igaz történetek szülésről, születésről

1669. nap: Katica reppenése

1669. nap: Katica reppenése

Nagyon boldog voltam, amikor megtudtuk, hogy újra gyermeket várok, vártuk már az érkezését. A várandósságom egészen más volt, mint az előző, de problémamentesen eltelt. Kisfiamat császármetszéssel segítették világra, ami nagyon megviselt érzelmileg, ezért tudatosan készültem arra, hogy következő gyermekünket hüvelyi úton szülhessem meg.

Fontosnak tartottam, hogy olyan segítőket válasszak, akik egészen biztosan támogatnak ezen törekvésemben. Sajnos kevés kórházban és még kevesebb orvos vállal ilyet, de végül az első trimeszterben felkértem egy dúlát és egy orvost a várandósgondozásra és a szülés kísérésére.

Nagyon sok támogatást kaptam a dúlától, Andreától, aki segített, hogy meg tudjam élni, el tudjam engedni a császármetszés okozta fájdalmat, és felkészüljek lányunk születésére.

Az utolsó hetekben egyre gyakrabban keményedett a pocakom, és úgy éreztem, talán néhány nappal előbb szeretne világra jönni babánk, mielőtt betöltöm a 40. hetet. Ebben nagyon bíztam, mert a kórházi protokollok miatt a 41. hét után már nem várják meg a szülés beindulását, akkor sem, ha egészséges az anya és a magzat…

Tizenkettedike volt az orvos által kiszámolt terminus, jómagam úgy véltem, talán a holdtölte indítja be a születést nyolcadika körül. Azonban Katicám azt sem várta meg, hogy a kórházi táskába az utolsó darabokat is bekészítsem.

Előző hónap 31-én este, miután lefeküdtünk aludni, nem jött álom a szememre. Kényelmetlenül éreztem magam, sehogyan sem volt jó. Néha mintha keményedéseket is éreztem volna, ezért úgy döntöttem, felkelek, nehogy a fiúk felébredjenek nyugtalanságomra. Próbáltam olvasni, de nem igazán tudtam odafigyelni.

Az éjszaka közepén már határozottan keményedéseket éreztem, próbáltam csukott szemmel lazítani, törökülésben a kanapén, hátrahajtott fejjel. Néha elaludtam, néha bambultam, de valahogy nem jutott el a tudatomig, hogy valami elkezdődött, pedig odakint már derengett.

Mire férjem és fiunk felkeltek, már nagyon nyugtalan voltam. Elmeséltem páromnak, hogyan telt az éjszakám, erre ő javasolta, hogy hívjuk fel a dúlát. Tartottam tőle, hogy még korai, vártunk még.

Kb. másfél óra múlva már csak tárgyakba kapaszkodva, mélyeket lélegezve tudtam elviselni a keményedéseket, ezért kezembe vettem a telefont. Andi javasolta, hogy kezdjük mérni az időt, mert szerinte beindult a szülés, ekkor kb. nyolc-tíz percenként jelentkeztek a rövidke fájások. Mivel hétvége volt, kezdtem szervezni a fiunk felügyeletét, mert apás szülésre készültünk.

Délelőtt már nehezen viseltem az összehúzódásokat, semmit nem bírtam csinálni. Magzatvízzel nem találkoztam, ezért a dúla javaslatára vettem egy forró fürdőt, hogy lássuk, történik-e változás, gyorsul, avagy lassul a folyamat. Annyira jólesett, hogy kórházba indulásig már ki sem szálltam a vízből.

A fájdalom erősödött, és egyre hosszabb ideig tartott, ekkor már egyre sűrűbben beszéltünk Andival telefonon, párom pedig összekészítette a csomagokat, tudtuk, hamarosan indulni kell.

A gyerekelhelyezés kicsit komplikált lett, ezért szinte az utolsó pillanatokban indultunk el. Amikor kiszálltam a kádból, már egy-két percenként jelentkeztek az egyperces összehúzódások. Minden egyes mozdulathoz szükségem volt férjem segítségére, és egy örökkévalóságnak tűnt, mire felöltöztem és kiértünk az autóhoz. A kórház kb. 40-50 percnyire volt tőlünk, ezért már nagy volt az izgalom. Az úton egy hangyányit rövidültek a fájások, de nem jelentősen.

Tizennégy óra körül értünk a kórházhoz, Andi a bejáratánál várt, felkísért, támasztott, támogatott, míg felvettek az osztályra, és párom parkolót keresett. Az ügyeletes szülésznő megvizsgált, kb. 5 cm volt a méhszáj, de nagyon feszes, gyermekem feje pedig egészen lent, már nagyon szeretett volna kibújni.

A császáros előzmény miatt néhány fájás idejére feküdnöm kellett, és folyamatosan a pocakomon volt a CTG. Szörnyű volt az oldalamon fekve elviselni az összehúzódásokat, ráadásul a gyerek feje nyomhatta az ereket, mert újra és újra elzsibbadtak a lábaim. Dúlám és párom folyamatosan dörzsöltek, illóolajjal masszíroztak, rázogattak, simogattak, hogy enyhítsenek minden kellemetlen érzést, amit a kényszerű testhelyzet okozott.

Egy kis idő után már felkelhettem és magam választhattam pozíciót, ekkor már könnyebb volt befelé figyelni.

Közben megérkezett az orvosom, megvizsgált, tovább tágultam, de még mindig feszes volt a méhszáj, javasolta, hogy próbáljak lazítani, és teljesen függőleges testhelyzetben legyek, hogy a baba ne essen előre a pocakomban. Kipróbáltam a labdát, de valahogy nem volt az igazi. Valahogy nem tudtam igazán lazítani. Kértem Andit, hogy lélegezzen velem, mert amikor hallottam őt lassan, hosszan lélegezni, akkor teljesen szinkronba tudtam kerülni vele, és éreztem, hogy képes vagyok továbbengedni a gyereket. Ő viccesen szóvá is tette, hogy olyan vagyok, mint a wifi, rá tudok kapcsolódni.

Párommal csókolóztunk, ami határozottan enyhítette a fájdalmat, de valahogy mégsem volt kedvem hozzá.

Itt már nem emlékszem pontosan, az események milyen sorrendben követték egymást, mert felgyorsult a szülés. Arra emlékszem, hogy a szülésznő szeretett volna burkot repeszteni, de kértem, hogy még ne. Amikor az orvos legközelebb megvizsgált, már 7-8 cm volt a méhszáj.

Állva vajúdtam már ekkor, előttem a dúla, akinek a nyakába csimpaszkodtam, hátulról pedig szerelmem támasztott, hogy ne essek le a két lábamról. Amikor érkeztek az összehúzódások, éreztem egy lefelé húzó erőt, és elkezdtem leguggolni lassan. Mikor leértünk a talaj közelébe, mondtam Andinak, hogy rosszul érzem magam, mert nagyon kellene székelnem, de kedvesen azt mondta: „Nyugi! Csak a baba fog kijönni.”

Még pár összehúzódás után rájöttem, hogy ez a tolóinger, és esetleg segítenem kéne a babócámnak. A következőnél egészen kicsit segítettem rá, és éreztem, hogy elkezdi feszíteni a gátam. Megijedtem az égő érzéstől, nem engedtem tovább. Nem emlékszem, mennyi ideig tartott, de még jó néhányszor „játszottuk” ezt, hogy éreztem a gyereket lefelé szállni a hüvelyemben, majd jött az égető érzés, utána visszacsusszant. Minden alkalommal egyre lejjebb jutott Katica, és egyre erősebben égett a gátam. Tudtam, hogy el kell engednem őt, engedni, hogy kibújjon, és nem kell félnem a tűztől, amit az ágyékomban érzek.

Bejött a szobába a szülésznő és a doktornő. Megvizsgált, és mondta, hogy szüljek, nyomhatok. Kicsit furcsállottam, mert a hátamon fekve nem ugyanazt éreztem, mint állva, de próbáltam megbízni az orvosomban. Párom és a dúla innentől kezdve kevesebbet tudtak tenni értem, kicsit úgy éreztem, hogy mind a hárman háttérbe szorultunk. Ők fogták a lábaimat, mert én már nem tudtam tartani, és mondták, ha jön az inger, nagy levegő, és nyomjak.

Valaki azt mondta, hogy ne fújjam ki a levegőt, hanem nyomás alatt vissza kell tartani, és úgy erőlködni. Ezt végkép különösnek találtam. Valahogy olyan természetellenes volt a hátamon feküdni, és visszatartott lélegzettel erőt kifejteni… úgy éreztem semmit sem csinálok, nem éreztem, hogy nyomnék, nem éreztem magamban erőt. Azelőtt, amikor sportoltam, erőkifejtés közben kilélegeztünk, és nem tartottuk vissza, ezért sem tudtam hova tenni a dolgot.

Ha jól emlékszem, a második nyomás után megtudtam, mit is neveznek tűzgyűrűnek… ekkor a szülésznő az olaj és az ujjai segítségével pár pillanatra szinte megszüntette az égető fájdalmat, és nemsokára már kint is volt Katica fejecskéje. Kb. három tolás után született meg csöpp kislányunk 2950 grammosan 16.50-kor.

10947724_10152640037348176_1854461266_nCsodás érzés volt felnézni a két lábam között, és megpillantani a mi kis lila szilvánkat. A mellkasomra került, és amikor a köldökzsinórban már nem lüktetett a vér, Apuci elvágta. Pár perc múlva megérkezett a lepény is, kérésemre a szülésznő megmutatta nekem, körbeforgatta, röviden elmondta a részeit.

Az orvos szerint egy egészen apró repedés keletkezett a gátamon, amit néhány öltéssel ellátott, miután a betapintás megtörtént. Hamarosan magunkra hagytak, és a félhomályban csodáltuk egymást az új családtaggal.

Bár a dúla úgy fogalmazott, hogy én hangolódtam rá, de szerintem az ő varázslatának lényege pont az volt, hogy ő volt képes együtt érezni velem. Úgy éreztem, hogy nemcsak a lélegzetünk, a szívverésünk is egy volt. A hangjából és tekintetéből olyan nyugalom és béke áradt, ami biztonságot nyújtott számomra, amikor elesettnek éreztem magam.

Életem végéig hálás leszek Andinak, aki végig velünk volt, úgy érzem, nélküle nem ment volna ilyen gyorsan, problémamentesen Katica születése.

Sz-V. T.

Tamás: császármetszés > > >

Véletlenül kiválasztott mesék.