igaz történetek szülésről, születésről

1659. nap: A kétségbeesés határán (Ábel születése)

1659. nap: A kétségbeesés határán (Ábel születése)

Szerelemgyerek. Mikor megfogant, éreztem, hogy valami különleges történt velünk. Arra gondoltam, de jó lenne, ha most érkezne hozzánk egy baba… Aztán ezt elfelejtettem, és csak később, pár hét múlva éreztem meg, hogy gyereket várok. Milánnak kistestvére lesz, nekünk pedig újra egy pici babánk! Egyből tudtam, hogy ezúttal nem kórházban szeretnék szülni. Szerencsém volt, hamar megtaláltam Mónit és Juditot, akiket hallgatva eloszlottak a kételyeim. Ezt a babát otthon szülöm meg.

Ábel egy pénteken jelzi először, hogy már nem kell sokat várnom rá. Délelőtt még csak egy-egy összehúzódást érzek, de délután négy körül már szólok a páromnak, hogy lassan ideje hazaindulni. Nem, ne maradjon ötig. És igen, ez már az.

Nemsokára Mónit is hívom, ők is elindulnak; hat óra körül mindenki itt van. Addigra már rendszeres, ötperces összehúzódásaim vannak. Közben beszélgetek Milánnal, főzünk, elpakolok ezt-azt, zajlik az élet. Néha kicsit megállok, csendben várok, hosszúkat lélegzem. Később gyertyát gyújtok, elvonulok, befelé figyelek.

Estefelé Móni megvizsgál, hat centi, hurrá! Meglepődöm, mert az eddigieket könnyűnek érzem. Tényleg ilyen könnyedén, nyugalomban is lehet szülni? Reménykedem, hogy még ma megérkezik Ábel. Lefektetjük Milánt, várom, hogy a testem beinduljon. Talán túlzottan sietek, talán a fiam éjjeli ébredései zavarnak, talán mélyebb lelki gátakkal küzdök – akárhogy is, de csak nem akarnak szaporodni az összehúzódások.

Móniék javasolják, hogy üljek be a kádba. Ettől először ódzkodom, aztán magam is meglepődöm rajta, milyen jólesik a meleg víz. Nyugalom, csend, várakozás. Ellazulás a párommal kettesben. De sem ez, sem Milán álomba szoptatása nem segít, egyre ritkábban jönnek a hullámok.

Megijedek, hogy leáll a szülés, hogy valamit nem jól csinálok, nem tudom elengedni ezt a babát. Félek, hogy Móniék egyszer csak azt mondják, irány a kórház. Feszült vagyok, óriási terhet érzek magamon.

Hajnalban eldöntjük, hogy Milánt a készenlétben álló nagyszülők gondjaira bízzuk. Nehéz elküldenem, szerettük volna, hogy itt legyen, mikor megérkezik a testvére. Megölelem, megpuszilom az álomittas, forró kis testet. Elsírom magam.

Még az előszobában öltözteti, terelgeti őt anyukám, amikor érzem, hogy most az eddigieknél erősebb összehúzódások jönnek. Mire kilépnek az ajtón, már újult lendülettel ragad magával a vajúdás.

Móni újra megvizsgál, kiderül, hogy tényleg haladunk. Sikerült túllépnem a holtponton! Megkönnyebbülök, egész felszabadultnak érzem magam, és hirtelen minden megint könnyű lesz. A fájások (mert most már tényleg fájnak) erősebbek, mégis örülök nekik. Érzem, hogy jó felé haladnak a dolgok, bízom a testemben, bízom a természet erejében.

Közben feljön a nap, a közeli templomban megszólalnak a harangok is. Szellőztetünk, Karesz szól: erről álmodtál, nyitott ablaknál, napsütésben szülni! Igen, erről álmodtam. Fél nyolc körül a fájások megváltoznak, már tolnék is, de még úgy is fáj, ahogy eddig. Örülök a tolási ingernek, akkor már nem lehet messze a vége! Csak ez a másféle, tágulási fájdalom szűnne már meg… De csak nem szűnik, az érzés továbbra is a kétféle fájdalom keveréke. A hullámok jönnek, fájnak, én meg nem értem, miért tart ez ennyi ideig.

Móni két fájás között megvizsgál: méhszájödéma. Jaj. Hát erről már hallottam, nincs rajta a kívánságlistámon. Móni visszasimogatja a méhszájat, ami a rossznak csak a fele, mert utána fekve kell vajúdnom. Két fájás hanyatt, kettő bal oldalon fekve, kettő jobb oldalon. Gondolni sem bírok rá, hogy lefeküdjek, de bízom Móniban és Juditban, ha ez segít a babának befordulni, akkor legyen. Nem értem, hogy lehet ezt kibírni, már kiabálok, Karesz kezét szorítom.

Valahogy eltelik az a hat fájás. Akkor már tudom, hogy nem lesz ez könnyebb szülés, mint az első. Utána megnézzük, sikerült-e a baba fejének beilleszkednie, reménykedem, hogy most már minden sínen van, túl vagyok a nehezén.

Hát nem. Ugyan a baba lejjebb van, de a méhszájödéma visszajött. Alig hiszem el, megrémülök, hogy akkor most mi lesz. Ha ennyi szenvedés sem segít, akkor mi? Még egyszer ugyanezt? A kétségbeesés határán vagyok, látom, hogy a bábák sem örülnek. De nyugodtak, és ez segít nekem is szembenéznem azzal, ami jön.

Most Judit próbálkozik a méhszájat visszasimítani a helyére. Utána a fekvős rész, megint. Nem tudtam, hogy ilyen hangon is fogok valaha sikítani, halálfélelmem van, rettegek, hogy ebbe itt és most belehalunk mindketten. Gondolkodni már nem tudok, csak kapaszkodom abba, amibe tudok. Abba, hogy Móni és Judit minden fájás után azonnal szívhangot hallgat, és mondja, hogy tökéletes. Meg kapaszkodom Karesz kezébe, szorítom, ahogy bírom, látom, potyognak a könnyei. Nem szokott sírni, villan be, de többre nem futja, csak szorítom, szorítom, szorítom.

Ezúttal sikerrel járunk, a baba jön, már jó helyen van a feje. Végre felállhatok. Ez jó. Tolok minden erőmmel, ahogy csak tudok, reménykedem, hogy már mindjárt kibújik. Móni mondja, hogy jön, jön, ne féljek, csak lassan. Nem félek. Csak nem értem, miért ilyen lassan jön. Csiga, gondolom, csiga. Csak jönnek, jönnek a hullámok, én meg tolok, és közben azt érzem, nem fér ki. Nem fér ki!

Örökkévalóságnak tűnik az idő, mire végül Móni azt mondja, hogy érzi a fejecskéjét, most már csak két-három fájás van hátra. Akkor már két összetolt székből álló szülőszéken ülök, és tolok, a világ minden erejét beleadva. Úgy érzem, széthasadok, szétrobbanok. Kis szünet, a feje nagyon feszít, kivételesen várom a következő hullámot.

És végre itt van, tolok, ahogy bírok – és hirtelen vége. Látom a kis testet Móni kezében, a törzséhez szorított apró karokat, a sírástól összegyűrődött kis arcot. Móni és Judit letekerik róla a köldökzsinórt, három hurkot kell leszedniük.

Magamhoz ölelem. Itt van. Sikerült. Élünk.

Köszönöm.

S. I.

Véletlenül kiválasztott mesék.