én szültem. Ő SZÜLETETT. És a mécsesek végig sem égtek…

D. G.

 

Az anya fohásza a gyermekéért (Rudolf Steinertől)

Áradjon benned Fény, ami megragadni képes Téged.
Kísérem sugarait szeretetem melegével.
Gondolkodásom legörömtelibb gondolataival gondolok szíved lüktetésére.
Ezek erősítsenek, ezek hordozzanak,
ezek világítsanak Téged –
Szeretném örömteli gondolataimat belegyűjteni a lépésekbe, amiket az életben teszel,
hogy azok összekötődjenek életakarásoddal,
és hogy ez az akarat megtalálja önmagát erő-mivoltában bárhol a világon.
Egyre jobban önmaga által.

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.