igaz történetek szülésről, születésről

595. nap: Tiramisu (Kistesó születése)

Megjelent: 2012. máj. 22.

Kistesó akkor fogant meg, amikor Csenge születési-szülési élményeit feldolgoztam, amikor helyre került minden bennem, és helyreállt a béke. Boldog voltam, vártam őt. Igazából gyanús volt nekem, amikor Csenge fintorogva szopizott – de azért csak szopizott tovább –, hogy van itt még valaki. Aztán két hét múlva már biztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül. Csenge addigra megbarátkozott az anyatej új ízével, és boldogan cicizett tovább, az esti, elalvás előtti szopit és néha a reggelit (az éjszakairól nem is beszélve) nem hagyta volna ki, a világ minden kincséért sem. Talán napközben már nem szopizott ez idő tájt. Nem tudom, már nem emlékszem.

A pozitív teszteredményt Tamás alig hitte, és nagyon örült. Már ekkor reménykedett, hogy kisfiú lesz az új jövevény. Csengének is azonnal mondtuk, hogy érkezik a Kistesó, így szépen, lassan napirendre kerültek az olyan kérdések, hogy hogyan ment oda be, mikor bújik ki, és hogyan, hol van a feje meg a lába, és mit eszik, mikor alszik, és fog-e vele pisztáciát enni.

A várandósság első harmada lassan telt, a mindennapos rosszullétek mellett nehéz volt bármivel is érdemben foglalkozni. Csenge rengeteg mesét nézett a számítógépen. De aztán eltelt ez az időszak, kitavaszodott, és sokat mentünk ki a jó levegőre, hétköznap és hétvégén egyaránt. Sokáig nem látszódott rajtam a gömbölyödő pocak, és szerencsére sokáig tudtam végezni azokat a dolgokat, amiket szeretek: kirándulni, kertészkedni.

Néha eltöprengtem, milyen lesz a szülés. Nem féltem, bíztam magamban, hogy az elsőnél már annyi mindent megismertem, másodjára biztosan könnyebben veszem majd az akadályokat. Az aggasztó csupán az otthonszülés körül kibontakozó helyzet volt. A bábám ez idő tájt már nem börtönben volt, „csak” házi őrizetben, és nem reménykedtem abban, hogy őszre más lesz a helyzet. Közben meghozták az otthonszülés szabályozásáról készült rendeletet, ami egyrészt legalizálta a szülésnél jelenlévők helyzetét, de másrészt teljesen ellehetetlenítette az egészet. Nem akartam kórházba menni. Amikor belegondoltam ebbe a lehetőségbe, szörnyen éreztem magam. Szó sem lehetett erről, még akkor sem, ha az az orvos lett volna ott, akihez egyébként várandósgondozásra jártam. A kórházi protokollal szemben ő sem mehet, és ha a protokoll azt írja elő, hogy…, akkor azt meg kell tennie.

Nem akartam ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülni. Tavasszal még bizakodtunk, hogy lesz olyan bába, aki kap az otthonszüléshez engedélyt, de ahogy teltek a hónapok, nyilvánvalóvá vált, hogy senkinek nem lesz itt semmije. Nemcsak az eddig otthonszülős bábák, de senki, aki szimpatizált volna, és immár törvényes keretek között végzett volna ilyen tevékenységet, nem jutott engedélyhez. Ha törvénytisztelő állampolgárok vagyunk, akkor előttünk elzárva az otthonszülés lehetősége, és mehetünk kórházba. Vagy hazugságban születik meg a második gyermekünk. Az anyakönyvezés alkalmával kell azt mondanunk, hogy véletlenül, nem előre tervezett módon született itthon a gyermekünk.

Sokat dilemmáztunk ezen. Tamással nagyon nehezen hoztuk meg a döntést, sok átvitatkozott délután és éjszaka volt addigra mögöttünk. Igen, vitatkoztunk, nemcsak beszélgettünk és kerestük a legjobb megoldást. Nekem volt egy elhatározásom, hogy nem megyek kórházba, nem voltam hajlandó rá (természetesen csak abban az esetben, ha minden rendben van, és semmi sem zárja ki az otthonszülést…). De én arra készültem, hogy minden rendben lesz, hiszen miért is ne lenne… Ezzel az elhatározással szemben nehéz volt bármilyen komoly érvet felhozni, ami megváltoztatta volna a nézetemet. Olyanokról beszéltünk, hogy mi van, ha nem anyakönyvezik: hiszen Tamás nem volt hajlandó az aláírásával olyan kijelentést igazolni, ami nem valós. Ezt megértettem és elfogadtam, majd aláírom én. A papír sok mindent kibír… Rendben, ezen a ponton túllendültünk. És ha mégsem anyakönyvezik? Muszáj nekik, 30 napon belül, akkor is, ha csak az anya jelenti be a születés tényét. Na, jó, akkor léphetünk tovább. De mi lesz, ha bárki feljelent minket? Nem tudom, remélem, nem így lesz. Mi lesz, ha szülés közben kórházba kell menni, vagy ki kell hívni a mentőt, hol lesznek akkor a bábák?

És így mentek a hetek, ilyen kérdések zakatoltak bennünk, a Kistesó pedig tette a dolgát, növekedett szépen, és gömbölyödött a pocakom. Kemény időszak volt, lelkileg roppant megterhelő. Olyan jó lett volna másra fordítani ezeket az energiákat, és nyugodtan élni meg a napokat! Egyszer még azt is találtam mondani, hogy nem kellett volna, hogy egyáltalán megfoganjon, és nem is akarom így megszülni. Sírtunk, persze, potyogtak a könnyek…

Júliusban beszéltem bábákkal. Választottam, hogy kit szeretnék, hogy ott legyen. A bábákat, úgy tűnt, már nem zavarták ezek a kérdések, amik minket gyötörtek. Ez mindenesetre bíztató volt. Nem lett volna jó, ha egy aggódó valaki lett volna ott a szülésnél, olyan gondolatokkal, hogy „csak nehogy valami rossz történjen”. Így is aggódhattam volna, ha akartam volna, azon, hogy Tamásnak mi lesz majd a fejében, milyen érzések, gondolatok lesznek benne, amikor szülök. Csak reméltem, hogy addigra ő is el tudja engedni ezeket a félelmeket, máskülönben nagyon zavaró lehetett volna a jelenléte.

A doula, aki Csenge születésekor volt velünk, jó barátnőm. Azt mondta, hogy úgy határozott, amíg nincs valamelyik bábának engedélye, addig ő nem megy otthonszüléshez, de ha a kórházat választom, akkor nagyon szívesen elkísér. Megértettem őt, elfogadtam, amit mondott, de egyáltalán nem örültem neki. Olyan jó lett volna, ha legalább ő ott van! Úgy éreztem, megérdemli, hogy lássa Kistesó születését, ami biztos nagyon szép és felemelő lesz. Én legalábbis erre készültem.

Aztán a 35. héten a várandósgondozáson kiderült, hogy Kistesó faros baba. Hogy a bábák nem vállalnak faros szülést, mert nincs elég tapasztalatuk benne. Csak Ági vállalhatná, de ő nem hívható. Hogy az orvos ugyan vállalná, de csak szeptember elején jön vissza a nyaralásból, ami nekem már igencsak a terminusomba nyúlik bele. És nem tud másik orvost ajánlani, mert akik nem császároznak, azok mind leterheltek. Komolyan azt éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, hogy minden összeesküdött ellenem.

Úgy éreztem, „jár” nekem, nekünk az, hogy egy igazán szép szülésünk legyen. Kistesónak, meg nekem. Meg Csengének, aki egyre kíváncsibb volt, és látni akarta, hogyan bújik ki a baba. Meg Tamásnak, aki végig ott volt Csenge születésekor. Mindannyiunknak. Talán javítani, bizonyítani szerettem volna, elsősorban a magam számára, hogy alkalmas vagyok egy szép szülésre. Háborítatlan, beavatkozásmentes, nyugodt szülésre. És elhittem, tudtam, hogy képes vagyok rá. És így most teljesen leforrázva éreztem magam. Az jutott eszembe, hogy Kistesó nem akar törvényen kívül születni, ezért nem fordult meg.

Felgyorsultak az események, muszáj volt B tervet gyártanunk, a kórházi szülését. Az orvos javasolta, hogy válasszunk szülésznőt, megmondta, ő kikkel tud jól együtt dolgozni. Egyikükkel beszéltem, az, hogy elvállaljon, néhány feltételhez kötött: részt kell venni az ő fizetős szülésfelkészítő tanfolyamán, a fizetős NST-re kell mennünk, és szép kerek összeget kell borítékolnunk szülés utánra. Számolgattunk, hogyha még az orvos borítékját is hozzáadjuk, akkor ennyi pénzből akár már magánkórházba is mehetnénk.

Tamás javasolta, hogy akkor gondolkodjunk el ezen a lehetőségen is. Apuka minden magánkórházba bemehet, ez nem kérdés. Még a bábát is be tudnám vinni mint doulát (de akkor meg minek), a szűk keresztmetszet a nagyobb testvér. Én meg akartam adni a lehetőséget Csengének, hogy lássa a Kistesó születését, ha szeretné, ha úgy alakul. Az, hogy egy gyerek is velünk legyen szüléskor, tudomásunk szerint csak az egyik magánkórházban megoldható. Az ott elkölthető/elköltendő pénzből majdnem teljesen szigeteltethetnénk a házunkat. A többi magánkórház díjából a házunk fele-kétharmada tudna szigetelődni. Ki tudtuk volna fizetni bármelyik összeget, de nem akartam. Az indok roppant egyszerű volt: mivel tud többet egy magánkórház a sima kórházhoz képest, ahol választott orvos és fogadott szülésznő van velem? A nagyobbik testvér kérdéskörén túl számomra semmi, de semmi értékelhetőt.

A szemlélet itt sem más. Nem bíztam benne, hogy bábai gondoskodást kapnék. Olyan odafigyelést, gondoskodást, amikor a vajúdó és a baba van a központban, az ő igényeit figyelik. Amikor támogatják a szülést, és nem mederbe akarják terelni azt. Egész egyszerűen más a szemlélet, kevés orvos van, aki meghallja, aki megérti ezt. Lehet, egy kezemen meg tudnám számolni… Tamás viszont nagyon jól tudta és értette, miről beszélek, és elfogadta. Tehát nem megyünk magánkórházba. És szülésznőt sem választottam.

Sok módszer van, ami segítheti a faros babát megfordulni, hát csináltam is, de napról napra fogyó türelemmel, mert nem éreztem, hogy a baba megfordulna. Homeopátiás szer, vízben fejre állás, fordított testtartások. Ez utóbbi nagy pocakkal eléggé vicces és izgalmas tud lenni. Egy hétig nagyon rossz álmaim voltak, minden éjjel valamilyen tragikus szülést álmodtam magamnak, amik közül a császármetszés és a baba újraélesztése volt a legenyhébb verzió.

Tíz nappal későbbre volt időpontom az orvoshoz, addigra, hogy is mondjam, teljesen készen voltam, lelkileg padlón, aggódtam. Tamás eljött velem. Arra voltam felkészülve, hogy a kórházi szülést kell megbeszéljük az orvossal. De nem kellett. Kistesó megfordult. Hogy mikor, hogyan, azt a mai napig nem tudom. Egy hét kellett, hogy megnyugodjak, nem tudtam egyből felhőtlenül boldog lenni.

Ilyen előzményekkel a szülés „bármilyen” lehetett volna. De szép volt, jó volt, bár utólag többször is azt mondtam Tamásnak, hogy nem lesz több gyerek, illetve csak akkor, ha ő szüli.

A szülés előtt egy héttel jósló fájásaim voltak, amik aztán szépen abbamaradtak. Azt néztem korábban a naptárban, hogy hétfőn telihold lesz, ha addig nem, akkor aznap éjjel szülök, ez járt a fejemben. De hétfő este is csak jósló fájások jöttek, és szépen átaludtam ezt a „tervezett” éjszakát. Aztán kedden napközben olyan hol volt, hol nem volt összehúzódások jöttek. Reggel gyengébben, estére mintha sűrűbben érkeztek volna és erősödtek volna. Volt, hogy egymás után ötpercenként három összehúzódás jött, aztán egy órán keresztül semmi. Kedden már folyamatosan kapcsolatban voltam a bábákkal, kétóránként jelentkeztem be telefonon, de nagy változásról napközben még nem tudtam beszámolni. Délután arra tippeltem, hogy este, amikor majd Csengét lefektettük aludni, akkor indul majd be. De este, amikor telefonon beszéltünk, már nem bíztam ebben. Ez este hat körül volt. Nem akartam még egy ilyen tessék-lássék napot, szülni akartam. Napközben jó nagy adag ebédet főztem, maradjon másnapra is, és készült egy félig-meddig tiramisu is. Azért reménykedtem, hogy megszülök még aznap.

Este ráültem a vécére, olyan jó lett volna nagydolgomat végeznem, immár vagy harmadszor vagy negyedszer aznap. Rettenetesen begörcsölt a lábam. A várandósság végére már mindennaposak, jobban mondva minden „estések” voltak ezek a görcsök, de a mostani valami iszonyú heves volt. A vécéről a padlóra vetettem magam, négykézlábra, így viszonylag hamar abba szokott maradni. Nyomorultul éreztem magam. Hogy már a dolgomat sem tudom rendesen elvégezni. Elegem volt. Bőghetnékem volt. Aztán csak sikerült, valahogy…

Csengét megfürdettük, lefektettük. És mi is lefeküdtünk aludni. Bóbiskoltam. Fájtam. Bóbiskoltam, elaludtam, álmodtam, fájtam. Fájtam, nem bóbiskoltam, fájtam. Tíz perc. Fájtam. Tíz perc, még jobban fájtam. Ez már nem olyan szuszogós fájás volt.

Nem akartam felébreszteni sem Tamást, sem Csengét, úgyhogy kimentem a szobából. Megkerestem a babzsákot, ráborultam, és ott bóbiskoltam, fájtam tovább. Arra gondoltam, hogy délután mégsem kellett volna kitakarítani az egész lakást, akkor most nem lennék ilyen fáradt. Negyed 11 volt. Két fájás között egy ásítás, bóbiskolás. Aztán már nem tudtam bóbiskolni, kezdett egyre jobban fájni. Hívtam a bábát, indulnak. Háromnegyed 11 volt. Kitettem a konyhába a hajlítható szívószálat és a forró edények alá való alátéteket is, ezek még hiányoztak. Felkapcsoltam a kinti lámpát, és kinyitottam a bejárati ajtót.

Tamás valamikor előkeveredett, azt mondta később, hogy magától ébredt, nem miattam. Igen, már úton vannak a bábák, és igen, szülni fogok. Csengét majd, ha felébred, vidd le a kisszobába, ott tud majd aludni. Éjfél előtt Tamás felhívta a bábákat, hogy az autópálya-matricáról ne feledkezzenek meg, még aznap vegyék meg, nehogy probléma legyen belőle. Én pedig már nagyon vártam őket…

Csenge valamikor felébredt és kijött. Mondtam neki, hogy minden rendben, születik a Kistesó. Amíg Tamás levitte Csenge matracát, addig nekem persze fájás jött. Csenge rám nézett, és elkezdte simogatni a hátam, rám mosolygott és azt mondta, hogy „Anya, minden rendben van.” Istenem, mennyi jó érzés, empátia, szeretet van ebben a gyerekben! Aztán lement Tamással, és hamar vissza is aludt. Amíg szültem, vagy kétszer ébredt fel, de Tamás mindig gyorsan megnyugtatta és visszaaltatta. Egyszer azt mondta Tamásnak, hogy ő nem szeret egyedül lenni, azért kelt fel…

Amikor Csenge leköltözött a kisszobába, akkor én visszamentem a hálószobánkba. Tettem egy PVC fóliát a lepedő alá, a babzsákot meg fel az ágyra. Már nagyon fájtam. Örültem volna, ha már ott vannak a bábák, és kaphatok borogatást. Tamás ugyan kérdezte, hogy szeretnék-e, de neki nemet mondtam. Vagy, hogy tud-e segíteni valamit. De mondtam, hogy nem. Csak vizet kértem.

Hallani véltem a nyitott ablakon keresztül, ahogy a bábák autója a kanyarokat veszi, egy balra, aztán jobbra, aztán megállás. És tényleg, hallom, ahogy Tamás megy eléjük (éppen Csengénél volt lent). Tamás később azt mondta, hogy ez úgy fél egy körül volt. Jaj, de jó volt, hogy itt voltak. Köszöntek, nem köszöntem, csak rájuk néztem. És fájtam, nagyon.

Tamás felkapcsolja a kislámpát, megmutatja, mi hol van. Valaki kapcsolja már le azt a rohadt lápmát, úgy zavar – de nem tudom mondani. A bábák viszont zseniálisak, megérzik, megkérdezik, hogy zavar-e, és lekapcsolják. Istenem, köszönöm…

Féloldalasan ültem az ágyon, a babzsáknak támaszkodva. Elég volt már a négykézlábazásból, fárasztott. Meghallgathatják a baba szívhangját? Ühüm. Kérek borogatást? Ühüm. De már nem jutottunk el a borogatásig. Igazából szerettem volna megkérdezni, hogy hol tartok, hol vagyok, de nem tudtam. Amikor megérkeztek, olyan sűrű fájás jött rám, csak nyöszörögtem, kiabáltam, ahogy a bába később mondta, énekeltem. Vizet? Igen, azt kérek.

Aztán egy nagy pukkanás. Az egész testemben éreztem a pukkanást, úgy gondoltam, még a szomszéd utcában is hallotta mindenki. Magzatvíz. Meleg, folyik, csorog. Szép tiszta. Nem cserélünk lepedőt, csak egy dekubitusz alátétet teszünk ide. A következő fájásnál érzem, hogy lent a csigolyáimat nyomja „valami”. Ez a „kakilni” kell érzés. Nem is tudtam ülve maradni. Segítettek négykézlábra fordulni, igen, a babzsákot kérem ide előre.

És akkor most megszakadok vagy szét, vagy nem is tudom. És meghalok. Megint meghalok, ahogy Csengével is. Nyomok, nem tudok mást tenni, muszáj nyomnom. Ez viszont újdonság, Csengével egyáltalán nem volt ilyen érzésem. Ordítok, Csenge felébred, Tamás szalad. Nyomok. Érzem, ahogy domborítja a gátat a baba feje. Hallom, hogy mondják: „Látszik a haja.”, meg hogy „Tamás, siess vissza!” Nyomok, de nem jön ki. Nem jön ki! „De kijön.” – hallom a választ. Ellihegek egy fájást. Jé, ilyet is lehet csinálni, nahát?! De inkább ne lihegjek, jöjjön ki az a baba – gondolom. Tamás visszaérkezik. Ordítok, fájok, nyomok és nyomok, és érzem, hogy ez volt a feje. Mintha kettészakadtam volna, azt is érzem. És nyomok és fájok és érzem, hogy megy kifele a baba, és olyan jó meleg a teste, és kész, ezek voltak a lábacskák. Jön a maradék magzatvíz, mint a meleg zuhany.

Sír, lihegek. Hol van? Kérem! A lábaim között előreadják. Nagyon szép, és már nem sír, hosszú hajú. Tamás kérdezi, hogy kislány? Nem tudjuk, az most nem látszik. Egy textilpelenka van rajta, azzal törölgették le őt. Hanyattfekszem az ágyon, párnáknak dőlök, és rajtam van a baba. Finom illatú, meleg és gyönyörű. Egy óra négy perckor bújt elő. Tamás meglesi, kislány. Elég rövid a köldökzsinór, éppen, hogy mellre tudom őt venni. A lábaim külön életet élnek, remegnek össze-vissza. Jobb volna felhúzott lábakkal pihenni, de így nem megy. Kinyújtózkodom hát.

Hamarosan elvágja Tamás a köldökzsinórt, jó hosszúra hagyják, ott vágja el, ahol már nem pulzál. Így könnyebb mozognom, és talán a méhlepényt is könnyebb megszülöm. A méhlepény, igen, még az is hátra van. Basszus, még ez is… Egy szűk óra, amíg leválik, és kinyomom. Addigra Kistesó szopizott és nézelődik, éber és nyugodt és gyönyörű. A bábák papíroznak, Tamás meg mellettem. Azt hiszem, ő is gyönyörködik.

Elképesztőek a bábák, hogy mennyire figyelnek. Ott vannak a szoba ajtaja előtt, hogy ne zavarjanak minket, akik sutyorgunk. Aztán abbamarad a sutyorgás, én máshogy veszem a levegőt, és ők már tudják, hogy jönniük kell, mert érkezik a lepény. Nagyon  itt vannak velem, rám figyelnek most is, és ez olyan jó.

Megvan a méhlepény is, kicsit vérzek. Megnézik. Ép, minden kijött. A lepény nagyobbik része jó vastag, és van egy kicsi félhold része, ami csak fele akkora vastagságú. Hogy miért, azt nem tudjuk. Talán ikrek lettek volna, de akkor a hathetes ultrahangon látni kellett volna ezt. A méhlepény becsomagolva megy a mélyhűtőbe, majd elássuk, ültetünk föléje egy szép fát vagy bokrot. Majd kitaláljuk. Kistesó nevét is még ki kell találnunk. Nézegetjük majd egy kicsit, aztán megmondjuk, mi lett, ki lett…

A bába megméri a vérnyomásom. 120/nem tudom mennyi és 68-as a pulzus. Rendben van. Elmegyek fürödni, addig rövidebbre vágják a köldökzsinórt, és kicserélik az ágyneműt. Mire kijövök, addigra Tamásnál van a baba, bebugyolálva. Szépek együtt, ismerkednek. Lefekszem, és nálam van Kistesó. De jó, annyira boldog vagyok.

A bábák lassan elköszönnek. Hajnali három körül jár. Aludhatnánk, Tamásnak sikerül is. Nekem nem jön álom a szememre. Nagyon boldog vagyok, nem bírok aludni. Annyi minden történt, hogy elfelejtettem mondani a bábáknak, egyenek, finomakat főztem, és van tiramisu is.

Csenge későn ébred fel, és nagyon örül a kisbabának. Csodálkozik, milyen picike. És mivel nem látja a lábát, meg kell keresnünk. Akkor megnyugszik, hogy mindene megvan a babának. Szeretné ölbe venni, dajkálni. Tamással együtt megdajkálják. Szépek együtt.

Utóirat: A gyerekorvos 24 órán belül kijött és megnézte a babát. Az orvosom adott igazolást, hogy én szültem ezt a gyereket. Kistesót azonnal anyakönyvezték. Nem volt semmi problémánk…

A bábáknak pedig viszünk majd tiramisut, amikor meglátogatjuk őket, immár négyesben.

K. D.

Csenge >

Véletlenül kiválasztott mesék.