igaz történetek szülésről, születésről

1700. nap: A mi kis titkunk (Lilien születése)

1700. nap: A mi kis titkunk (Lilien születése)

Pontosan négy évvel ezelőtt történt mindez.

A kislányunk gyorsan megfogant, mindig arra vágytunk, hogy nyáron legyünk szülők. Korábban sose gondolkodtam azon, vajon milyen lesz a szülés, hol és hogyan fogok szülni. Egyszerűen nem volt aktuális a téma. Mikor megfogantam, rögtön tudtam, mondtam is a férjemnek, hogy valami most olyan más, kimaradt a menzeszem is, de a testem és a lelkem sokkal jobban tudta, mi történik, hogy már nem vagyok egyedül.

Rögtön elkezdtem bújni a könyveket, olvasni a neten, tájékozódni, és minél több információt gyűjtöttem, annál biztosabb voltam abban, hogy mit nem akarok. Az egyik könyv, ami a kezembe akadt, meglepett. Arról szólt, hogyan támogassuk a vajúdó nőt élete legszebb és legnehezebb feladatában, helyszíntől függetlenül. Íme az elkerülendők listája: beöntés, infúzió (fájdalomcsillapító/fájáserősítő), hanyatt fekve szülés, hasba könyöklés, gátmetszés, köldökzsinór azonnali elvágása, evés/ivás tiltása, hangzavar, nagy fények.

Nem akartam, hogy elvigyék a babám akár egy percre is, csap alá dugják, öltöztessék, mert ez az én feladatom, az én felelősségem. Szerintem egy babának megszületésekor csak a szüleire van szüksége. Ráadásul a férjem nem lelkesedett azért, hogy ott legyen a szülésnél, a köldökzsinór gondolatától is rosszul volt. Egyedül szülni kórházban, hát, nem volt épp csábító, főleg, hogy nem voltam jóban az orvosi eszközökkel. Egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy minél később menjünk a kórházba, szinte már csak a kitolásra.

Egyszer bevillant, hogy úristen, mi lesz, ha útközben születik meg a baba? Mikor ezt a kérdést felvetettem a férjemnek, a maga higgadtságával annyit mondott, hogy akkor már minek megyünk?! Jaaa, ha így állunk, akkor ne menjünk! Így döntöttünk az otthonszülés mellett a 12. hét körül. Lelkesen kerestem a megfelelő bábát, könnyen meg is találtam, szerencsére megvolt a közös mindhármunkban, így a várandósgondozás párhuzamosan zajlott orvosi és bábai szinten is.

A felkészülés is más volt: az orvosomat csak a testi tünetek érdekelték, és nagyon dühített, hogy mikor vizsgálatra kellett mennem, hogy – bár azt mondta, a kismama nem beteg, bármit csinálhat – pont az orvosok viselkedtek úgy velem, mintha beteg lennék. A „mi a panasza” kérdéssel nem tudtam mit kezdeni. Maximum 15 percet vett igénybe egy találkozó havonta. A szülésről annyit beszéltünk, hogy elmondta, hogy csinálják legjobban az epidurált az országban, és higgyem el, hogy nekem az majd nagyon fog kelleni… Pedig tudta, hogy az első szülésemre készülök, és talán ennél bővebb felvilágosításra lett volna szükségem. Mindegy, megkaptam máshonnan. (Orvosom anyukám megnyugtatása miatt volt, ő azt mondta, hogy csak akkor nyugodt, ha nála szülök.)

Az otthonszülés végig a mi kis titkunk volt, senkit se avattunk be. Így védtük meg magunkat, a tinemvagytoknormálisak típusú kéretlen véleményektől.

Akkor még a férjem családjánál laktunk, épp házat vettünk, amin hatalmas felújításba kezdtünk, a 36. héten, amikor a bába és a doula eljöttek megnézni a „szülés helyszínét”, még csak az aljzatbeton volt kész, se ablakok, se ajtó, se burkolatok… Bíztak bennünk, hogy kész leszünk, bár tényleg egy csoda volt.

A kiírás időpontja előtt nyolc nappal, egy szerdai napon költöztünk be, doboz doboz hátán, üres hűtő, se függöny, se bútorok… A várandósságom vége felé mindig azt mondtam a kislányomnak, hogy egy éjszakát szeretnék nyugiban az új házban aludni, aztán akkor jön, amikor akar. Már akkor is szófogadó gyerek volt.

Csütörtökön délután anyukámék átjöttek, és ragaszkodott hozzá, hogy kivasalja a babaruhákat. Nem akartam, de annyira erősködött, hogy ráhagytam, addig a másfél éves húgommal bújócskáztunk. Mikor hazamentek, észrevettem, hogy 15 percenként történik valami. Nem volt fájdalmas, de meglepően rendszeres. Izgatott kíváncsiság lett úrrá rajtam, olyan „úristen, most tényleg szülünk” érzés.

Hívtam a bábát, aki épp Hévízen nyaralt, azt mondta, hogy ha nincs égetően nagy szükségem rá, akkor még nem indulna. Óránként beszéltünk, és szépen rövidült az idő, de jelentős változás nem történt. Úgy éreztem, jól és gyorsan haladunk, ötperces kontrakciókkal úgy gondoltam, jöhetnének már a segítőim. (Főleg, hogy az út a nyaralás miatt egy óráról háromra nőtt). Annyira akartam már szülni, meglátni a gyermekünket, gondolni se mertem arra, hogy még napokig is eltarthat. Tudtam, persze, hisz rengeteg olvastam, de valahogy úgy voltam vele, hogy lehet sokáig vajúdni, de nem nekem. Én gyors leszek. Nagyon másképp lett.

Tudtuk, hogy a doula fog előbb megérkezni a távolság miatt, várakozás közben a férjem fényképezett párat, utolsó hatalmas pocakos fotók, egy-két vajúdós kép készült, volt még rá időnk és energiánk. Az ablakra felkerült néhány törölköző, mégse lássanak már be az utcáról. Aztán befelé fordulás és csend. A férjem figyelő állásba helyezkedett, kereste, mit is csináljon, de nem volt szükségem még semmire.

A doulám éjféltájban érkezett meg hozzánk, akkor már háromperces fájásaim voltak, és elég intenzívnek éreztem őket. Nem akartam lefeküdni, de azt mondta, hogy pihennem kell, mert el fogok fáradni. Nem akartam ledőlni, ezért nem erőltette. Rövid időn belül megérkezett a bábám is, és hallottam, ahogy beszélgettek arról, hogy valami nem stimmel, a háromperces kontrakciókhoz képest nagyon csevegős és szociális voltam. A mai eszemmel már tudom, jól érezték, én is látom a kismamákon, mikor vannak aktív szakaszban, de ha az ember benne van, nem tudja úgy megítélni. (Ha kórházban készülök szülni, lehet, hogy elindultunk volna.)

Vizsgálatot nem akartam, és nem is szokás, ha őszintén visszagondolok, biztos voltam abban, hogy péntek reggelre meglesz a kislányunk. Javasolták, hogy pihenjek le, mert már hajnali egy is elmúlt, nem örültem neki, de álmos voltam, ezért lepihentem. Aztán dühös lettem, mert a fekvéstől egyre ritkábban jöttek a kontrakciók. Az kavargott a fejemben, hogy most tényleg le akarják állítani a vajúdást, amikor végre elkezdtem? Persze ez még gondolatnak is abszurd, hiszen egy szülés, ha tényleg beindul, a vízszintes testhelyzettől nem áll le, én mégis dühös voltam.

Azt is megtapasztaltam, hogy igenis lehet kilenc-tíz perceket is aludni két kontrakció között, persze nem olyan, mintha egyhuzamban aludna az ember, de a semminél sokkal jobb. Így telt az éjszaka.

Pénteken reggel hatra kellett volna a férjemnek dolgozni menni apósommal, de mivel nem ment, apósom úgy gondolta, hogy biztos elaludt, így be is kopogott hozzánk. Örült, hogy munka helyett inkább nagypapa lesz, a lelkére kötöttük, hogy tartsa meg a titkunk.

A segítőim délelőtt elmentek kicsit sétálni, hátha ők zavarnak, de ez se hozott változást. Mikor visszajöttek, kértem, hogy vizsgáljanak meg, és iszonyúan elkeseredtem, mert csak egyujjnyira volt nyitva a méhszájam. Biztos voltam benne, hogy ilyenkorra már rég babázni fogok. Nem így lett.

Megegyeztünk abban, hogy elmennek, és jönnek, amint változik valami. Ettől kicsit megnyugodtam, zavart, hogy ott várnak ránk. Ismét kettesben maradtunk a férjemmel. Nem sokáig, mert épp csak lezuhanyoztam, és újabb vendégek érkeztek, apukám a barátnőjével jöttek megnézni, hogy vagyunk, és hoztak egy nagy csomag mindenfélét, fűszereket, alapanyagokat. Nem örültem nekik, egyedül akartam lenni, pihenni. Érezték is, nem maradtak sokáig.

Ebédre a férjem nagymamájához voltunk hivatalosak pénteken délben, de már nem volt se kedvem, se erőm átmenni, így a férjem hozott ebédet. Mivel nem mentem, beindult a találgatás, mindenki látni akart, anyósomat apósom sikeresen meggyőzte, hogy ne jöjjön most, így ő békén hagyott minket, de a nagymama ebéd után átjött megnézni. Arra ébredtem, hogy belépett, és amint rám nézett, tudta, hogy nem csak pihenek, hogy már vajúdok. Kaptunk hideget-meleget. Mentőt akart hívni, mert mi felelőtlenek vagyunk, de szerencsére nem volt nála telefon, és lassan meggyőztük, hogy ha még órákon keresztül mondja, hogy milyenek vagyunk, akkor se megyünk kórházba. (Persze probléma esetén igen, de arra nem készültünk.) Megígérte, hogy nem szól senkinek.

A délután nyugalmasan telt, és 24 órával a vajúdás kezdetétől minden leállt, így korán elaludtam, és végre kipihenhettem magam rendesen. Szombaton hajnali háromkor kaptam egy SMS-t, és pont akkor jött az első fájás is. Csodálkozva néztem a telefonom. A bábám írt: „Hogy vagytok? Mi a helyzet? Felébredtem rátok az éjszaka közepén. Úgy érzem, valami elkezdődött…” Hihetetlen, mennyire ránk volt hangolódva.

Szombaton 10-12 perces kontrakciókkal jól elvoltam, még belefért egy ebéd anyósoméknál. Túl nagy volt a tömeg, igazi nyári nagy családi ebéd, én meg egy kis zugot akartam csak magamnak, de nem hagytak, követtek, bárhová is mentem.

Hazamentünk, kellett a támogatás, a férjem előző este nagyon belejött a segítségnyújtásba, masszírozta a derekam minden hullám alatt, ha ez nem lett volna, akkor már ott kifutok a világból. Otthon is egyre nehezebb volt, hívtuk a segítőinket, lassan jöhetnének, nyugodtabb lennék. Itt már eszembe se jutott azon gondolkozni, vajon mikor lesz meg a kislányunk.

Mikor a doulám megjött este 11 körül, már csak egy pillantással jeleztem, hogy jó, hogy itt vagy. Elmúlt a szociális szakasz, igazán vajúdtam. Befelé fordultam… És innentől összefolynak az események, próbáltam még aludni a vajúdólabdára dőlve, de már kevésbé ment, a férjem minden kontrakció alatt masszírozott, és mindenben segítségemre volt.

Vasárnap hajnali egy körül érkezett meg a bábám. Mindketten a másik szobában voltak, nem éreztem, hogy kellenek, csak azt, hogy legyenek itt, ha mégis. Időnként ellenőrizték a szívhangot, különben hagytak magunkban. Jó kis csapatot alkottunk, a férjem érezte, mikor és hol kell masszírozni, rengeteget segített. Szerencsére sportolóként bőven volt fizikuma.

Persze, hogy senki se maradjon ki a sorból, anyukám is telefonált, hogy mi a helyzet, de a férjem kicsit megijedt, kinyomta a telefont, aztán ki is kapcsolta. Azonnal mondtam neki, hogy hívja vissza, mert öt percen belül itt lesz, és arra most nem vagyok készen. Megpróbálta beadni, hogy csak véletlenül nyomta ki, és hogy én épp alszom, de ennél azért meggyőzőbbel kellett volna előállnia. Így már anyukám is tudta, hogy hamarosan nagymama lesz.

Bár összefolynak az események, napszakok, de ami élénken él bennem, az a fájdalom, és a nagyon hosszú fájások, amik szinte egymást érték, mégsem éreztem, hogy haladnánk. Egy helyben toporogtunk. Két-három perces kontrakcióim voltak, félperces szünetekkel. Próbálkoztunk minden lehetségessel: próbáltam állva vajúdni, labdán ülve ugrálni, kicsit sétálgatva, térdelve, négykézlábra ereszkedve, aztán jött a zuhanyzás, de nem történt változás, csupán annyi, hogy a vízben tudtam picit pihenni. A testhelyzet változtatásán kívül próbálkoztunk burokrepesztéssel, mellbimbóingerléssel, homeopátiával, sőt lazításként még néhány korty bort is ittam, hátha nagyon rágörcsöltem arra, hogy szülünk, de ezek sem segítettek. (Ma már tudom, hogy tényleg nagyon rágörcsöltem a szülésre).

A baba szívhangja végig tökéletes volt, és a fáradtságon kívül én is rendben voltam, de félő volt, hogy nem marad elég erőm a végére. Emlékszem, volt olyan, hogy a férjem szegény elaludt két kontrakció között, de hogy ne legyen ez elég, még horkolt is. Nagyon mérges lettem, mert jött a következő hullám, és masszírozás helyett horkolva aludt mellettem. Egy fájást csináltam végig egyedül, talán nem is az egészet, mert közben felébredt.

Istenem, ha ő nincs, akkor én ezt nem tudom végigcsinálni. Azt az önfeledt, alázatos, szeretetteljes gondoskodást, amit tőle kaptam a vajúdás és a szülés alatt, senki mástól nem kaphattam volna meg. Ő legalább annyira fáradt volt, mint én, egy percre se hagyott magamra, igazi hős volt (etetett-itatott, segített mozogni, hol a súlyomat tartotta, hol masszírozott, hol mindent egyszerre, magát nem kímélve). Életem végéig hálás leszek érte.

Aztán jött a fekete leves. Bábai vizsgálat után (mivel még nem haladtunk semmit, és a lehetőségek tárházát is kimerítettük) egy órát kaptam, ha nem történik jelentős változás, akkor irány a kórház. Egy világ omlott össze bennem. Hogy is van ez? Én meg tudom szülni itthon a gyermekünket, akkor miért menjek be? Hulla fáradt vagyok, nincs erőm tiltakozni se, de akkor ki szüli meg helyettem? Hogy is ez lesz most? Zakatoltak a fejemben a gondolatok, érzések, és csak azt mondogattam magamnak: tényleg nem tudom megcsinálni?

A pihenés kedvéért kádba megyek, hátha a víz segít kicsit, semmi erőt nem érzek magamban, az ötméteres táv legalább negyed óra, gyakorlatilag a férjem visz be. Kérdezget, előjön belőle a sportoló. Filmeken látni ilyet, amikor az edző motiválttá akarja tenni a játékost. „Meg tudod szülni a gyermekünket?” „Talán” – mondom bizonytalanul. „Igen vagy nem?” „Nem tudom.” „Azt kérdeztem, hogy igen vagy nem?” És ekkor életre kelt bennem egy dühös oroszlán vagy épp anyatigris, hogy nem tudok erre válaszolni, mert ha meg tudja mondani, hogy meddig fog még tartani, akkor tudok rá válaszolni, de így nem tudom, hogy meg tudom-e csinálni. Iszonyúan dühös, csalódott és szomorú voltam, talán kiabáltam is, hogy tud ilyet kérdezni tőlem? Nem látja, hogy szenvedek??? Most engem sajnálni KELL!! Fogta magát és kiment. Sportolóként tudta, és persze ismer jól, hogy ez a módszer lesz a legjobb nekem… Kegyetlenek éreztem a szavait, de egyben felszabadított.

A következő fájásnál már mellettem volt, és rögtön éreztem, hogy valami megváltozott. Olyan érzés volt, mintha húzódna le valami, de nem tudtam megfogalmazni. Kicsit mintha nyomnom is kellene, az zakatolt a fejemben, hogy még nem tartunk ott, ahol ezt éreznem kell. „Annyi erőt adj neki, amennyit kér” – jött a válasz, így nyomtam egy kicsit, aztán megint, és megint. Nem éreztem erős tolófájásnak, és csak egyet tehettem: engedelmeskedtem a testemnek.

Kiszálltam a kádból, és elindultunk a nappaliba. Elhelyezkedtem a vizsgálathoz, aztán kicsit megijedtem, mert a bábám megvizsgált, és azt mondta, itt a feje, már érzi. „Szülsz!” Nem is az ijesztett meg, amit mondott, inkább az a meglepettség, amit az arcán láttam. „Húúú, tényleg?” El sem akartam hinni, olyan régóta ment már a vajúdás, hogy el sem hittem, pedig már nem volt kérdés, hogy nyomnom kell.

Egy csettintésre eltűnt minden fájdalmam, fáradtságom és hitetlenségem. Itt a vége, finisben vagyunk, mindjárt a kezemben lesz!!! Minél gyorsabban túl akartam lenni rajta, hogy végre megláthassam a gyermekünk, hogy megpuszilhassam, megölelhessem, és végre a karomban tarthassam őt, akit már nagyon vártunk. Egy olyan erő kerített hatalmába, mintha az egész univerzum azért lett volna, hogy minket és nekünk segítsen. Éreztem azt az erőt, amiről olyan sokat hallottam korábban.

Elhelyezkedtem négykézláb, a doulám szorította a kezem, és valahogy úgy hozta az élet, hogy a férjem nem az apukáktól megszokott helyen állt, hanem az „érkezési oldalon”. A bábám mindent elmagyarázott neki, hogy mit lát, mutatta, hogyan csinálja a gátvédelmet, és gyakorlatilag az első sorból nézhette meg a gyermekünk születését. Az első pillantás is az övé lett, amikor már kint volt a feje, és elmondása szerint a kislányunk hatalmas szemekkel ránézett, és olyan mosolygós és békés volt a tekintete. Talán valóban mosolygott is.

Néhány nyomás után viszonylag gyorsan megszületett Lilien vasárnap délután 16.20 perckor. Az első pillantását, a csupasz kis testének melegét, azt a frissen született illatot soha nem felejtem el, a mai napig bennem él, érzem a testemen és a lelkemben. Egy igazi csoda volt az egész. Karomban tartottuk a gyermekünket, a férjemmel közösen megvizsgáltuk kis csomagunkat, hogy megvan-e mindene, és láttuk, tényleg kislány lett, a mi Lilienünk.

Nem sírt, csak panaszosan nyögdécselt, így mesélte el, hogy nehéz volt az útja. Gyorsan észrevette, hogy van neki egy kis keze, ami nagyon finom, és szopni kezdte az öklét, így gyorsan meg is próbálkoztunk a szopizással, és már elsőre is nagyon ügyes volt, biztos megéhezett a hosszú úton. Nem fürdettük meg, csak betakartuk, és Apa, aki korábban még a gondolattól is rosszul volt, elvágta a köldökzsinórt.

A család este nyolc órára jött megnézni az első unokát, dédunokát, sokan a saját gyermeküket nem látták, nem fogták ennyire „frissen”. Lilien békésen tűrte a látogatókat, majd mindenki elköszönt, és hármasban maradtunk. Felemelő, katartikus, mesebeli álom, egy igazi csoda, és közben életem legnehezebb feladata. Hogy vállalnám-e ugyanezt megint? Akár százszor is! Család lettünk, ez a legszebb élmény mindannyiunknak.

J. V. A.

Dominik > > >

 

 

 

Véletlenül kiválasztott mesék.